Philadelphiában a bábakonferencián Ina May Gaskin beszélt nekem először Wendy Savage-ről. Ő egy köztiszteletben álló brit szülész-nőgyógyász doktornő, 1935-ben született, tavaly a British Medical Journal életműdíjára is jelölték.

1985 áprilisában azzal került a brit újságok címlapjára, hogy szakmai hozzá nem értés és veszélyeztetés vádjával több hónapra eltiltották orvosi és tanári teendőitől is. Egyébként ő volt az első nőnemű nőgyógyász szakmai konzultáns Londonban, ő alapította a brit szülész-nőgyógyász orvosnők első szakmai jellegű csoportját, eltiltása idején a London Hospital Medical College professzora és nőgyógyász konzultánsa volt.

Wendy Savage doktornőt összesen öt eset kapcsán vonták felelősségre, ezek mindegyike szülés volt. Egy esetben a páciens tett bejelentést, a többi négy alkalommal orvoskollégák tettek panaszt. Két kisbaba meghalt, mindkettő úgy, hogy Wendy Savage a halál beálltakor nem volt jelen (hanem egy rezidense). Az öt eset közül négyben az volt a szakmai vád lényege, hogy túl későn került (volna) sor egy indokolt császármetszésre. Három magzat farfekvéses volt. A London Hospital orvosai közül Savage doktornőnek volt a legalacsonyabb a császáros aránya, 7,5%, szemben a kórház Mile End-i részlegének 10%-os, Whitechapel nevű részlegének 15%-os arányával. A brit általános császárarány akkoriban 11% volt. (1985-öt írunk, ne feledjük ezt el.)

Wendy Savage ügye addig példa nélkül álló társadalmi vihart kavart Nagy-Britanniában, és mindenki figyelmét ráterelte a brit egészségügyi ellátás (NHS, National Health Service) hiányosságaira, a protokollok hibáira, valamint arra az általános kérdésre, hogy hogyan lehet, illetve mikor kell vagy nem kell a kórházi szabályokkal szembemenő orvosokat felelősségre vonni, milyen korlátokba ütközik az az orvos, aki szakmailag nem ért egyet a kórháza protokolljával, ki feleljen ilyenkor a rezidensekért, a döntések következményeiért, hogyan lehet egy ilyen vizsgálatot szabályosan és tárgyszerű objektivitással lebonyolítani, amikor eleve súlyos szakmai és személyes konfliktusok vezetnek egyáltalán a panasztételhez is.

A saját szakmai és páciensi köreiben rendkívül népszerű orvosnő felfüggesztése azonnali tiltakozást váltott ki: a környék 84 háziorvosából 68-an írták alá a pozíciójába visszahelyezést sürgető petíciót, két héttel később ezer ember vett részt a támogatására megszervezett utcai demonstráción, és több parlamenti képviselő személyesen is szót emelt az érdekében.

A társadalmi vita tárgya nem egy büntetőügy volt, hanem egy működési engedéllyel, kórházban praktizáló, ámde a kurrens előírásokkal tendenciózusan szembemenő orvosnő eltiltása, olyan esetekért, amelyek mások praxisaiban gyakrabban megtörténtek, de mások szabálykövetők voltak, ő pedig nem.

Savage támogatói több közleményben is hangsúlyozták, hogy szerintük ez a látszólag szakmai kérdéseket feszegető vizsgálat valójában azért van, hogy egyszer és mindenkorra eldöntse a vitát a technikalizált, beavatkozáspárti, kórházközpontú nőgyógyászati gyakorlat és a Savage által preferált páciensközpontú, a nők döntési szabadságát meghagyó gyakorlat közt.

A hónapokon át húzódó ügy erősen megosztotta a brit közvéleményt, és végül Wendy Savage visszakapta a praxisát és a jogait; nem utolsósorban azért, mert a szakma egy része is mögé állt és például már a felfüggesztése ideje alatt beválasztották a Királyi Szülészeti és Nőgyógyászati Kollégiumba.

Két évvel később könyve jelent meg (The Savage Enquiry - Who controls childbirth?), amelynek újabb, kibővített 2007-es kiadásában (Birth and Power: A Savage Enquiry Revisited) beszámol arról, hogy hogyan (nem) volt képes az ellenséges légkörben tovább dolgozni, milyen hatással van egy orvos szakmai és személyes hírnevére egy vizsgálati eljárás, amelyet olyanok folytatnak le, akiknek fogalmuk sincs alternatív módszerekről és az azokhoz kapcsolódó kutatásokról. Milyen érzés volt, amikor a lefolytatott vizsgálat után tíz évvel még a tudomására jutott, hogy valaki egy névtelen bejelentésben újabb öt eset kapcsán is megvádolta, minden alkalommal azt megjelölve műhibának, hogy Wendy Savage a szülő nő személyében egy laikusra bízza a szakmai döntést, amikor megkérdezi a preferenciáiról és engedi a felajánlható lehetőségek közül választani (például engedett vajúdást próbálni olyankor is, amikor a protokollt követő orvosok elsöprő többsége azonnal császármetszést végzett volna).

