Miközben a válaszkereséssel küzdünk, tudatában kell lennünk annak, hogy nagy környezeti és társadalmi nyomás hatása alatt vagyunk, a kérdés mindkét oldaláról. Erős gyerekvállalás-sürgető üzeneteket küldhet a nemzeti és kulturális "propagandaosztály", a vallásod, a családi értékrended, a média, a barátok, ismerősök, munkatársak - és jaj, ki ne hagyjuk a sorból a leendő nagyszülőket. Ugyanakkor, erős gyerekvállalás-ellenes üzenetek érkezhetnek a napi közéletből, a munkahelyedről, a családodból, a barátoktól, ismerősöktől, munkatársaktól, a médiából... és aztán ebben próbálj meg kiigazodni.

Azért fontos, hogy megtaláld a saját vágyaidat és aggodalmaidat, mert másképp nagyon nehéz lesz saját döntést hozni. Lehet, hogy a társadalmi és családi nyomás nélkül is terveznél három gyereket, de erre a konklúzióra egyedül akarsz eljutni, hogy aztán szabadon mondhass igent és vállalhasd az összes következményt is. Lehet, hogy igazából már érzed, hogy nem akarsz gyereket, de semmi kedved önigazoló és magyarázkodó körökbe bonyolódni, márpedig a társadalom mintha erre kényszerítene. És lehet, hogy egyszerűen csak érzékeled azt, amit én is sokáig érzékeltem, hogy az ember egy idő után már nem hallja a saját gondolatait a zajtól, és te is eljutottál oda, hogy minél erőszakosabb az egyik oldal, annál inkább a másik felé kezdesz pártolni, és vice versa, de önmagadhoz ettől nem jutsz közelebb.

A gyermekvállalásra buzdító (pronatalista) társadalmi nyomás nem újkeletű dolog (a népességfogyás meg az elöregedés csak az éppen aktuális érv). Hammurapi törvénykönyve - pedig az már elég régen volt - az első írásos adatunk arra, hogy egy állam vezetése célul kitűzhet és a lakossággal kvázi  létrehozathat egy megfelelőnek ítélt népszaporulatot. "Már az ókori görögök is" a gyermekeik száma alapján rangsorolták az előkelő hivatalokra pályázó államférfiakat, Rómában pedig az anyáknak megkülönböztető ékszereket és ruhadíszeket volt joguk viselni. Spanyolországban már a 17. században  jelentős adókedvezmény járt a korán házasodó és sok gyermeket nevelő férfiaknak, Franciaországban pedig a tíz vagy több törvényes gyermeket nevelő nemesek évenkénti jövedelemkiegészítést kaptak a királyi udvartól. Nyilván minden társadalom nagyon hamar rájött, hogy ha az emberi faj fenn akar maradni, akkor a többségnek gyermekeket kell vállalnia.

Ugyanakkor, a történelem kezdetei óta igaz, hogy ha csak egyszerűen a fennmaradás  a cél, azért még nem kell mindenkinek gyermeket vállalnia. A társadalmi nyomásnak tehát nem kéne szükségszerűen mindenkire vonatkoznia - pedig mégis ez a helyzet. Vagyis, vannak itt még más tényezők is, nem csak a fajfenntartás. De mik ezek?

Ha katolikus vagy, akkor a te válaszod (problémád?...) már meg is van. A házassági esküben ígéretet tesztek arra, hogy elfogadjátok a gyermekeket, akikkel az Úr megajándékozza a szövetségeteket. Vagyis, katolikusként elméletileg nem is teheted meg, hogy egyszerűen csak azért nincs gyereked, mert nem akarsz gyereket - a gyermektelenség szándékában megkötött házasság sok teológus szerint nem is érvényes, illetve a gyermektelenség szándéka ok arra, hogy a házasságot érvényteleníteni lehessen.  Hosszas vita (1853-tól kezdve kb. száz évig) vezetett már egyáltalán annak kimondásához is, hogy nem követnek el bűnt azok a házaspárok, akik családtervezési szándékkal időnként kizárólag a női ciklus terméketlen szakaszában élnek házaséletet.

De ne gondold, hogy ha nem vagy katolikus, akkor megúsztad. A Talmudban is benne van, hogy aki gyermektelen, az már életében is halott; a protestáns felekezetek pedig többnyire megengedik ugyan a fogamzásgátlást, de házassági tanácsadó könyveikben nyoma sincs annak, hogy az önkéntes gyermektelenség vállalható alternatíva volna.

