"Találkoztam olyan férjekkel is, akik nem akarták, hogy a feleségük a babaszobában töltse azokat az éveit, amikor a legvonzóbb, legcsinosabb. A gyermektelenség lehetővé teszi a társasági életet, a szórakozást, a kényelmet." (Foster B. Zincke író, népnevelő, 1868.)

"Az amerikai nők körében mostanában divatja van a gyermektelenségnek (...), [mert] a gyermekek elcsúfítják az anyát és eltávolítják a férjet a feleségtől." (W.H. Dixon prédikátor, 1869.)

"Egyre jobban igyekszünk harcolni az anyai ösztön ellen. Néhány feleség kereken ki is jelenti, hogy nem akar gyerekeket." (Dr. Thomas S. Sozinskey orvos, 1881.)

"Miért szüljünk gyermeket, hacsak nem érzünk rá lebírhatatlan vágyat? Abszurd áldozat ez, maga a purgatórium. Ha nem érzed a gyötrő belső kényszert, légy hálás és lépj túl a kérdésen, éld az életedet. Mindig ott lesznek a barátaid gyerekei, ha éppen kedved támad kisbabák felett érzelegni." (Jean Ayling író, népnevelő, 1930.)

Azt hiszem, ez a négy idézet elég lesz annak alátámasztására, hogy a gyermektelenség mellett dönteni egyáltalán nem "korunk divatja" vagy "a végső válság jele", legalábbis nem jobban, mint száz évvel ezelőtt. Elizabeth M. Whelan öt oldalon keresztül sorolja az idézeteket, tényeket és statisztikákat az "A baby?... Maybe" című, 1975-ben megjelent könyvében. Megemlíti például, hogy az 1905 és 1909 közt született amerikai nők 20%-a(!) nem vállalt gyermeket élete során: ennek a generációnak a legtermékenyebb évei egybeestek a gazdasági világválsággal és a nőmozgalmak térhódításával. Az a nézet, hogy a világ túl szörnyű hely ahhoz, hogy gyermeket szüljünk ide, szintén nem új: már 1925-ben is megfogalmazódott Virginia Woolf regényében, a Mrs. Dalloway-ban. Száz, vagy akár harminc évvel ezelőtt a gyermektelenséghez vezető döntést leginkább az anyagiak, a karrier, a nőkérdés és a társadalmi környezet befolyásolta - ugyanúgy, mint ma.

"Amikor összeházasodtunk, úgy terveztük, hogy két gyereket szeretnénk - mondta el E. M. Whelan egyik interjúalanya. - A részleteket is megbeszéltük; előbb egy kisfiunk lesz, aki az én nevemet kapja, aztán pár év múlva jöhet egy kislány, az ő nevét is kiválasztottuk. Nagyon romantikus volt; ez a két gyerek a közös jövőnkhöz tartozott, ugyanúgy, mint az összes többi tervezgetésünk. Közben pedig igyekeztünk kihasználni a házasságunk első 3-4 évét, a gyerekmentes szabadságunkat. Mindketten elég jól kerestünk, szórakozni jártunk, utaztunk, Barbara visszament az egyetemre, hogy jogot végezzen estin. Élveztük az életünk minden pillanatát."

"Körülbelül fél évvel ezelőtt - vette át a szót a feleség - munkából hazajövet életemben először komolyan gondolkozni kezdtem azon, hogy milyen hatással lenne egy gyerek az életünkre. Végiggondoltam, hogy ott kéne hagynom az állásomat, egy időre legalábbis biztosan. Szüneteltetni kéne a jogi tanulmányaimat. A jövedelmünk majdnem a felére csökkenne, ezt a lakást is alig tudnánk fizetni, nemhogy nagyobbat. Egész életemben úgy gondoltam, hogy "egyszer majd" belőlem is anya lesz, de azon a délutánon rádöbbentem, hogy az "egyszer majd" talán soha nem jön el. Kijózanító, furcsa élmény volt. Szembe kellett néznem végre azzal, hogy Jeffnek és nekem valószínűleg nem lesznek gyerekeink."