A könyv a szakma szempontjából főleg azért lehet érdekes olvasmány, mert hosszan feszegeti az orvosok úgynevezett akadémiai szabadságának kérdését: ha a fiatal orvosokat arra neveljük, hogy olvassanak és gondolkodjanak, akkor könnyen kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy a  tudásuk a gyakorlatban alkalmazhatatlan, mert az előírásoktól bármilyen szempontból eltérő véleményüknek vagy cselekedetüknek egy ellenük indított vizsgálat lehet a vége. Különösen, ha baj történik - mindenki más megússza, de aki a protokollal szembement, nem fogja megúszni, már csak az ebből szükségszerűen adódó személyes ellentétek miatt sem. A "forradalmár" orvosokat a szakma nagy része hamar elkönyveli deviánsnak, vagy olyan nehezen kezelhető személyiségeknek, akikkel "lehetetlen együtt dolgozni". Ennek oka nemritkán az, hogy ők a többieknél sokkal kritikusabbak, sokkal tovább mérlegelnek egy-egy beavatkozás elvégzése előtt, és általában ők azok a "vészmadarak", akik egy-egy suttogó folyosói konzultáció alkalmával bátran megmondják előre a  protokollt követő tekintélyes kollégának, hogy ebből a burokrepesztésből vagy oxitocinból baj lesz.

Amikor Ina May Gaskinnal Geréb Ágnesről beszélgettem, azt ajánlotta, hogy olvassak sokat Wendy Savage-ről. Minden országnak megvan a szimbolikus orvossztorija, a briteké ez, a rehabilitált, de az ellenséges légkörből mégis hamar nyugdíjba vonuló professzoré, aki minden elképzelhető kamarának köztiszteletben álló tagja, több egyetem tiszteletbeli doktora, sikeres könyvek szerzője, ellentmondásos személyiség, akit a mai napig is sokan támadnak, annak ellenére, hogy az idő - ahogy az már hasonló esetekben lenni szokott - őt igazolta.

Ina May szerint Magyarországnak már van egy orvosszimbóluma, Semmelweis Ignác, akinek érdemeit mindenki ismeri, az ország vezető orvosi egyeteme az ő nevét viseli. De nem szokás tudni, hogy az ellenséges légkör - és a saját kommunikációképtelensége (ami az efféle "zseniknek" gyakran sajátja) - nyomán Semmelweis az évek során egyre inkább elszigetelődött, depressziós lett és a témája megszállottja. Sosem fogjuk megtudni, hogy  utóbb alzheimeres tünetei voltak, vagy a túlmunkától és kifáradástól omlott össze, vagy mi történt pontosan, de lényeg, hogy néhány tekintélyes orvos úgy gondolta, hogy megőrült. Egy kollégája intézménylátogatás címén gyakorlatilag becsalta őt egy bécsi elmegyógyintézetbe, ahonnan, amikor rádöbbent, mi történik, megpróbált távozni. Az őrök félig agyonverték, két héttel később halt bele a sebeibe. A magyar orvoskamara az éves közgyűlésén akkori szokás szerint felsorolt "saját halottaink" közt meg sem említette a nevét. 47 éves volt.

Ina May Gaskin szerint óvakodjunk az elhamarkodott párhuzamoktól, de persze mi magyarok azt is tudjuk, amit ő amerikai bábaként nem biztos, hogy tud: Magyarországot jobbítani akarni veszélyes vállalkozás, Széchenyit már szóba se hoztam. Ina May Geréb Ágnes ügyében csak annyit tanácsolt nekem, hogy írjak Wendy Savage-ről, és vessem fel a magyar közvéleménynek, hogy minden nemzet történetének és döntő jelentőségű egészségügyi reformjának szerves tartozéka a meghurcolt orvos alakja. Ezt a hibát egyszer el kell követni. De lehet, hogy Magyarország egyszer már elkövette, vagyis, ha most az események egy pontján egyszercsak túl sok ismerős motívumot fedezünk fel a történetben, akkor figyeljünk nagyon.

Se Ina May nem mondta meg nekem, se én nem tudom megmondani másoknak, hogy "mit kell gondolni" most erről. Azt is nehezen tudom szétválogatni, hogy én magam mit gondolok. Geréb Ágnes tetteit és döntéseit bizonyos vonatkozásaikban elítélem, más vonatkozásaikban támogatom. Küzdök azért, hogy tisztességes eljárást kapjon. Tények és adatok tükrében vonják felelősségre mindazért, amiért a jog és az igazság szerint kell. Ne hurcolják meg ártatlanul olyan dolgokért, amelyekről sem szakmailag, sem emberileg, sem politikailag nem tehet. Vizsgáljanak ki mindent, igen.

Már csak azért is, hogy a végén aztán tisztán lássunk: a történelem által kvázi előírt kötelező hibát nem kéne kétszer elkövetni.