Pár nappal azelőtt, hogy Shel Dougherty szemináriumán megismertem egy csomó jófej amerikai szülőt, olvastam valami nagyon érdekeset a The New York Times egyik mellékletében. Alfie Kohn szerint hiába tudjuk, hogy a kisgyerekeinknek feltétel nélküli elfogadásra van szükségük, a szülői "szeretlek" sokszor csak variáció arra, hogy "tedd amit mondok". A baj az, hogy ebbe a csapdába nagyon nehéz nem belesétálni, ha egyszer a nevelési tanácsadó könyvek szakértő szerzői is lépten-nyomon belesétálnak.
A feltétel nélküli szeretet röviden annyiból állna, hogy a gyerek "egészét" vesszük körül gyengéd elfogadással: azt szeretjük benne, aki, és nem azt, ahogyan viselkedik vagy amit csinál. Ez nem könnyű, különösen akkor nem, amikor éppen szabályozunk és elutasítunk egy nemkívánatos viselkedésformát. Szülőként nem elég eközben "tudnom", hogy magát a gyereket attól még ugyanúgy szeretem és nem adnám a világ minden kincséért se: ezt egyértelműen jeleznem és kommunikálnom is kell, mert a gyerek nem gondolatolvasó. Nagyon nehéz feladat a szeretet légkörét állandóan fenntartani. Alfie Kohn felhívja a figyelmet, hogy miközben a nevelési tanácsadó könyvek egyfolytában ezt a követelményt szajkózzák, ugyanezen könyvekben a konkrét nevelési tippek sokszor az elvvel teljesen ellentétesek.
Azért döntöttem úgy, hogy poszt lesz ebből a cikkből, mert már korábban is észrevettem, mennyire könnyű kritikátlanul átvenni és szentírásként használni a nevelési tanácsadó szakirodalmat. Ha a szakkönyv jó, akkor hagyján, de ha kártékony, akkor az nagyon nagy baj, mert a következményekért utólag nem lehet a szerzőket hibáztatni, a gyerekért a felelősség mindenképpen a szülőé. Dühös szoktam lenni, amikor egy amúgy értelmes anyuka valami mereven követett szakirodalom miatt csinált mást, mint amit az ösztönei diktáltak volna, és túl későn derül ki, hogy pedig neki lett volna igaza.
Alfie Kohn - akit szintén nem kell kritikátlanul követni ;-) - szerint a szeretet légkörében való növekedni segítés helyett sokszor ahhoz kapunk szakértői tanácsokat, hogy hogyan kondicionáljunk eredményesebben: mutasd ki jobban a szeretetedet, amikor a gyerek "jó", és viselkedj távolságtartóbban, amikor a gyerek "rossz". Csak úgy sorakoznak a modern szakirodalmi példák: Phil McGraw 2004-es kiadású Family First! (Első a család!) című könyvében az áll, hogy a gyerekek által kedvelt vagy szívesen csinált dolgokat kell jutalmakká alakítani és időnként ezeket megvonni, hogy a gyereket kívánatos viselkedésformákra ösztönözzük. "És ne feledjük - írja McGraw -, hogy a gyerekek számára a legértékesebb jutalom a szülőtől érkező elfogadás és bátorítás." Hasonlóan érvel Jo Frost a 2005-ben kiadott Supernanny könyvben (Frost a hasonló című rendkívül sikeres brit tv-show egyik szereplője volt): "A legjobb jutalmak a figyelem, a dicséret és a szeretet", és ezek nem megfelelő viselkedés esetén visszatartandók, amíg a gyermek nem kér bocsánatot.
A negatív kondicionálás sem mindig az "elmaradott, autoriter" nevelési stílus sajátja. Ma már sok szülő van, aki a fizikai büntetésnek a gondolatát is elutasítja, ugyanakkor különösebb kétségek nélkül alkalmazza a sarokba állítást vagy a más módon történő, meghatározott időre szóló fizikai és érzelmi izolálást. Még egy olyan nagy név is, mint a gyermekpszichológus Bruno Bettelheim, aki pontosan tudta, hogy a büntetésnek ez a típusa mély és tartós szorongást okozhat, kifejezetten erre a hatásra hivatkozott: "ha a szavak már kevésnek bizonyulnak, akkor a szeretet elvesztésének fenyegető lehetősége győzi meg a gyermeket arról, hogy teljesítse a kérésünket".
A párhuzamosan alkalmazott pozitív megerősítéssel pedig főleg azt érjük el, hogy a gyerek úgy érzi, hogy csak akkor érdemel szeretetet, ha úgy viselkedik, ahogyan a szülő azt helyesnek tartja. A dicsérettel sokszor nem az a legnagyobb probléma, hogy "rosszul használjuk", és még csak nem is az, hogy túl könnyen osztogatjuk (amire a konzervatívabb szakemberek egyfolytában intenek). A dicséret igazi veszélye az, hogy a manipuláció egyik formája válhat belőle, vagyis jellegében nem fog különbözni a büntetéstől. A kondicionálva nevelés fő üzenete az, hogy a gyereknek meg kell érdemelnie a szülő szeretetét. Carl Rogers szerint ha egy szülő ezt elég precízen csinálja, akkor a felnövő gyereknek végül egy terapeutától kell majd megkapnia azt a feltétel nélküli elfogadást, amely pont akkor hiányzott az életéből, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá.
