Felicitász blogja

Terhesség, szülés, babázás, gyereknevelés. Gyógynövények, életmód, egészség. Szakirodalom, meg a szokásos tanácsaim gyűjteménye.

©

A blogon megjelenő írások, illetve azok részletei csak a szerző engedélyével, a blog linkjének feltüntetésével használhatók fel vagy közölhetők máshol.

Email: felicitasz@vipmail.hu

Facebook

Ennyien olvastok most

Locations of visitors to this page

Címkék

antibiotikum (2) antidepresszáns (5) anyanyelv (3) apa (3) aranyér (1) asszonygyökér (1) autizmus (6) autonómiára nevelés (5) baba (18) bábaság (22) balett (3) berry (1) beszédtanulás (11) bogyó (1) bölcsőde (1) boldogság (1) büntetés (4) burokrepedés (2) citromfű (2) családtervezés (8) csalán (1) császármetszés (14) császárseb (3) dicséret (3) d vitamin (1) egészség (15) életmód (13) elfogadás (3) engedetlenség (2) epidurális érzéstelenítés (2) érzelmi nevelés (1) eufenika (2) evésproblémák (1) fájdalomcsillapító (9) fejfájás (1) fejlődési rendellenesség (3) felicitasz (22) feminizmus (2) fészekrakó ösztön (2) fogamzás (4) fogamzásgátlás (3) fogamzásgátló tabletta (1) folsav (8) frontérzékenység (1) gátseb (1) genetikai tanácsadás (2) geréb ágnes (2) gyász (2) gyereknevelés (14) gyerekszám (6) gyerekvállalás (13) gyermekágy (12) gyermektelenség (7) gyógynövény (12) gyógyszer (7) h1n1 (11) halloween (1) harry (1) harry potter (10) hiszti (5) hőgörbe (1) hólyaggyulladás (1) homeopátia (1) hőmérőzés (1) hozzátáplálás (5) húsvét (1) idegennyelv tanulás (6) immunitás (3) influenza (13) influenzavírus (2) iskola (4) jutalom (2) kanada (22) kányabangita (1) karácsony (4) kétnyelvűség (6) kézzel tágítás (1) kiságy (1) kisgyermekkor (18) köhögés (1) kolin (1) költözés (1) komló (1) korai fejlesztés (10) korai vajúdás (2) koraszülés (2) korcsolya (1) kórház (3) kormányrendelet (1) lázcsillapító (2) levendula (2) magzatvédő vitamin (3) magzatvíz (1) meddőségi kezelés (3) medveszőlő (1) menstruációs ciklus (4) mese (11) meseterápia (1) mikulás (1) mióma (1) mmr (2) montessori (4) napirend (4) nátha (4) nevelés (2) nyugtató (3) oltás (14) omega 3 (3) öngyilkosság (1) orvos (20) otthonszülés (27) otthonszülés kormányrendelet (3) óvintézkedés (12) óvoda (5) ovulációs teszt (1) oxitocin (3) párkapcsolat (10) peteérés (2) peteérésjelző (1) pg53 mikroszkóp (1) potter (1) pozitív (1) pozitív nevelés (7) prom (1) pronatalizmus (2) pszichoterápia (20) ptsd (8) rák (2) rooming in (2) szaporodási ösztön (2) székrekedés (1) szeretet (6) szoptatás (14) szülés (27) szülésélmény (1) szülésindítás (5) szülési terv (1) szüléstörténet (1) szülés utáni depresszió (9) születésélmény (2) szűrővizsgálat (9) tájékozott döntés (10) tápanyagszükséglet (12) táplálkozás (11) tápszer (3) tea (11) teherbe esés (10) tehetséggondozás (6) tej (2) tens (2) teratológia (1) terhesgondozás (10) terhesség (14) termékenységi problémák (6) termékeny nap (3) természetes családtervezés (2) terminustúllépés (4) tigrisanya (2) többnyelvűség (3) tokofóbia (3) tőzegáfonya (2) tudomány (2) tudomany (1) túlhordás (3) tüneti hőmérőzéses módszer (1) tűzvédelem (1) újévi fogadalom (3) újszülött (12) ünnep (13) usa (19) utófájások (1) valentin nap (1) vas (2) vashiány (4) vérszegénység (3) zöld (1) zöld tea (1) zsurló (1) Címkefelhő

Friss kommentek

Keleti szülők, nyugati gyerekek

2011.02.19. 17:16 Felicitasz

Érdekes és nagy vihart kavaró könyv jelent meg alig egy hónappal ezelőtt az USA-ban. A címe Battle Hymn of the Tiger Mother ("A tigrisanya harci himnusza"); magyar nyelvű recenziót már közölt például a Heti Válasz, és az Átmeneti Állapoton megjelent cikket is ajánlom olvasásra.