Kutatások szerint a házaspárok két módon érkezhetnek el ehhez a döntéshez. A gyakoribb, jellemzőbb út valami ilyesmi, mint Jeff és Barbara története. Ezek a párok nem a családalapítás kifejezett szándékával házasodnak össze és kezdettől fogva lelkiismeretesen használnak valamilyen fogamzásgátló módszert, de egy ideig úgy gondolják, hogy előbb-utóbb sor kerül majd a gyerekvállalásra is. A megfelelőnek tartott idő azonban csak nem akar eljönni. Egyik halasztást a másik követi, mert mindig van valami, amit a házaspár fontosabbnak érez: munka, költözés, kihasználandó utazási, tanulási, előléptetési lehetőség stb. Gyakran előfordul, hogy az első halasztás még meghatározott időre szól  ("előbb két-három évig a közös életünket szeretnénk felépíteni"), az újabbak azonban már nem ("hát, most még biztos nem alkalmas, majd később visszatérünk rá"). Az idő haladtával további, érzelmi szempontok is felmerülnek: ezek a házasságok többnyire kiemelkedően jók, és a felek úgy érzik, hogy ebben a kapcsolatban még egy közös gyerek is betolakodónak számítana. Néhány év után rádöbbennek, hogy nem vágynak gyermekre, illetve egy sor dolog van, amire jobban vágynak együtt, mint egy gyermekre. Felfedezik, hogy az életstílusuk, az addigi döntéseik és terveik iránya nem a családalapítás felé mutat. Végül kimondódik az addigra már mindkét fél által sejtett következtetés, hogy nem lesz gyerekünk. Ez mindkét fél számára megkönnyebbülés, felszabadító élmény, amelyet néha egy hosszabb-rövidebb gyász-fázis követhet. Ez teljesen normális: nagy döntések mindig azzal járnak, hogy valamiről le is kell mondanunk, csak egy szerelmi kapcsolatban a potenciális közös gyerekről addig szőtt fantáziákat és reményeket végleg elengedni az emberek nagy részének a számára nem olyan sima, mint lemondani egy jó állásról egy másik jó állás kedvéért. A döntés kimondása, majd a közös továbblépés a (többnyire amúgyis kiemelkedően jó) párkapcsolat további mélyüléséhez vezet.

A házaspárok egy kisebb része már a házasság megkötése előtt tudatosan dönt a gyermektelenség mellett. Olyan is előfordul, hogy ez a megállapodás valamelyik fél számára a házasságkötés feltétele. Jean E. Veevers kanadai szociológus adatai szerint a gyermektelen kanadai feleségek egyharmada azzal a kikötéssel mondott igent, hogy a gyermekvállalás kérdésén később sem lesz vita. Veevers kutatásai szerint ezeknek a nőknek a többsége már tizenhat éves kora előtt felismerte vagy eldöntötte, hogy nem akar anya lenni; jóval azelőtt, hogy egyáltalán a párválasztás vagy a házasságkötés kérdése aktuális lett volna a számára.

Hogyan nem lesz valakinek gyereke? Ez a döntés egy ugyanolyan összetett és mély folyamat végeredménye, mint a gyermekvállalásé: vannak külső, konkrétan megfogalmazható okok; vannak belső, érzelmi és személyes gyökerű motivációk; és végül van egy döntő "nem akarom" élmény, amely nem feltétlenül írható körül világosan.

Külső, racionálisan is megérvelhető ok például a bolygóért, egymásért vagy a születendő gyerekért érzett felelősség. Olyan érvek sorakoznak itt, mint például a túlnépesedés, az egyéb környezetvédelmi szempontok, világválság, háború, pénztelenség, munkanélküliség, a gyermekvállalással össze nem egyeztethető karrier vagy életstílus, egészségügyi problémák, tehát egy sor olyan dolog, amelyekből az illető számára gyakorlatilag logikusan következik, hogy (most) ne legyen gyerek. Néha ez a logika külső szemlélők számára is azonnal világos, mint például annak a házaspárnak az esetében, ahol a férj egy öröklődő szívbetegségben szenvedett, a feleség  pedig nem volt beteg, de az anyjának ugyanaz a szívproblémája volt, mint a férjének. A leendő gyermeküknek 30-40% körüli esélye volt arra, hogy szívbetegen fog születni, és a házaspár úgy döntött, hogy ezt a kockázatot inkább nem vállalják.