Ahogy az esküvői szertartás végetér - ha csak polgárid volt, akkor is -, a násznép azonnal elhalmoz szerencsekívánásokkal, és még nem találkoztam olyan párral, akiknek ne kívántak volna sok gyermeket az egybegyűlt barátok és rokonok. Ami persze mind rendjén is van, de esküvő után minél idősebbek vagytok, annál valószínűbb, hogy részetek lesz az unokára vágyó leendő nagyszülők tapintatos vagy akár kifejezetten udvariatlan sürgetésében. Mondják, hogy "a gyermekeink a befektetés, az unokáink a hozam" (ezzel a nézettel keservesen megküzdenek a szerzetbe lépő fiatalok is) - és persze van ennek egy presztízskérdés oldala is; bizonyos kor fölött csaknem szégyellnivaló, ha az embernek nincs unokája.

Ha szerencséd van, akkor jófejek a szüleid és legfeljebb odáig mennek, hogy lelkiismeretesen beszámolnak minden, a tágabb ismeretségi körben megszülető kisbabáról, és időnként megkérdezik, hogy ti tervezitek-e már, hogy többen is lesztek. Esetleg maximum ilyeneket mondanak, mint pl. "na, ez a lakás már elég nagy lesz akár egy harmadik családtagnak is". Ha nincs szerencséd a szüleiddel, akkor mondjuk egyszercsak kapsz egy jelzés értékű Csecsemőgondozás, gyereknevelés könyvet karácsonyra, vagy valami babaruhát, ami "jól fog még jönni később"; haladó verzióban ismétlődő kérdések érkeznek arról, hogy "minden rendben van-e" veletek, illetve köztetek; esetleg lemondó sóhajokat hallgatsz arról, hogy "hát bizony, én ezzel a beteg szívemmel/ tüdőmmel/ májammal talán már meg se érem, hogy nagymama lehessek". A sürgetés kifejezetten tapintatlan is tud lenni - kéretlen termékenységi tanácsok, referenciák ismerős orvosokhoz, szemrehányó emlékeztetés arra, hogy mindazok után, amit tettek érted, nem lehetsz olyan hálátlan, hogy megfosztod őket egy unokától. Végső stádiumban heti többször este tízkor csöng a telefon, és anyukád félreérthetetlen hanglejtéssel kérdezi, hogy mi az esti program, ugye már nem dolgozol, hanem ágyba készülődtök?

A szülői nyomás mellett a barátok, munkatársak "érdeklődése" is kellemetlenné válhat néha. A kortársak közül sokan mintha bosszankodnának azon, hogy ti "mennyit totojáztok", és a kommentárjaikban van egy jó adag bűntudatkeltés arról, hogy valahogyan nem igazságos az, hogy ti még mindig ilyen jól érzitek magatokat kettesben, és nem helyénvaló, ha a dolgok könnyebb oldalát fogjátok meg, ha nem veszitek ki a részeteket abból a kemény munkából, amit mindenki más is kötelességének érez. A gyermektelen férfiak egy része idővel nehéz helyzetbe kerülhet a munkahelyén; nem léptetik elő, kevesebb fizetésemelést kap stb. Kutatások szerint egy férfi karrierjét jelentősen visszavetheti, ha nincsenek gyerekei (miközben a nőt meg az hátráltatja a munkaerőpiacon, ha vannak...). A közvélemény a gyermektelen párokra jellemzően vagy sajnálattal, vagy enyhe megvetéssel tekint, és csak úgy záporoznak a jelzők: bizonyára önző vagy, énközpontú, éretlen, élvhajhász, gyenge, karrierista, anyagias, lelkibeteg, deviáns. Sokszor ezt az attitűdöt tartósan (éveken át) érzékelni már önmagában elég ahhoz, hogy elbizonytalanodj és egy "zárjuk rövidre" döntéssel végül elvedd magadtól azt a gondolkodási időt, amire pedig még nagy szükéged lenne.

Persze közvetlenül mielőtt elhinnénk, hogy pronatalista társadalomban élünk, észrevesszük a kérdés másik oldalát is. Teljesen rendben van az, hogy nincs gyereked - feltéve persze, hogy nem élsz szexuális életet (vénkisasszony vagy, szerzetes, beteg stb.). Házaspárként már sokkal bonyolultabb a helyzet. Ugyanazoknak az embereknek, akik sürgetnek bennünket, egyúttal teljesen világos elképzelésük van arról is, hogy a gyerekeinknek mikor, milyen időközökkel (nem) szabad érkezniük. A leendő nagyszülők igencsak csalódottak, ha egy kisbaba esküvő előtt, vagy az esküvő után túl hamar, vagy a diplomád megszerzésénél korábban érkezik, vagy bármikor az előtt, hogy anyukád (apukád, szomszédod stb.) ezt helyesnek tartaná. Vannak családok és tágabb közösségek, amelyekben a gyerekek közti túl kis korkülönbség valahogyan illetlennek számít, mintha az "önfegyelem" hiányát bizonyítaná nyolchónapos első baba mellett ismét teherbe esni. Nehéz helyzetben lehetsz akkor is, ha nem a (családod szerint) megfelelő társsal házasodtál össze, ilyenkor a kisbaba érkezése jelenti a mindent eldöntő üzenetet arról, hogy a választásodat igenis véglegesnek és visszavonhatatlannak tekinted - és ilyenkor hallod azonnal azt, hogy "hát még várhattatok volna" ezzel a babával.