A könyv szerzője egy Amy Chua nevű kétgyerekes kínai nő, a Yale Egyetem jogi karának professzora, mostanában napi 300-600 olvasói email címzettje. A levelek egy része köszönetet mond a könyvért és nagyrabecsülést fejez ki, más részük halálos fenyegetéseket tartalmaz, vagy a visszatérő szófordulatot, hogy Chua és az összes hozzá hasonló gyerekbántalmazó szülő menjen vissza Kínába, illetve oda, ahonnan jött.

A tigrisanya harci himnusza röviden arról szól, hogy Amy Chua, kínai bevándorló szülők tradicionálisan nevelt lánya, feleségül ment egy nyugati módon, liberális szellemben nevelt amerikai zsidó férfihoz, és a saját lányait megpróbálta a magával hozott hagyományos kínai szellemben és szülői hozzáállással felnevelni.

A kínai anya ideálképét az ő életében a saját anyja jelentette, és ezt az ideált akarta a  lányai életében ő is megtestesíteni. Kínai anya akart lenni egy amerikai apa mellett, és eközben szembesült "kelet" és "nyugat" néhány feloldhatatlan konfliktusával, alapvető szemléletbeli különbségeivel: a gyerekek neveléséről szóló házastársi beszélgetések nem két ember, Amy és Jed, hanem két kultúra közt játszódtak le.

 

A könyv nem "nevelési tanácsadó" szakirodalom - nehezen is lehetne az, de erről majd később -, hanem egyfajta memoárja annak a majdnem húsz évnek, amelynek során Chua rádöbbent, hogy nem csupán a nevelés eszközei, a nevelés céljai is mások keleten és nyugaton, mert más az emberkép, mást jelent szülőnek lenni, mást jelent gyereknek lenni, és egyáltalán, nem ugyanúgy látjuk azt a kérdést sem, hogy mivégre vagyunk a bolygón és mi a dolgunk az életben. Chua könyve helyenként megmosolyogtató, helyenként sokkoló, és végül nyugtalanítóan nyitva hagyja a kérdést, hogy mit tegyen, mit tehet az a szülő, aki a már majdnem felnőtt gyerekei mellett döbben rá, hogy talán - de csak talán, és ez az, ami igazán nyugtalanító - másképp is csinálhatta volna, nem megfelelő célért végzett tökéletes munkát, illetve hozott és hozatott meg a gyerekeivel nem kevés áldozatot.

A könyv körüli botrány és viharok lényege az, hogy a kínai nevelés két alappillére az engedelmesen betartandó rengeteg szabály és a hihetetlenül magas elvárások, a kínai nevelés eszközei pedig nyugati szemmel nézve nemegyszer a gyerekbántalmazás kategóriájába esnek.

A kínai szülők - Chua elmagyarázza a könyvben, hogy ez egy általánosító terminus, és  csak egy bizonyos hagyományos keleti nevelési stílust jelöl, amelyet természetesen meg lehet találni Koreában, Japánban, Indiában, Ghánában és Írországban is - célja az, hogy kiemelkedő teljesítményű gyerekeket neveljenek: matematikai, zenei stb. csodagyerekeket,  akik sokra viszik az életben.

Chua leírja, hogy mennyi nyugati szülő - ez szintén egy általánosító kategória, és inkább a nyugati nevelési stílust jelenti - eltöpreng azon, hogy vajon mit csinálnak másképp ezeknek a kínai csodagyerekeknek a szülei. Chua erre a kérdésre adott válasznak szánja a könyvet: elmondja benne, hogy őt hogyan nevelték és ő hogyan nevelt - és ne feledjük, most a Yale-en professzor; idősebbik lánya, Sophia pedig 2007-ben, 14 évesen a Carnegie Hallban zongorázott. 

Leírja, hogy ahogyan őt sem engedte az anyja, úgy ő sem engedte soha a saját lányait pizsamapartikra, zsúrokra, iskolai színjátszókörbe, és megtiltotta azt is, hogy emiatt panaszkodjanak; sosem engedte, hogy a gyerekei maguknak válasszanak iskolán kívüli tevékenységet; kötelező volt hangszeren játszaniuk, de kizárólag zongorát és hegedűt választhattak; nem vihettek haza A-nál (ötösnél) gyengébb jegyet; testnevelés és dráma kivételével minden tárgyból az osztály legjobbjának kellett lenniük; nem nézhettek tévét és nem játszhattak számítógépes játékokat.

Szigor? Nyugaton talán igen, de Chua szerint amikor a nyugati szülők azt hiszik magukról, hogy szigorúak, akkor gondoljanak arra, hogy egy szigorú nyugati szülő megkövetel napi fél óra, legfeljebb egy óra gyakorlást a választott hangszeren, de egy kínai anya napi egy óra gyakorlást még természetesnek vesz, és a második, harmadik gyakorlással töltött órát tekinti szülői és nevelési kihívásnak.