Másoknál arról van szó, hogy a gyermekvállaláshoz olyan mértékű életmódváltásra lenne szükség, amit a házaspár nem érez lehetségesnek. Az életmóddal összefüggő akadályok gyakran szóba is kerülnek a gyermektelen házaspárok mindennapjaiban, például elejtett megjegyzések, sóhajok vagy akár olyan féltréfás beszólások formájában, mint az átlagos céges munkanap után fél tizenegykor elköltött vacsora közbeni megállapítás, hogy "na, még egy aludni nem hajlandó hároméves gyerek kéne ennek a napnak a végére". Az ilyen megjegyzésekhez hasonló, nagyon jellemző tapasztalat a gyermektelenek körében az a hála és megkönnyebbülés is, amelyet baráti találkozókról, utazásokról, vendégségből stb. hazafelé tartva éreznek, miután végignézték, ahogyan a kisgyerekes ismerőseik küzdöttek a gyerekeikkel egész idő alatt ("nem tudom, hogy bírják, de én mindenesetre örülök, hogy nem kell ezt csinálnom").

Robert Gould amerikai pszichiáter szerint be kell látnunk, hogy nem lehet mindent egyszerre akarni. Az életmód és a karrier általában (bár nem mindig) szorosan összefüggő dolgok, néhányunknak olyan fontos a munkája, hogy ez határoz meg az életében szinte minden mást. Azonban csak kivételes emberek képesek több területen egyszerre kiemelkedő teljesítményt nyújtani, és talán ezért lesz annyi szakmailag kiváló íróból, államférfiból, pszichológusból és tudósból csapnivalóan rossz szülő. Ezek az emberek annyi időt töltenek a hivatásukkal, hogy nem tudnak egy gyerek érzelmi szükségleteire megfelelően válaszolni. Valószínűleg nagyon szeretik a gyerekeiket, ha vannak, de azt a szeretetet közölni is kell, át kell adni. Ha nincs erre idő vagy energia, az nem tragédia, csak le kell vonni a következtetést. Nem mindenki alkalmas szülőnek, és még ha alkalmas is, nem biztos, hogy ez a számára a legjobb választás.

A gyermektelenséghez vezető belső motivációk közt sok olyan vágy és igény van, amely mindenki másnak is igénye. A tudatosan gyermekteleneket az különbözteti meg a többiektől, hogy bennük ezek a vágyak erősebbek, mint a gyerek utáni vágy valaha is lehetne, a többiekben pedig nem. Ilyen igény a testi épségünk, a mozgási és egyéb szabadságunk, az olyan fizikai szükségleteink, mint a megfelelő alvás, testmozgás és szexuális élet, igény az önálló időtöltésre, pihenésre, feltöltődésre.

Elég igazságtalan dolog ezt mind egyszerűen besorolni az "önzés" kategóriája alá, úgyhogy ebbe a csapdába nem érdemes beleesni (aki gyereket akar, az sem "önzetlenségből" akar gyereket, hanem mert vágyik rá). Nem arról van szó, hogy a gyermekvállalást akadályozza valami, amit csak "kellő akarattal le kellene küzdeni" - lesz egy pár jóakaród, akit nem fogsz tudni ebből az érvelési perspektívából kimozdítani -, hanem arról, hogy van egy személyes jellegű, idegenek számára akár banálisnak vagy érthetetlennek tűnő, kevéssé elmagyarázható indokod, de egyáltalán nem kívánsz változtatni rajta, mert jó neked így.

Sokan vannak, akik nem akarják a terhességgel és szüléssel járó testi változásokat, sérüléseket, nem akarják egy gyerekért kockára tenni a saját életüket vagy a társukét. Mások nem érzik úgy, hogy érdemes vállalni a kihívásokat, nem akarnak egy gyerek miatt évekre kialvatlan zombikká változni. Ismét mások úgy érzik, hogy akár képesek is lennének erre az egészre, de mást akarnak csinálni.

