Felicitász blogja

Terhesség, szülés, babázás, gyereknevelés. Gyógynövények, életmód, egészség. Szakirodalom, meg a szokásos tanácsaim gyűjteménye.

©

A blogon megjelenő írások, illetve azok részletei csak a szerző engedélyével, a blog linkjének feltüntetésével használhatók fel vagy közölhetők máshol.

Email: felicitasz@vipmail.hu

Facebook

Ennyien olvastok most

Locations of visitors to this page

Címkék

antibiotikum (2) antidepresszáns (5) anyanyelv (3) apa (3) aranyér (1) asszonygyökér (1) autizmus (6) autonómiára nevelés (5) baba (18) bábaság (22) balett (3) berry (1) beszédtanulás (11) bogyó (1) bölcsőde (1) boldogság (1) büntetés (4) burokrepedés (2) citromfű (2) családtervezés (8) csalán (1) császármetszés (14) császárseb (3) dicséret (3) d vitamin (1) egészség (15) életmód (13) elfogadás (3) engedetlenség (2) epidurális érzéstelenítés (2) érzelmi nevelés (1) eufenika (2) evésproblémák (1) fájdalomcsillapító (9) fejfájás (1) fejlődési rendellenesség (3) felicitasz (22) feminizmus (2) fészekrakó ösztön (2) fogamzás (4) fogamzásgátlás (3) fogamzásgátló tabletta (1) folsav (8) frontérzékenység (1) gátseb (1) genetikai tanácsadás (2) geréb ágnes (2) gyász (2) gyereknevelés (14) gyerekszám (6) gyerekvállalás (13) gyermekágy (12) gyermektelenség (7) gyógynövény (12) gyógyszer (7) h1n1 (11) halloween (1) harry (1) harry potter (10) hiszti (5) hőgörbe (1) hólyaggyulladás (1) homeopátia (1) hőmérőzés (1) hozzátáplálás (5) húsvét (1) idegennyelv tanulás (6) immunitás (3) influenza (13) influenzavírus (2) iskola (4) jutalom (2) kanada (22) kányabangita (1) karácsony (4) kétnyelvűség (6) kézzel tágítás (1) kiságy (1) kisgyermekkor (18) köhögés (1) kolin (1) költözés (1) komló (1) korai fejlesztés (10) korai vajúdás (2) koraszülés (2) korcsolya (1) kórház (3) kormányrendelet (1) lázcsillapító (2) levendula (2) magzatvédő vitamin (3) magzatvíz (1) meddőségi kezelés (3) medveszőlő (1) menstruációs ciklus (4) mese (11) meseterápia (1) mikulás (1) mióma (1) mmr (2) montessori (4) napirend (4) nátha (4) nevelés (2) nyugtató (3) oltás (14) omega 3 (3) öngyilkosság (1) orvos (20) otthonszülés (27) otthonszülés kormányrendelet (3) óvintézkedés (12) óvoda (5) ovulációs teszt (1) oxitocin (3) párkapcsolat (10) peteérés (2) peteérésjelző (1) pg53 mikroszkóp (1) potter (1) pozitív (1) pozitív nevelés (7) prom (1) pronatalizmus (2) pszichoterápia (20) ptsd (8) rák (2) rooming in (2) szaporodási ösztön (2) székrekedés (1) szeretet (6) szoptatás (14) szülés (27) szülésélmény (1) szülésindítás (5) szülési terv (1) szüléstörténet (1) szülés utáni depresszió (9) születésélmény (2) szűrővizsgálat (9) tájékozott döntés (10) tápanyagszükséglet (12) táplálkozás (11) tápszer (3) tea (11) teherbe esés (10) tehetséggondozás (6) tej (2) tens (2) teratológia (1) terhesgondozás (10) terhesség (14) termékenységi problémák (6) termékeny nap (3) természetes családtervezés (2) terminustúllépés (4) tigrisanya (2) többnyelvűség (3) tokofóbia (3) tőzegáfonya (2) tudomany (1) tudomány (2) túlhordás (3) tüneti hőmérőzéses módszer (1) tűzvédelem (1) újévi fogadalom (3) újszülött (12) ünnep (13) usa (19) utófájások (1) valentin nap (1) vas (2) vashiány (4) vérszegénység (3) zöld (1) zöld tea (1) zsurló (1) Címkefelhő

