Sokféle kérdés és kétség lehet a címbeli tépelődés mögött, de miből áll a te személyes küzdelmed? Mi van fókuszban? Talán nem akarod otthagyni a fontos és szeretett munkádat vagy épp olyan pályát választottál, ahol kifejezetten veszélybe is kerülhet az egész jövőd, ha egy terhesség és szülés fizikailag túl sokat kivesz belőled. Talán anyagiakon töprengsz. Talán nem volt jó családod, nincs követhető mintád, és így nem mersz belevágni. Talán a kérdés nem az, hogy "valaha is" igen vagy nem, hanem hogy "most" mi legyen. Talán kettőtök közül az egyik babát szeretne, a másik hezitál. Talán csak arról van szó, hogy gondolkodó típus vagy, aki józan megfontolás útján döntött eddig mindenben, és most a szokásos döntéshozó metódus hirtelen nem működik. Ami nem csoda.
Régen mintha ez nem lett volna olyan nagy ügy, igaz? Az emberek nem gondolkodtak ennyit, csak cselekedtek, és majd közben hozzánőttek a feladathoz. De nem is nagyon volt mit megfontolni. W. A. Mozarték például heten voltak testvérek, de csak ő meg a Maria Anna nevű nővére érték meg az első születésnapjukat. Mozartnak magának hat gyereke volt, négy meghalt még féléves kora előtt. George Washington 11 évesen veszítette el az apját. Felnőve egy 26 éves özvegyet vett feleségül, akinek addigra már volt négy gyermeke, közülük kettő meghalt még hároméves koruk előtt, a harmadik 17 évesen, a negyedik fiatal felnőttként. Thomas Jefferson egy 23 éves özvegynek lett a második férje. Tizenegy évnyi házasságukból hat gyermek született, kettő érte meg a felnőttkort. A házasság azért volt ilyen rövid, mert az asszony 34 évesen meghalt.
A városban, ahol lakom (USA), a magániskola kertje egyben a régi cseh-morva temető. Az ott nyugvók fele nem érte meg a tíz évet. Egy sírkő mellett percekig álltam egyszer, torokszorító döbbenettel, aztán lefényképeztem, emlékeztetőül önmagamnak, hogy az életem minden további baját a megfelelő perspektívában lássam. A kövön két gyerek neve, az egyik egy hároméves kislány, aki 1877. december 11-én halt meg, a másik a hétéves nővére, aki alig két héttel később követte, karácsonyeste. Én nem tudom, hogy szülőként ezt hogy lehetett kibírni. De az öregjeink közt is még mindig sokan vannak, akik nem ismerik a születésük pontos dátumát, mert egyszerűen nem íratták be őket addig az anyakönyvbe, amíg nem látszott, hogy most már meg fognak maradni.
Ötven-hatvan évvel ezelőtt még mindig nem volt mit "tervezni" és egy újszülött baba nem lehetett "az élet értelme". Elképzelhetetlen lett volna már a születése előtt lelkesen ünnepelni az érkezését és nagy anyagi áldozatokat hozva előre őhozzá szervezni a következő néhány évünket. Ez az egész dolog csak nemrégen lett egyáltalán döntés kérdése. És csak még később lett ekkora hűhó a gyerekek testi-lelki épsége és igényei körül, semelyik korábbi generáció nem gondolt már jó előre bűntudattal a saját, még el sem követett nevelési hibáira. Alig száz év leforgása alatt a fejlett világban ott tartunk, hogy a gyerekek túlélési esélyei sosem voltak ilyen jók, sajátos szükségleteik soha korábban nem kaptak ilyen figyelmet, ők maguk soha korábban nem jelentettek ilyen élettervbeli és érzelmi értéket - és eközben a szülők soha korábban nem érezték ennyire alkalmatlannak önmagukat a gyerekvállalásra. Nem furcsa ez?
Nézd meg jól önmagadban ennek a bizonytalanságnak a gyökerét. Sokat meg fogsz tudni magadról, a szülőséggel kapcsolatos élményeidről, hiedelmeidről, meg arról is, hogy milyen szülő nem szeretnél lenni (és ebből meg sok minden kiderül arról, hogy milyen igen). A döntés, hogy legyen-e gyereked vagy ne, életed talán legnagyobb döntése, és ennek a most érzett bizonytalanságnak egy része meg fog maradni még azután is, hogy döntöttél. Esetleg még évtizedekkel azután is, és még akkor is, ha minden jól sül el. Egy amerikai kutatásban két kérdést tettek fel szülőknek: megbánták-e, hogy vállaltak gyerekeket, illetve ha most elölről kezdhetnék az egész közös életüket, vállalnák-e ugyanezt még egyszer? A szülők több mint 90%-a örült, hogy annak idején a gyerekvállalás mellett döntött, és dehogy bánta meg. Mindemellett, a szülők több mint 70%-a azt mondta, hogy nem csinálná ezt végig még egyszer. :-)
Vagyis, teljesen normális, ha ez a két érzés valakiben egyszerre van jelen. Szóval ne várd a napot, amikor majd "megvilágosodsz" és egyszercsak "tudni" fogod a választ.
A válasz ugyanis elsősorban érzelmi gyökerű, azaz hiába számítasz arra, hogy gondolkodás eredményeképpen tudj igent vagy nemet mondani. Ez nem egy olyan döntés, mint például a házasság, amelyhez megismerünk jópár jelöltet, megismerjük önmagunkat, tervezünk, vitázunk, van valami fogalmunk, hogy miről döntünk, mielőtt egymásra igent mondunk. A gyerek melletti döntés végeredménye bejósolhatatlan. Például lehet, hogy nem is fog összejönni. Ha meg igen, akkor úgy kell egy személy mellett végleg elköteleződnünk, hogy nem is ismerjük. Vajon jókedélyű lesz és kedves, vagy komoly és magánakvaló? Okos és intelligens lesz, mint te, vagy butácska és naiv, mint Eulália nénikéd? Helyes lesz és kék szemű, mint a férjed meg az apósod, vagy krumpliorra lesz és elálló füle, mint anyósodnak? Egészséges lesz? Fel fogják venni az egyetemre? Akar majd egyáltalán egyetemre menni?
Amellett, hogy fogalmad sincs, milyen lesz majd a gyerek, azt sem tudhatod, milyen leszel te magad szülőként. Látsz most a metrón kifogástalanul öltözött, nyugodt és jókedvű anyákat, boldog-csibészes szemű, gyönyörű és udvarias gyerekekkel. És látsz agyonhajszolt, meggyötört szülőket, koraérett és tragikus gyerekarcokat. Sok mindenben rajtunk múlik, hogy mi lesz velünk és belőlünk, de elég ijesztő belegondolni, hogy nem 100%-ban. Mitől félsz és mire vágysz? Nagyon fontos, hogy lásd a saját válaszaidat (legalább körülbelül), mert csak így fogod tudni a döntéshozás folyamatából kiiktatni mindazt, ami a te számodra nem tartozik a tárgyhoz.
Tovább a harmadik részre
Friss kommentek