"Mit tart a legnagyobb elért eredményének az életben?" - kérdezték egy kutatásban 45 és 50 év közötti amerikaiaktól. Többségük azt felelte a kérdésre, hogy a gyermeke(i) sikeres felnevelését tekinti a legfontosabb dolognak, amit eddig az életben csinált, és egyben ez volt az a munka, amelyből a legtöbb sikerélménye, illetve legnagyobb megelégedése származott (Strom, R. & Strom, P., 2009).

"Ha újra leélhetné az életét, és megint eldönthetné, hogy vállal-e gyermeket, végigcsinálná ugyanezt még egyszer?" - szólt a kérdés egy utóbb elhíresült közvéleménykutatásban, amelyet 1975-ben Ann Landers, egy újság levelezőrovatának vezetője kezdeményezett. A szerkesztőségbe több mint tízezer levél érkezett, és a válaszadók 70%-a azt írta, hogy nem vállalna gyermeket, ha még egyszer kezdhetné.

Vajon azt jelenti ez, hogy a szülők 70%-a megbánta a döntését? Ez elég sokkoló adat volna, már persze amellett, hogy végképp érthetetlenné válik az összkép, ha tekintetbe vesszük, hogy a válaszadók közt többgyermekesek is voltak: a második, harmadik gyerek után rádöbbenhetünk arra, hogy ennyi már túl sok, nade mégse arra, hogy egy se kellett volna. Szóval: a "nem csinálnám végig még egyszer" parafrázisa nem az, hogy  "megbántam", hanem az, hogy "nagyon nehéz volt, és ha tudtam volna előre, hogy mivel jár, jó eséllyel nem vállaltam volna". Erre a különbségre érdemes odafigyelni. Ha belegondolsz, hogy mennyien tekintünk így vissza már az egyetemi tanulmányainkra is, vagy például hány olimpiai bajnok értékeli így a saját pályafutását, azonnal rájössz, hogy sokkal szegényebb lenne a világ, ha előre látnánk a leendő nehézségeinket és még időben megfutamodnánk. Szegényebbek volnánk jópár tudományos eredménnyel, egy-két űrutazással, egy-két olimpiai arannyal - és persze sok-sok gyerekkel is.

Ennek jegyében a visszatekintőknek feltett kérdés E. M. Whelan 1975-ös könyvében (A baby? ...Maybe) sem az volt, hogy "végigcsinálná-e még egyszer?", hanem az, hogy "megérte-e így dönteni?". Erre a kérdésre a legtöbben igennel feleltek: azok is, akiknek voltak gyerekeik, és azok is, akiknek nem.

A visszatekintőktől kapott legfontosabb tanulság tehát az, hogy teljesen normális dolog úgy visszanézni az életünk küzdelmesen csodálatos szakaszaira, hogy "megérte, de még egyszer nem vállalnám". Továbbá, a választási lehetőség, mint fogalom, szükségszerűen azzal jár, hogy később lesznek "mi lett volna ha" töprengéseink is: a döntéseink épp azért döntések, mert választhattunk volna mást is. A visszatekintők beszámolóiból kiderül, hogy a "mi lett volna ha" gondolatok hozzátartoznak az életünkhöz, a gyermekesek és a gyermektelenek számára is. A legtöbben persze évtizedek távlatából is úgy érzik, hogy jól döntöttek és megérte, tehát nem igaz, hogy aki a gyermektelenséget választja, az végül mind meg fogja bánni. Ugyanakkor mindkét csoportban voltak olyanok is, akik csakugyan megbánták, és szerintük nem érte meg - tehát az sem igaz, hogy a gyerekvállalás mérlege végül mindig pozitív.