E. Whelan interjúiban például több gyermektelen feleség is elmondta, hogy nem érdekli őt a háztartás, a házimunka. "Elvégzek mindent, amit feltétlenül szükséges elvégezni, de egy kicsivel sem többet. A férjemmel nem valami "egyenlősdi" filozófia miatt osztjuk meg a házimunkát, hanem azért, hogy aztán mindkettőnk maradék ideje értelmesebb dolgokkal  teljen." Egy másik asszony szavaival: "Nem főzünk például. Fagyasztott ételeket vagy elhozható kínai kaját veszünk, esetleg elmegyünk vacsorázni, még ha csak egy szendvicsbárba is. Ha nekem szabadidőm van, akkor olvasok, nyelvet tanulok, múzeumba megyek és nem egy új süteményrecepttel fogok két órát a konyhában tölteni. Egyszerűen nincs erre igényünk, a férjem számára nem az étel jelenti a gondoskodást, hanem  mondjuk az, ha a nap végén szépen felöltözve érte megyek a munkahelyére, a táskámban két színházjeggyel. Nem tudom elképzelni, hogy itthon vagyok egyedül egy kisgyerekkel, akire nekem kell főznöm, akinek én felelek a táplálásáért."

A gyermekvállalással járó otthonlét és sok házimunka, valamint a személyes prioritások konfliktusa csaknem minden gyermektelen házaspár beszámolójában megjelenik.  Szó sincs a "karrierista nő" sztereotípiájáról, egyébként: egy tudatosan gyermektelen házaspár két emberből áll, és az összhang lényege pontosan az, hogy mindkét fél fontosabbnak tartja a személyes ambíciókat, a társasági és szellemi életet és természetesen a feleség karrierjét is, mint a gyermekvállalást. A sztereotípia persze nem ok nélkül létezik: a gyermeket nem vállaló nők az átlagnál magasabban képzettek és fontosnak tartják a munkájukat. Sokan közülük már a hetvenes években rámutattak egy furcsa kettősségre: érthetetlennek tartják, hogy a szüleik, akik kiváló tanulmányi előmenetelt vártak el tőlük, önállóságra és függetlenségre nevelték őket, bátorították a komoly elköteleződést és állandó fejlődést igénylő pályaválasztásukat, miért állnak elő hirtelen új követelményekkel, azt kívánva tőlük, hogy most meg már vegyenek vissza a tempóból, adják fel az addigra identitásuk részévé vált hivatásukat, ne ragaszkodjanak az addig elért eredményeikhez és rendezkedjenek be "megállapodott" családi életre.

Sok gyermektelen férfi is beszámol hasonló elvárásokról és tapasztalatról, de mivel a gyermekvállalással főleg a nő élete változik meg (biológiai okokból), ezért a párkapcsolatok többségében a nő az, aki először - és a férfinál sokkal komolyabban - elgondolkodik azon, hogy képesnek tartja-e magát erre a változásra és ha igen, akkor akarja-e. Magát a gyermekvállalásról szóló döntést is főleg a nő biológiai órája sürgeti, illetve zárja le ("harminchét éves vagyok, ha eddig nem gondoltuk meg magunkat, akkor részemről ez a dolog végleges").

A személyes szabadságnak sok arca van. Van, aki a potenciális kötöttségek hiányaként tekint rá és számára a gyermektelenség egyben szembefordulás is valamilyen vallási, társadalmi vagy családi elvárással. Mások egyszerűen csak nem szeretnének újabb kötöttségeket a meglevők mellé, mint például Whelan egyik interjúalanya, aki azt mondta, hogy "jólesik házaspárként élni... jólesik a feleségemmel élni együtt és nem a gyermekeim anyjával. Nem tudom, milyen érzés egy anya férjének lenni, és nem is szeretném kipróbálni." Ismét mások számára a személyes szabadság nem a szülőséghez (a kötöttségekhez) képest értelmeződik, hanem egyszerűen lehetőségeket jelent, olyan lehetőségeket, amelyeket nyitva akarnak tartani. "Drámairodalmat tanítok, esténként egy színházban vagyok korrepetitor és magam is játszom egy társulatnál. Ha szerep adódik, hetekig minden este a színházban vagyok. Nem tudom elképzelni, hogy otthagyjam a színpadot, és azt sem, hogy szüljek egy gyereket, akit aztán bébiszitterek nevelnek fel."

A szabadságod jelentheti azt is, hogy nem kell egy gyerek miatt és az ellátása, nevelése kényszerítő követelményei miatt mássá válnod, mint ami vagy. Félreértés ne essék, ettől még bármikor állíthatod kihívások elé magad (vagy állíthat az élet), de nagyjából megszabhatod a növekedésed irányát és a terhelést is, ami rád hárul.