Friss kommentek

Harry Potter varázslata - pszichoterápia és üdvösségtörténet a mesevilágban (7)

2011.07.07. 23:33 Felicitasz

Az előző részt ott hagytuk abba, hogy a terápiás folyamat elkezdésének feltétele a jelen külső valóság kereteinek megszilárdítása és az önazonosság meghatározása ezeken a kereteken belül. Ez a két feltétel nem egymás után, egymásba fonódva teremtődik meg. Harry Potter esetében (mármint, amikor a cselekményre pszichoterápiás szemszögből tekintünk) az önazonosságot a varázslói identitása jelenti, a megszilárduló, biztos kereteket pedig a Roxfort (Hogwarts) - de se az identitásra, se az azt megerősítő keretekre nem lehet úgy tekinteni, mint fix létezőkre, amelyeket előbb kvázi kipipálunk az előfeltételek listáján, és majd "aztán" elkezdjük a terápiás munkát.

Az igazi terápiákban is ez a "kipipálhatatlan" képlékenység jelenti az egyik legfőbb nehézséget.

Például ilyesféle fogalmakat használunk, mint "szilárd identitás", "integritás", "egészséges személyiség", és még ezer hasonló. A fogalmak jelentése persze már önmagában is vita tárgya, de itt most főleg arra a problémára szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezek mindegyikét úgy tekintjük, mint terápiás célt, holott valójában ezek egyike sem "érhető el" - tehát ha a terápiát munkafolyamatnak tekintjük, akkor ennek alapján a munka sohasem "fejezhető be". Járjon akkor az ember élete végéig terápiára? Vagy ha nem, akkor hol a hiba a gondolatmenetben?

Az önellentmondás úgy oldható fel, ha a gyógyulást végcél helyett folyamatnak tekintjük. Amikor ez még nem megy, akkor sokan gondolnak például úgy a terápiájukra, mint valami bonyolult kirakós játékra, amelyben minden darabkát a helyére kell illeszteni. Ez a metafora nagyon szép - és félreértés ne essék, a terápiás munka során olykor rendkívül hasznos is -, de ettől még mindig csak metafora marad: a terápiás munka nem egy bonyolult kirakós, amelyben "egyszer majd" a helyére kerül az utolsó darabka is, és ezzel "elérjük" az egészséges állapotot;  a személyiség nem munkadarab, az egészséges állapot nem végeredmény. Más szóval, a terápia végén nem az történik, hogy elkészülünk valamivel, birtokba vesszük a saját egészséges személyiségünket - és bekeretezve kitesszük a falra -, ezután pedig elkezdhetjük végre élni a "valódi" életünket.

A gyógyulás és az önismeret mélyülése nem "hagyható abba" - ami abbahagyható, az csak(?) a terapeuta külső segítségének igénybe vétele. A folyamat maga megfoghatatlan és befejezhetetlen, és amikor "előfeltételekről" beszélünk, az is inkább metaforikus megfogalmazás.

Ezt a megfoghatatlan képlékenységet kicsit jobban meg lehet érteni (és talán könnyebben el lehet fogadni), ha egy olyan történeten keresztül nézzük meg, mint Harry Potteré: az ő életében is volt egy pillanat, egy fordulópont, amelyben megtudta, hogy ő varázsló, de a varázslóságát (a saját identitását, a többiektől különböző voltát stb.) már akkor is érezte, amikor még nem tudott róla: már akkor is varázsló volt, amikor ezt még senki sem mondta meg neki. Másfelől, maga a varázslóság is tény is meg folyamat is: aki varázsló, az annak született, de egyszersmind azzá is kell válnia; a kiskorú, képzetlen varázsló még nem "igazi" varázsló. Az iskolában megtanult és később az életben használt készségek az önazonosságot igazolják is, meg mélyítik és szilárdítják is - a varázslói identitás nem (sem) statikus, hanem változik, fejlődik. 

A terápiás folyamat egyik megtartó alapja az önazonosságunkról alkotott fogalmunk - az, ami éppen akkor a rendelkezésünkre áll és tudatosan megfogalmazható belőle. Ez szükségszerűen tények és vágyfantáziák keveréke lesz: mi vagyok, és mivé akarok válni.