A gyerekvállalással kapcsolatos döntéseink hátterét számos attitűdvizsgálat megpróbálta már feltérképezni, és sok kérdőíves felmérés foglalkozott azzal is, hogy utólag hogyan látjuk a saját választásainkat. (Tipikus kérdés például, hogy vajon hatvan-hetven éves koruk között a gyermekes vagy a gyermektelen házaspárok érzik magukat boldogabbnak és az életükkel elégedettebbnek.) Érdemes az efféle elemzésekkel foglalkozó tanulmányokat kritikus szemmel olvasni, mert a pontos összehasonlítás nagyon nehéz: nemcsak arról van szó, hogy a gyermektelenséget tudatosan választók sokkal kevesebben vannak, mint a gyermeket vállalók, hanem arról is, hogy előbbiek  jellemzően a magasan képzett néprétegből kerülnek ki, abból a csoportból, amelynek a gyermeket vállaló tagjai is később döntenek a családalapításról, mint az átlag. Vagyis, a tudatosan választott gyermektelenség kapcsán gyakorlatilag lehetetlen lesz reprezentatív mintát összeválogatni a lakosságból: egyrészt az attitűdvizsgálatokban nem lesz számarányban jelen minden korcsoport, minden jövedelmi réteg stb., másrészt a  koruk alapján egyértelműen visszatekintőknek besorolható emberek mintája szintén torzít, amikor a gyermekeseket nem kérdezik meg, hogy hány évesen, hány év házasság után, milyen anyagi és egyéb életkörülmények között alapítottak családot - pedig a gyermeket tudatosan nem vállalókat egy módszertanilag korrekt kutatásban csak a gyermeket tudatosan vállalókkal volna szabad összehasonlítani.

Ennek ellenére nagyon sok mindent megtudhatunk az attitűdvizsgálatokból is, a visszatekintő kérdőívekből és interjúkból is. Igaz vagy nem igaz például szerinted az az állítás, hogy "nem lehet igazán boldog az életben az, akinek nincs gyermeke"? Az erre a kérdésre adott válaszunk egy nagyon kiélezett gyermekközpontúság-mérő teszt, hiszen nem kevesebbet implikál, minthogy az emberi boldogság összes forrása közül a gyermek volna a legfontosabb, és ennek hiányában az élet nem lehet teljes értékű (Pongrácz 2007). Egy 14 európai országot átfogó kutatásban azt tapasztalták, hogy ezzel az állítással csak Cipruson és Magyarországon értett egyet az emberek többsége, a többi országban nem. Az igenlő válaszok aránya Magyarországon 59%, Finnországban 22%, Hollandiában 5%.

De ha összevetjük az efféle állításokkal való egyetértésben mérhető gyermekcentrikus értékrendet az ország tényleges termékenységi arányszámaival, érdekes dolgokat tapasztalunk. A 2000 és 2003 közt összegyűjtött európai adatok alapján fordított összefüggés van a gyermekközpontú társadalmi értékrend és a tényleges gyermekvállalási magatartás közt. Azokban a társadalmakban születik több gyerek, ahol a családalapítás a sok fontos személyes életcél közül csak az egyik: az élet természetes része, amelyet összhangba kell, de a kellő társadalmi, gazdasági feltételek révén összhangba is lehet hozni az egyén számára fontos egyéb célokkal. A gyermekek értéke nagyon megnő viszont az olyan országokban, ahol a gyerekszám-tervek megvalósítása komoly (munkaerőpiaci, megélhetési stb.) akadályokba ütközik, illetve ahol a gyerekvállalási tervek az említett akadályok miatt akár irreális vágyaknak is számíthatnak.