A döntés legmélyebb, legkevésbé racionális, ugyanakkor legerősebb része a "nem akarom" mint belső élmény. Van, amikor ennyi az egész, és nem lehet róla semmi konkrétabbat megfogalmazni (vagy nem érné meg a pszichoanalízisben ráfordított időt és pénzt).  Sokan csak annyit mondanak, hogy nem érzik magukat szülő-típusnak, nem éreznek magukban semmilyen ösztönös vagy nem-ösztönös vágyat arra, hogy gyereket neveljenek. Máskor az élményt szét lehet bontani egy sor korábbi tapasztalatra, emlékre, otthonról vagy máshonnan hozott attitűdre. A "nem akarom" mély belső érzésének általában meghatározó eleme az a vágy, hogy elkerüljünk valamilyen szenvedést vagy veszteséget. Ez az elkerülendő szenvedés sok minden lehet, és nem is feltétlenül a saját szenvedésünk; sokan a gyereket szeretnék megkímélni valamitől azzal, hogy nem hívják életre.

Ha valakinek az a fő motivációja, hogy egy veszteséget elkerüljön, az általában valami belső sérülés jele. Vagyis, igaz az, hogy a gyermektelenség melletti tudatos döntés háttere az esetek nagy százalékában egy korábbi veszteségből vagy szenvedésből származó szorongás, ugyanakkor a "nagy százalékában" egyáltalán nem azt jelenti, hogy "mindig", és ezt nem árt észben tartani.

Vannak, akiknek a "nem akarom" abban nyilvánul meg, hogy nem szeretik a gyerekeket. A "nem szeretik" további kategóriákra bontható, de lényeg, hogy akit idegesít, untat, szorongóvá tesz, zavarba hoz stb. a gyerekek közelléte, viselkedése, az talán csakugyan jobban teszi, ha nem vállal sajátot.

Mások számára a "nem akarom" mögött valóban egy mély belső félelem van, és ezt meg is tudják fogalmazni. Az emberek nagy része a saját szüleitől hozza az attitűdjét a gyerekek kívánatos vagy nemkívánatos voltáról a világban. A szüleink viselkedéséből rengeteg tudattalan üzenetet elraktározunk arról, hogy gyereket szülni és nevelni végülis jó dolog-e vagy nem, és meglepő dolgok tudnak visszafelé elsülni.

Elgondolkodtató például, hogy a nagy áldozatokat vállaló, "mindent megtevő" szülők gyerekei mennyire negatívan gondolkodnak a gyerekvállalásról, és hogy a nagycsaládokban felnövők milyen kis számarányban viszik tovább a mintát. Ennek a jelenségnek kétféle háttere van. Az egyik az, hogy a gyermekeikért mindent feláldozó szülők példája nem volt vonzó, akár azért, mert a szülők ebben csakugyan tönkrementek (egészségileg, anyagilag, lelkileg) és a gyerekeik nem szeretnének ugyanerre a sorsra jutni; akár azért, mert a szülők - sokszor akaratlanul - nem a saját értékrendjükre nevelték a gyerekeiket ("mindent megadunk neked, és csak az a dolgod, hogy tanulj és legyél sikeres"; a gyerekek pedig ezek után egyáltalán nem meglepő módon a szakmai sikert fogják a legfontosabb "dolguknak" tartani az életben). Más esetekben a szülői áldozatvállalás nagyon vonzó példa volt - annyira az, hogy a felnövő gyerek úgy érzi, neki is ugyanezt a törődést, lelkesedést, odafigyelést stb. kell majd megadnia a saját gyerekeinek, csak az a bökkenő, hogy nem érzi magában azt a vágyat és elköteleződést, amit a szülein látott, kevesebbel pedig nem fogja beérni, mert önmagában csalódna. Ez a mintázat nagyon fájdalmas családi konfliktusokhoz szokott vezetni: az egykori szuperszülők unokáért könyörögnek, a felnőtt gyerekük viszont nem érzi magát alkalmasnak a szülői szerepre, holott elvileg tényleg minden munícióval ellátták, a lehető legjobb szándékkal - és többnyire egyik fél sem érti, hogy mi romlott el, mikor és hol.