Szóval, a gyerekek alapvetően a "megfelelő" kapcsolatnak a "helyesen időzített" termékei, és ráadásul "jóból is megárt a sok". Az első kettőnek nagyon örülő nagyszülők váratlanul hűvösen reagálhatnak a harmadik babátok érkezésére: "hát már van nektek fiú is, lány is, nem vigyáztatok?" és hasonlók. A nagycsaládokat jellemzően ugyanaz a sajnálat vagy enyhe megvetés veszi körül, ami a gyermektelen házaspárokat, és időnként nagyon nehéz lehet megküzdeniük a rájuk tukmált bűntudattal és az ebből fakadó felháborodással. Meg persze a jelzőkkel: önzők, csak magukra gondolnak (már így is túlnépesedés van stb.), élősködők, buták (már ti. ahhoz, hogy rendesen védekezzenek), fanatikusok, meggondolatlanok, vakmerők, önsorsrontók, éretlenek, hippik stb. Manapság egyértelműen az egy-két gyerek a trendi, de sokszor még a gyermektelenség is kedvezőbb fogadtatásra talál, mint ha valaki egy társaságban szerényen beismeri, hogy neki hét van.

A média kétféle torz képet közvetít - az egyik a reklámok és a nosztalgikus családi filmek világa, ahol frissen takarított lakásokban csupa boldog családi vacsorából és karácsonyestéből áll az élet és amikor narancslevet iszunk, mindig süt a nap; a másik a válásoktól és tragédiáktól telezsúfolt szappanoperák és sorozatok világa, ahol senki sem ismeri a valódi apját, és az élet csak úgy viselhető el, ha rengeteg pénzt költünk szexre, kábítószerre vagy szerencsejátékra (esetleg ezek mindegyikére).

A nőket nehéz helyzetbe hozták a nőmozgalmak és a modern (félreértelmezett) feminizmus is. A média sugallta "karrier vagy család" dilemmának az a tragikuma, hogy a nagy töprengés csak a karrierről szól: milyen lehet, milyen legyen, mennyi és mekkora áldozat hozható meg érte - a gyerekszülés rész magától értetődő, az természetesnek van véve, hogy minden nőből anya lesz (hiszen különben nincs dilemma). Szóval, érdemes a témát taglaló újságcikkeket kritikus szemmel olvasni, mert előfeltevésként kezelnek valami olyasmit, ami igazából döntés tárgya kéne hogy legyen. Ugyanakkor természetesen semmi okunk nincs arra sem, hogy a gyermektelenséget tekintsük a női önmegvalósítás egyedüli "valódi" útjának, vagy pláne úgy tekintsünk a gyermektelenségre, mint a családos létnél valahogyan mégiscsak kívánatosabb (kellemesebb, kényelmesebb stb.) életformára; olyasmire, ami igazából a gazdagok luxusa. A gyermektelenek dolgoznak legtöbbet túlórában és éjszakai ügyeletben, gyakrabban szólítják be őket dolgozni a szabadságuk alatt, és a céges átszervezések, munkahely miatti kényszerű költözések és utazások is őket érintik elsőként.

Ha egy országban a házaspárok 20%-a gyermektelenség mellett dönt, másik 20%-nak egy gyermeke van, egy újabb 20%-nak pedig kettő, akkor a maradék 40% felének lehet három gyereke, a másik felének pedig négy - és ezzel még mindig ott tartunk, hogy két gyerek van családonként. Szóval: jobb, ha nem a társadalmi nyomásra válaszul hozol döntést, akár pro, akár kontra. A nyomás létezik és nagyon erős (kifejezetten arrogáns is tud lenni), tehát tanuld meg észrevenni amikor megnyilvánul, és közben tartsd észben, hogy gyermeket vállalni vagy nem vállalni a te saját, egyedi, személyes döntésed kell hogy legyen - és hogy végül van-e gyereked vagy nincs, az kizárólag a te dolgod és felelősséged lesz (meg a párodé, persze), senki másé.

Negyedik rész: A motivációk