A tervek és a valóság közti kontrasztot jól mutatja, hogy Magyarországon a 20 és 39 év közti életkorú, még gyermektelen lakosság körében a férfiak 8%-a, a nők 3%-a mondta azt, hogy a továbbiakban is gyermektelen kíván maradni, ugyanakkor a vizsgált korcsoport egészében a férfiak több mint felének, a nők több mint egyharmadának nem volt még gyermeke. A nagy különbség a társadalmilag elfogadott értékrend és a társadalomban tapasztalható tényleges demográfiai magatartás változásának eltérő ütemét jelzi, aminek értelemszerűen az lesz a következménye, hogy a vágyott viselkedésünk és a tényleges viselkedésünk közt nagy lesz az eltérés (ezt hívjuk konyhanyelven értékválságnak). Ha folyamatosan abban a feszültségben élsz, hogy az énideálod köszönő viszonyban sincs a valós éneddel, akkor előbb-utóbb depressziós leszel. Két módon tudod megvédeni magad: vagy megváltoztatod az énideálodat (tehát a terveidet, és például lemondasz a megvalósíthatatlan gyerekszám-tervedről), vagy pedig megváltoztatod a valós viselkedésedet (tehát nem ölöd további tépelődésbe az erődet, hanem ha tényleg gyereket akarsz, akkor teherbe esel és legfeljebb arra hivatkozol, hogy eddig is volt valahogy, majdcsak ezután is lesz; esetleg a jobb feltételek érdekében állást változtatsz, vagy elköltözöl, lényeg, hogy megváltoztatod az eddigi viselkedésedet valami olyan irányba, hogy közelebb kerülj az énideálodhoz).

A visszatekintők beszámolóiból az derül ki, hogy a megbánt, nem-érte-meg döntések mögött a gyermekteleneknél is, a gyermekeseknél is csaknem minden esetben az eseményekkel való sodródás volt a legfontosabb faktor: végiggondolt és tudatos döntéseket jellemzően nem bánnak meg az emberek (erről még lesz szó lentebb, hogy mi van azokban a kivételes esetekben, amikor mégis igen). A sodródásnak többféle arca van, a végeredménye pedig az "időben észbekaptunk és még mentettük ami menthető", valamint a tragédia közt bármi lehet.

A gyermektelenek egyik tipikus megbánáshoz vezető koreográfiája, hogy addig halogatják a döntést, míg végül késő lesz. Más szóval, a pár sokáig egy gyermektelen jövőképnek megfelelően el, de nincs kimondva, hogy végleg gyermektelenek kívánnak maradni. Amikor utóbb a gyermekvállalás tűnik vonzóbb lehetőségnek a számukra, a feleségnek már nem sikerül teherbe esnie. (Azok a házaspárok, akik úgy gondolják, hogy egyszer majd szeretnének babát, de még nem most, a harmincas éveik közepétől kezdve szintén ettől a végkifejlettől tartanak legjobban, és nem is ok nélkül.)

A terméketlenséggel túl későn szembesülők közül a többség hosszabb-rövidebb idő után belenyugszik a történtekbe (néhányan örökbe fogadnak egy babát, viszont ezzel ők többé nem "gyermektelen" visszatekintők és ki is esnek a felmérésekből), nem keveseknek azonban rámegy az addig teljesen jól funkcionáló házasságuk. A szélsőséges példa az a házaspár, akik negyvenéves koruk után határozták el, hogy mégis inkább gyereket akarnának, aztán a következő nyolc év alatt előbb az összes addigi megtakarításukat ráköltötték a sikertelen próbálkozásokra és egyre drágább kezelésekre, majd pedig a kudarccal szembesülve elváltak.

A gyermektelenek közül sok olyan is megbánja a döntést, aki a házastársa szándékának engedve mondott le a gyerekvállalásról. Ilyen volt E. M. Whelan interjúiban az a pszichiáternő, aki 38 évesen a válása után döbbent rá, hogy hiba volt a férje szempontjai szerint értelmeznie a saját életét; más szóval, tizenkét évvel azelőtt tovább kellett volna folytatnia a párkeresést és nem pedig bevállalni a saját vágyai ellenében egy ilyen kompromisszumot. (Kicsit sarkosabban fogalmazva: az ilyen történetek tragédiájában a nem megfelelő párválasztás az első nagy hiba, a második nagy hiba pedig az, amikor valaki éveken keresztül és vállalhatatlan megalkuvások dacára is - abortusz, sterilizáció stb. - fontosabbnak tartja a párkapcsolatát, mint az önmaga belső lényegével való harmóniát.)