Kulturális különbségekről sokat lehet filozofálni, fogunk is még, de kezdjünk olyan dolgokkal, amiket nem kell magyarázni, mert számokban is mérhetők: A tigrisanya harci himnuszában szó esik egy attitűdvizsgálatról, amelyben 50 nyugati és 48 kínai (bevándorló) anyát kértek meg, hogy bizonyos állításokról mondjanak véleményt. A nyugati anyák 70%-a egyetértett például azzal, hogy az iskolai követelmények túlzott hangsúlyozása nem tesz jót a gyerekeknek, illetve hogy a szülők a tanulást lehetőleg úgy mutassák be a gyermeküknek, mint örömteli tevékenységet. A kínai anyák közül senki nem értett egyet ezzel a két állítással, ezzel szemben döntő többségük úgy gondolta, hogy az ő gyereke képes arra, hogy "a legjobb tanuló" legyen, és azzal is egyetértettek, hogy a kiemelkedő tanulmányi  teljesítmény hátterében a megfelelő nevelés áll, illetve hogy ha egy gyerek nem sikeres az iskolában, akkor ott valami probléma van, és a szülők nem végzik rendesen a munkájukat.

Felmérések szerint a kínai szülők naponta átlagosan tízszer annyi időt töltenek el azzal, hogy a gyerekükkel az iskolai feladatokat gyakorolják és gyakoroltassák, mint a nyugatiak (ez úgy jön ki, hogy hétvégén is napi több órát szánnak erre), miközben a nyugati szülők a gyerekek sporttevékenységére áldoznak sokkal többet a saját idejükből.

A kínai szülők nem engedik, hogy a gyerek válassza meg az iskolán kívüli tevékenységeit. Nincs olyan, hogy egy tradicionális szellemben nevelt kínai gyerek azzal állít haza, hogy "anya, képzeld, beválogattak az iskolai színdarabba, én leszek a kis falu egyik lakója, és holnaptól minden nap délután 3-tól este 7-ig próba van, és szombaton 11-re is el kell vinned kocsival". Egy efféle jelenet azért elképzelhetetlen - Chua úgy fogalmaz, hogy az ég irgalmazzon annak a kínai gyereknek, aki egy ilyen bejelentéssel megjelenik otthon -, mert a gyerek nem dönthet ilyen kérdésekben, és ha mégis megpróbál, akkor az nagyon tiszteletlen viselkedés a szüleivel szemben. A kínai szülők úgy gondolják, hogy ők jobban ismerik a gyereket, mint ő saját magát, és majd ők fogják megszabni, hogy a gyerek mivel foglalja el magát hasznosan. 

Szerintük lényegtelen, hogy amit a szülő jónak lát, azt a gyerek élvezi-e vagy sem. A kínai anyák úgy gondolják, hogy semmi sem igazán élvezet, amíg nem vagy nagyon jó benne. De ahhoz, hogy jó legyél, előbb gyakorolnod kell, rengeteget, és a gyerekek nem szeretnek rengeteget gyakorolni, maguktól soha nem is fognak. A szülőtől erőt kíván, hogy legyőzze a gyerek ellenállását, és a nyugati szülők az első komolyabb nehézségekkel találkozva (pl. amikor a gyerek sírva tombol, hogy nem hajlandó hegedűórára menni) általában fel is adják a küzdelmet. A kínai szülők magától értetődően szigorú stratégiája viszont egy önmagát erősítő folyamat alapjait teremti meg: a töretlen ismételgetés hatékonyságát szerintük erősen alulbecslik az amerikaiak, pedig ahhoz, hogy valami igazán jól menjen, gyakorolni kell, gyakorolni és gyakorolni. Amint a gyakorlásnak eredménye van, és a gyerek kitűnik valamiben - mindegy, hogy az matematika, zongora, hallásgyakorlatok vagy balett -, mindenki dicsérni kezdi, csodálni, és a gyerek saját magával is nagyon meg lesz elégedve. Örömöt fog találni abban, aminek a mesterévé vált, és a szülőnek egyre könnyebb lesz a gyereket még több munkára biztatnia.