Terápiák kezdetén gyakran megfogalmazódik, hogy a kliens/páciens a saját addigi környezetében nem lehetett önmaga, és a terápia közege az első olyan színtér, ahol végre igen. A Potter-cselekményben ez a szembenállás nagyon látványos, több színtéren is.

Egyfelől terápiás színtér a Dursley-környezettel szembeállítva a Roxfort (Hogwarts): Dursley-éknél Harrynek folyamatosan hazugságban kellett élnie és nem is tehetett fel kérdéseket önmagáról, a szüleiről, a saját és a családja múltjáról; emellett a rokonainak kifejezett céljuk volt, hogy a "varázslóhajlamot" kineveljék belőle. Az iskola ezzel szemben pontosan a "varázslóhajlamot" teszi önmaga szervező erejévé, és ez az a hely, ahol Harry a múltjával, a családja történetével és az összes sérülésével együtt lehet az, aki. A "légy önmagad" követelménye az iskolában nevelési eszközzé is válik: "ha varázsló vagy, akkor viselkedj úgy, mint egy varázsló". A számtalan példa közül hirtelen az jut eszembe, amikor a hetedik hatodik kötetben Flitwick professzor büntetésül sokszor leíratja a figyelmetlen Seamus Finnigannel, hogy "Varázsló vagyok, nem hadonászó pávián", de a tanulók egymást is nevelik a közös identitásra építve. 

Van két szimbolikus kérdés, amelyek kvázi keretbe foglalják az egész cselekményt: az első kötet vége felé a Bölcsek Kövéért induló Ront és Harryt foglyul ejtik az ördöghurok-indák, Hermione pedig pánikban a kezét tördeli, hogy "honnan vegyen fát", amellyel tüzet gyújthatna és a fenyegető növényt elűzhetné. Akkor Ron rákiabál, hogy "Boszorkány vagy, te szerencsétlen!". - "Tényleg..." - sikkantja Hermione, és a varázspálcájával megoldja a helyzetet, de Ron még ezután is bosszankodik, " 'Honnan vegyek fát?', jó ég, Hermione...".

Az epizód a hetedik kötetben fordított szereposztással ismétlődik meg: a három főhős az iskolában vívott küzdelem során Voldemort felkutatására indul a Szellemszállásra (Shrieking Shack), de útjukat állja a fúriafűz, és Ron azonnal arra gondol, mit tettek, amikor legutóbb ott jártak (a harmadik kötet végén): "Hogy fogunk... bejutni? Látom... hol kéne megfogni... de nincs itt... Csámpás..." Ekkor Hermione döbbenten felnéz, és azt mondja, hogy "Csámpás?! ... Varázsló vagy, ha nem tudnád!" - "Ja... tényleg" - tér magához Ron, és megoldja a helyzetet (ráadásul, hogy még szebb legyen a párhuzam, azzal a varázsigével oldja meg, amelyet legelőször használtak téthelyzetben, az első kötetben a troll ellen: Vingardium leviosa!, mondja Ron, és a fúriafűz ágai közé felrepít egy földön heverő gallyat, mire a csapkodó fa mozdulatlanná dermed).

Szóval, tisztában lenni az identitásunkkal erőt ad a gyógyuláshoz is, a további fejlődéshez is, a problémák megoldásához is.

A varázslói identitásnak biztonságos teret ad egyrészt az iskola - ellentétben Dursley-ékkel -, másrészt a varázsvilágon belül a "jó varázslók" köre.

A "jó varázslók" fő ismertetőjegye, hogy a társaságukban lehet gyengének és tökéletlennek lenni; a hibáiddal, titkaiddal, szégyellnivaló dolgaiddal együtt kapsz teret ahhoz, hogy megvívd a személyes küzdelmeidet és eközben növekedj. Ebben a kontextusban Voldemort képviseli a hazugságot és az önazonosság elnyomását; ő az, aki nem enged teret semmi személyesnek, semmi gyengeségnek vagy hibának - de paradox módon (vagy inkább magától értetődően?) pontosan a mély személyes veszteség, és az abból fakadó sebezhetőség lesz Voldemorttal szemben a szereplők önazonosságának legnagyobb megtartó ereje.