De vajon igaza volt-e Rogersnek? A mostanában zajló kutatások szerint igen, úgyhogy talán érdemes alaposan kirostálnunk azt, amit a nevelésről, illetve a jutalmazás és büntetés szerepéről gondolunk.
2004-ben két izraeli és egy amerikai kutató (Avi Assor, Guy Roth, Edward L. Deci) több mint 100 egyetemistát kérdezett meg arról, hogy a szüleiktől kapott szeretet (mennyisége, jellege) összefüggött-e az iskolai előmenetelükkel, sportsikereikkel, a mások felé kimutatott figyelmességükkel, illetve az olyan negatív érzéseik, mint a harag vagy félelem sikeres elfojtásával.
Kiderült, hogy akik feltételekhez kötve kapták a szülői elfogadást, valóban nagyobb arányban viselkedtek úgy, ahogyan azt a szülők elvárták, de az eredmény sokat ártott a kapcsolatnak: ezek közül a fiatalok közül többen mondták azt, hogy nem kedvelik a szüleiket, illetve nehezteléssel gondolnak rájuk. A cselekedeteik motiváló erejeként inkább "erős belső nyomásról" beszéltek, semmint szabad választásról. Egy-egy elért sikerük után jellemzően csak rövid ideig voltak magukkal megelégedve, sokszor küzdöttek szégyennel és bűntudattal.
Felnőtt gyerekek szüleivel készített interjúkból kiderült, hogy azok az anyák, akik gyerekkorukban csak akkor érezték a szüleik szeretetét, amikor "jók" voltak, felnőttként gyakrabban érezték értéktelennek magukat, de furcsamód ennek ellenére az átlagnál hajlamosabbak voltak a gyerekeiket is úgy nevelni, ahogyan őket nevelték.
2009 júliusában megjelent egy tanulmány, amelyben 9. osztályos tanulókat vizsgáltak ugyanezek a kutatók és a Rochesteri Egyetem (University of Rochester) egy csoportja. Az elemzés készítésekor odafigyeltek arra, hogy amikor főleg a helyes viselkedést jutalmazzuk több pozitív érzelmi megnyilvánulással, az kicsit más nevelői attitűdöt jelent, mint amikor főleg a helytelen viselkedést büntetjük a pozitív érzelmek megvonásával.
Az eredmények alapján az ilyen jellegű kondicionálás mindkét típusa árthat, de nem ugyanúgy. A dicsérettel nevelő szülők gyerekei szorgalmasabbak voltak az iskolában, a fentebb már említett némileg egészségtelen "belső kényszertől" hajtva. A negatív kondicionálás pedig már rövid távon sem működött, csak a tinédzserek és a szüleik közti ellenérzéseket mélyítette. Ha ezen elgondolkodunk, arra jutunk, hogy a helyes viselkedés dicsérése nem feltétlenül ellenpólusa a helytelen viselkedés büntetésének: mindkettő kondicionálás, és hosszú távon mindkettő elsülhet visszafelé. A probléma az, hogy a szülői szeretet megvonása nem feltétlenül vezet engedelmességre, még kevésbé együttműködésre, pláne szilárd jellemre és erkölcsi tartásra. És még ha jól adagolt dicsérettel sikerül is "engedelmes" gyereket nevelnünk, megéri-e ez a későbbi függést a külső elismeréstől, és az ebből adódó lelki problémákat?
A nevelési viták mögött persze mélyebb nézetkülönbségek vannak. Alfred Bandura, a szociális tanuláselmélet atyja, arra figyelmeztetett, hogy a feltétel nélküli elfogadás irány- és normanélkülivé teszi a gyerekeket, és így nevelkedve később egyáltalán nem lesz belőlük "szeretetre méltó" felnőtt. Bandura nézetével az a baj, hogy a konkrét tapasztalatok egyelőre inkább cáfolják. Az efféle figyelmeztetések viszont sokat elárulnak arról, hogy a közzétevőjük mennyire látja rossznak alapvető emberi természetünket. Ha abból kiindulva nevelünk, hogy az ember alapvetően "jó", akkor a személy egészének szóló, árukapcsolás nélküli elfogadás nem nevelési hiba.
A legtöbb szülő nyilván úgy gondolja, hogy feltétel nélkül szereti a gyerekét, de itt visszatérnék a cikk elejére: ezt nem elég "tudnom", ezt jeleznem és kommunikálnom kell a gyerek felé is. Ami ebben a kérdésben igazán számít, az nem az én (valós vagy szépített) szülői énképem, hanem az, hogy a gyerek perspektívájából vajon hogy néz ki az, amit csinálok (biztonságban érzi-e magát az egyébként éppen jogosan kifejezett nemtetszésem dacára is). Valódi önállóságra nevelni csak a stabil szeretet légkörében lehet, és ez nem zárja ki a normák és szabályok közvetítését (sőt!), csak több lehetőséget ad a gyereknek arra, hogy részt vegyen a döntésekben és együttműködjön: magyarázzuk el, hogy mit miért kérünk, bátorítsunk zsarolás vagy manipulálás nélkül, képzeljük magunkat néha a gyerek helyébe, hogy vajon akkor is érzi-e, hogy szeretjük és mellette állunk, amikor épp nem sikerült neki valami.
Friss kommentek