A gyermekvállalásba belesodródók közt kicsit kevesebben vannak, akik tényleg megbánták a dolgot, mint a gyermektelenséget rosszul választók közt. A sajnálkozó gyermekesek általában megbánják a sodródást magát, de nem a gyermekeik létét. "Mindig úgy gondoltam, hogy lesz gyerekem, és amikor megszületett, akkor meg az lett magától értetődő, hogy lesz testvére is. Nem akartunk nagy korkülönbséget köztük, mindent elterveztünk, csak éppen azzal nem számoltunk soha, hogy én meg a férjem fogjuk-e bírni. A legtöbb problémánk ebből származott, a saját naivitásunkból" - mondta egy ilyen interjúalany (Cowan&Cowan 1992; When partners become parents).

Az eseményekkel sodródók közt sok olyan házaspár is van, akik eleve nem "tervezték" a kis korkülönbséget a gyerekeik közt, hanem csak "így sikerült", de a következmények meghaladták (bizonyos időszakokban) a szülők teherbírását. Vizsgálatok szerint a testvérkék közti 20-30 hónapos korkülönbség a legjobb és a legrosszabb dolog is lehet a világon: ha összejön, akkor ideális, de a megtervezését komolyan kell venni. Az interjúkban tipikus fordulat, hogy "nagyon szeretem a gyerekeimet, rengeteg örömöm van bennük, de ha újrakezdhetném, akkor odafigyelnék, hogy az első után ne veszítsem el a fonalat".

A "fonal elvesztése" valahogy úgy történik, hogy a családok (főleg az anyák) nagy része az első gyerek 15 hónapos kora körül fellélegzik: a legtöbben az ilyen korú babájuk mellett fedezik fel újra a saját életüket és azt, hogy ismét van a gyereken kívül másra is idejük. Eddigre a családnak van egy kialakult napirendje, a kicsit nem kell állandóan vagy szoptatni vagy pelenkázni, egyre stabilabban jár, beszélni kezd, esetleg hosszabban eljátszik önállóan is, és a szülők úgy érzik, hogy most már lenne idejük, erejük egy újabb kisbabára. És ez többnyire igaz is, egy második kisbabára jutna elég erő. Azt viszont már csak nagyon kevesen gondolják végig, hogy 15-20 hónapos első gyerek mellett teherbe esni azt is jelenti, hogy az események egy pontján lesz egy mászó-pakoló, kanállal enni kezdő, anyai foglalkozást igénylő fél-egyéves, és egy hisztikorszaka teljében levő két és fél - hároméves gyerekük, reggeltől estig, hosszú hónapokon át.

Aki valóban ezt akarja, annak terveznie is erre kellene, egy kétgyerekes (háromgyerekes stb.) család napi működésére, és nem egyszerűen a leendő újszülött baba szükségleteire és perspektívájára. Vagyis, gyakran lesz utóbb sajnálkozás tárgya az, hogy az első gyerekre még úgy gondoltak a szülők, hogy látták a leendő óvodást is, de a második gyerek már csak mint "második kisbaba" jelenik meg a tervekben, és nincs továbbgondolva, hogy mi lesz fél évvel később. A legtöbben erre utólag döbbennek rá, és többnyire persze sikerrel alkalmazkodnak (más választásuk nem nagyon van), de a kis korkülönbség előnyeit akkor lehet a legjobban kihasználni, ha a szülők már eleve a realitás talaján terveznek, végiggondolják a saját hosszú távon betöltendő szerepköreiket és számítanak a várható nehézségekre, valamint arra, hogy időnként külső segítségre lesz szükségük.

(A poszt nagyon hosszú lett, úgyhogy kettészedtem. Második része, és egyben a sorozat befejező darabja is a visszatekintők tapasztalatait foglalja össze.)