Erre a dinamikára még teológiai szempontból is vissza fogunk térni, de most tényleg maradjunk meg a pszichológiánál: a gyász identitásformáló, személyiségvédő erejének kulcsfigurája a cselekményben Piton (Snape) professzor - róla igazából önálló cikket kéne írni, lehet, hogy egyszer meg is teszem. A cselekménynek ő az egyetlen olyan szereplője, aki képes volt Voldemortot megtéveszteni, azaz elzárni előle a valódi önmagát. Nagy árat fizetett ezért a kivételes adottságért.

Ugyanakkor, a gyász védelmet adott a többi szereplőnek is; ez a motívum végigkíséri a történetet, Harry a hetedik kötetben reflektál rá először tudatosan, miközben Dobby sírját ássa: "Annak idején, mikor Sirius elvesztésének fájdalma járta át, Voldemort nem tudta megszállni az elméjét, s most, hogy Dobbyt gyászolta, szintúgy zárva maradt agyának kapuja a Nagyúr gondolatai előtt. A gyász tehát az, ami elkergeti Voldemortot... " Az ereklyék vonzásából is ugyanez ébresztette fel Harryt, "a félelem és a veszteség fájdalma".

Kicsit kevésbé mély szinteken is Voldemort képviseli mindazt, ami lehetetlenné teszi a személyes identitás vállalását; az én számomra ennek a Cattermole-tárgyalás a legkifejezőbb jelenete, amikor Dolores Umbridge egyszerűen már eleve azt kérdi Mary Cattermole-tól, hogy kitől lopta a varázspálcáját. Ebből a kérdésből az egész sárvérűség-probléma kibontható: aki nem aranyvérű (pure-blood), azt meg lehet fosztani az önazonosságától, és ha mégis ragaszkodna hozzá, akkor abból az következik, hogy hazug és tolvaj.

A Cattermole-tárgyalás arra is rámutat, hogy a valóság kereteit is csak képlékeny és megfoghatatlan módon lehet terápiás "előfeltételnek" tekinteni: a valóság keretei ugyanolyanok, mint az önazonosság; a valóság is változik. Néha erősebben tart, néha kevésbé erősen. Harry a Dursley-házból kikerülve egy olyan helyen kezdheti el összerakni önmagát és felépülni a sérüléseiből, ami stabil hátteret ad és erősen megtart, a Roxfort (Hogwarts) pedig - különösen a cselekmény kezdetén - pontosan ilyen hely; olyan, mint egy vár, egy erődítmény, amelyet varázsigék védenek, bölcs felnőttek irányítanak, és köztük a legöregebb, legbölcsebb a vezető. Később persze az iskola maga is veszélyekkel küzd meg, bezárás fenyegeti, elöljáróját elmozdítják: a Roxfortnak, ugyanúgy, mint mindannyiunk külső valóságának, vannak sebezhető gyenge pontjai és megoldhatatlan problémái is.

Van egy terápiás-metaforikus értelmezés arra, hogy miért pont Sötét Varázslatok Kivédése tanárt ennyire nehéz találni: az élet valóságának és egyáltalán a saját realitásérzékünknek is a szenvedés, a tragédiák és az emberi rosszindulat az egyetlen ab ovo megoldhatatlan problémája. A megtartó kereteket jelképező iskolában is tanárok és módszerek váltják egymást, de erre a problémára nincs megnyugtató és végleges megoldás. Az üdvösségtörténeti párhuzamokkal foglalkozó fejezetben majd még újra meg fogom említeni, hogy Voldemort miért pont ezt a tárgyat akarta tanítani; a Sátánnak széles körben ismert taktikája, hogy magára ölti a Világosság Angyalának arcát, és úgy tesz, mintha lennének válaszai és jót akarna, de a terápiás értelmezés is legalább ennyire látványos: a szenvedés okozója (akár egy bántalmazó családtag az, akár egy elnyomó diktátor) tendenciózusan azt hirdeti magáról, hogy ő igazából a másik fél védelmében, érdekében cselekszik, és ő tudja, hogy a másiknak mi a jó, illetve mitől kell tartania.