A "szuperszülők" gyerekei, illetve sok elhanyagolt, bántalmazott, továbbvihető minta nélkül felnőtt gyerek közös ponthoz érkezhet abban a meggyőződésben, hogy "ha nem tudom jól csinálni, akkor legjobb, ha nem kezdek bele". Nagyon sokan azért nem vállalnak gyereket, mert nem érzik magukat alkalmasnak arra, hogy érzelmi biztonságot adjanak egy kisbabának, megteremtsenek egy nyugodt, kiszámítható szeretet-közeget egy gyerek növekedéséhez. A szülőséghez jó adag önbizalom kell (másképp nem megy), de a családi boldogságról alkotott idealisztikus elképzelések meg az ebből származó, önmagunkkal szemben támasztott irreálisan magas elvárások csak önbizalomhiányt eredményezhetnek, semmi mást. A tökéletes szülők és a bántalmazó szülők gyerekei bizonyos szempontból ugyanattól a szélsőségtől szenvednek, tökéletes saját családra vágynak, miközben pontosan tudják, hogy olyan nem létezik, vagy minimum nem csak rajtunk múlik, hanem egy sor előre nem látható körülmény szerencsés alakulása is kéne hozzá. A szorongás viszont lehetetlenné teszi bármiféle kockázat vállalását.

Az alkalmatlanság érzése jöhet egyszerűen maximalizmusból is.  Már a blog beköszöntőjében is írtam arról, mennyire tragikusnak tartom a szülőkre ma nehezedő iszonyatos nyomást, hogy mindig mindent jól kell csinálnunk, különben tönkretesszük szegény gyerekünket. Ez egész egyszerűen rettenetes, és bőven elég ahhoz, hogy amúgy egészséges embereket is időről időre elbizonytalanítson. ("Nem vagy elég jó szülő, ha programcsászárod volt, ha nem szoptatsz, ha csak hathónapos korig szoptatsz, ha csak egyéves korig szoptatsz, ha kétévesen már elválasztod, ha egy ágyban alszol vele, ha külön szobában altatod, ha jár bölcsődébe, ha nem jár bölcsődébe, ha tanul idegen nyelvet, ha nem tanul idegen nyelvet, ha megveszed neki, ha nem veszed meg neki, ha sosem veszted el a türelmedet, ha szökőévenként egyszer odacsapsz a kezére, ha nem vagy a nyugalom szobra, ha a nyugalom emberi érzelmek nélküli szobra vagy..." soroljam még?) Vannak, akik éppen eleget szenvedtek már eddigi életükben is teljesíthetetlen elvárásoktól, és semmi kedvük még egyet a nyakukba venni, mások valamiféle dacból, felháborodásból mondják azt, hogy köszönik, ebből nem kérnek.

És vannak egészen mélyre nyúló "nem akarom"-gyökerek. A gyerekkorban elszenvedett komoly sérülések sokakban elültetik például azt a meggyőződést, hogy nem érdemes élni. Ha már itt vagyunk, akkor muszáj, de egy leendő gyereket ne tegyünk ki szántszándékkal ugyanennek a kínlódásnak. Az élet alapvető elutasítása szükségszerűen hozza magával a gyermektelenség melletti döntést, hacsak valaki nem dolgozik nagyon komolyan és nagyon sokáig a problémáján.

Egy másik ilyen mély problémával küzdenek azok, akiknek a számára a gyerek léte jelenti az életük során elkerülendő kínlódást. Az emberek többsége az identitása kiterjesztését látja a gyerekeiben (a tovább élés egy formája stb.), de van egy kisebbség, akik a gyerekeik születését úgy élnék meg, mint az identitásuk egy részének elvesztését. Ők azok, akik úgy érvelnek, hogy nem akarnak ismeretlen irányba megváltozni, önmagukon túl nyúló erőfeszítéseket tenni, vagy vakon elköteleződni egy ismeretlennel való szoros személyes kapcsolat mellett.

Előfordul, hogy a "nem akarom" belső érzése a (többnyire már sejtett) terméketlenségtől való félelem hárítását szolgálja; nem lehet szenvedni annak a hiányától, ami nem is kell nekünk.

A gyermektelenség mellett dönteni ugyanolyan komoly és hosszú távú döntés, mint gyermeket vállalni, és ugyanúgy meg is lehet bánni vagy éppen kivirágozni az így választott életúton. A sorozat következő része arról fog szólni, hogy mit gondolnak utólag a döntésükről a gyermekesek és a gyermektelenek, megérte-e a választásuk és miért.

Tovább a következő részre: A visszatekintők