A fentiekben körbejártuk azt a tételt, hogy a terápiás folyamathoz valami tudatos önazonosság-fogalom kell, illetve ennek az önazonosság-fogalomnak egy megerősítő biztos háttér. "Terápiás folyamat" alatt itt azt értem, hogy ez a két feltétel kell ahhoz, hogy az emberek megszólaljanak önmagukról és a belső sérülésükről, illetve a felszakadó emlékeiknek legyen "hová" megérkezniük.

Ameddig Harry identitását (múltját, különbözőségét stb.) a külső valóság nem igazolta vissza, addig Harrynek alig voltak önmagáról és a szüleiről emlékei. A kisgyerekkorát meghatározó traumatikus élmény gyakorlatilag elfelejtődött; ha nagyon-nagyon megerőltette az emlékezetét, akkor víziói voltak egy zöld villanásról és égő fájdalomról a homlokában, és időnként álmodott egy repülő motorbicikliről. 

Az emléknyomokat semmi nem aktiválta vagy kavarta fel Hagrid megjelenéséig - "Ne kérdezősködj! ez volt az első szabály, amit Harrynek a Dursley-házban meg kellett tanulnia" -, de amikor Hagrid közölte Harryvel, hogy varázsló, és elmondta neki, mi történt a szüleivel, a szavak "fájdalmas emlékeket ébresztettek Harryben. Ismét látta a vakító zöld villanást - olyan tisztán és élesen, mint még soha -, és most először egy hang is kísérte: egy éles, hideg, kegyetlen kacaj."

A korai trauma később a varázsvilág és az iskola meghatározta erős, biztonságos keretek közt kezdhetett el a mélyből felemelkedni. Harry a dementorokkal való első találkozáskor meghallotta az anyja sikoltását (a trauma első közvetlen élményét nem is tudta elviselni, elájult), később a dementor alakját magára öltő mumussal (Boggart) küzdve az emlék tovább élesedett, Harry egy idő után már hallotta az apját, és Voldemortot is. A cselekmény haladtával az emlékbetörések és rémálmok egyre részletesebbek és fenyegetőbbek lettek, testileg és lelkileg egyre megterhelőbbek, és a dementorok kapcsán arra a jelenségre is számos példát láttunk, hogy traumás emlékbetörések már önmagukban is alkalmasak lehetnek arra, hogy a személyt újratraumatizálják.

Terápiás szempontból ez azért érdekes, mert az igazi terápiákban is ez történik: a kezdetnek van egy sajátos, veszélyes lendülete, az ember (és Harry is) azonnal a teljes igazságot akarja tudni, minden részletre kiterjedően, de egy olyan szakaszban, amikor a teljes igazság még vagy érthetetlen - életkori okokból vagy kellő háttérismeretek hiányában -, vagy feldolgozhatatlan - egyéb körülményeknek és maguknak az eseményeknek a mélyebb megértése nélkül -, vagy elviselhetetlen - a személyiség ereje, megküzdőképessége, teherbírása nem elég hozzá -, esetleg ezek mindegyike. Harry történetén keresztül kicsit könnyebb megérteni, hogy amire nem emlékszünk, arra nem véletlenül nem emlékszünk, és később a korai sérüléssel való első kvázitudatos találkozás többnyire a védett közeg dacára is csaknem elviselhetetlen. A felemelkedő emlékeket ezután muszáj integrálni a személyiségbe - azonosítani és elfogadni őket a személyes múlt, életút részeként -, közben pedig meg kell küzdeni egy csomó testi-lelki tünettel is (fájdalommal, félelemmel, haraggal, kétségbeeséssel stb.), amelyeket az emlékek tudatossá válása, az események újbóli átélése kivált és okoz. 

(Folytatás következik.)

· 1 trackback

Címkék: pszichoterápia harry potter

A bejegyzés trackback címe:

https://felicitasz.blog.hu/api/trackback/id/tr62458526

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Harry Potter és a dementorok 2011.07.17. 17:31:38

Amikor valaki boldogtalan, amikor úgy érzi, elszívják előle a levegőt, s hogy minden öröm elveszett a világból, akkor a pszichiátria depresszióról beszél. Mi azonban, akik nem hiszünk a dajkamesékben, tudjuk: az illetőt valójában dementorok támadták me...
Nincsenek hozzászólások.