Ezen a ponton rögtön bele is kezdhetnék egy elemzésbe, hiszen a fentiekből számos tétel erősen vitatható, de ha most idehivatkoznám egy nyugati egyetem teljes pszichológiai könyvtárát, azzal nem jutnánk előbbre. Hogy mi nyugatiak mit gondolunk, azt már tudjuk - a könyv érdekessége számomra abban állt, hogy megtudjam, hogy a távol-keletiek mit gondolnak. És közben megint szólok, hogy ez egy általánosító terminus: az Észak-Amerikában élő kínaiak közül akik tényleg felháborodtak a könyv miatt, azok emiatt vannak felháborodva, hogy Chua önmagát teszi meg "a kínai szülő" etalonjává, de amiről szó van, az egy nevelési tradíció, amelyet nem lehet úgy általában a kínaiakkal, pláne általában a távol-keletiekkel azonosítani.

Úgyhogy előbb még lefordítom ide a könyv egyik epizódját. Chua leírja, hogy hogyan küzdött az akkor hétéves kisebbik lányával, Luluval, aki éppen egy nehéz zongoradarabot próbált megtanulni, Jacques Ibert A kis fehér csacsi (a link videóra mutat) című darabját, amelyben a jobb és a bal kéz különböző ritmust játszik, és a két ritmusból együtt lesz egy vidám kis csacsi vágtatása a réten. Lulu képtelen volt összerakni a darabot, a két kéz adta különböző ritmusok egymásba olvadtak, és néhány ütem alatt az egész szétesett. Chua egy hétig, ahogyan írja, "egyfolytában" gyakorolt vele, előbb külön-külön a jobb és bal kéz technikáját, aztán a kettőt együtt. Egy hét után, a következő zongoraórája előtti estén, a gyereknek elege lett. Kijelentette, hogy feladja, és egy nagyot toppantva ellépett a zongora mellől. (Kiemelések tőlem:)

" - Ülj vissza a zongorához, most azonnal - mondtam.

 - Nem tudsz rákényszeríteni.

 - Ó, dehogynem.

A zongoránál aztán Lulu megfizettette velem a határozottságomat, csapkodott, rúgott, ütött. Megragadta a kottát és darabokra tépte. Akkor összeillesztettem a kottát és egy műanyag iratvédőbe beragasztva adtam neki vissza, hogy többé ne tudja eltépni. Aztán kivittem Lulu babaházát a kocsiba, és kijelentettem, hogy a részeit egyenként fogom a szeretetszolgálatnak adományozni, ha holnapra nem tudja a zongoradarabot tökéletesen eljátszani.

- Azt hittem, mész a szeretetszolgálathoz - mondta Lulu később. - Miért vagy még mindig itt?

Erre megfenyegettem, hogy nem kap ebédet, nem kap vacsorát, nem kap ajándékot se karácsonyra, se hanukkára, se a születésnapjára, két évig, három évig, négy évig. És amikor ezután még mindig hibásan játszotta a darabot, megállapítottam, hogy szándékosan lovalja bele magát a hisztibe, és most már hagyja abba ezt a szánalmas önsajnálatot, lustaságot és gyávaságot.

Jed belépett és félrehívott engem. Felszólított, hogy hagyjam abba a gyerek további sértegetését - de hát én nem sértegettem Lulut, én motiváltam -, és hogy szerinte a fenyegetések egyáltalán nem fognak ezen a helyzeten segíteni. Emellett - mondta a férjem - lehetséges, hogy Lulu tényleg nem képes még ilyen szintű technikára. Lehet, hogy még nincs ilyen szinten a koordinációja, felmerült-e bennem ez a lehetőség?

- Te nem hiszel a gyerekben - mondtam vádlón.

- Ez nevetséges - felelte a férjem felháborodva. - Természetesen hiszek benne.

- Sophia el tudta játszani ezt a darabot, amikor ennyi idős volt.

- De Lulu és Sophia különböző személyek - mutatott rá a férjem.

- Jaj ne... ezt ne! - mondtam égre emelt tekintettel. Aztán szarkasztikusan kifigurázva megszólaltam: - Mindenki egyedi és különleges, a maga sajátos módján. A lúzerek is egyediek és különlegesek, a maguk sajátos módján! ... De ne aggódj, édesem, egy ujjadat se kell megmozdítanod. Én hajlandó vagyok odatenni magam, amennyire csak szükséges, és boldogan leszek az a szülő, akit a lányok utálnak, te pedig lehetsz népszerű azzal, hogy palacsintát sütsz és kiviszed őket a Yankees meccsre.

Kihúztam magam és visszamentem Luluhoz. Bevetettem minden fegyvert és taktikát, ami csak eszembe jutott. Gyakoroltunk, vacsoraidő alatt is végig, bele az éjszakába, és nem engedtem Lulut felkelni a zongora mellől, enni sem, inni sem, vécére menni sem. A ház háborús övezetté változott, a hangomat elvesztettem a kiabálásban, és fejlődés csak visszafelé irányba látszott, lassanként magam is kételkedni kezdtem az egészben.

És aztán, váratlanul, Lulu megcsinálta. A darab összeállt, a jobb és a bal kéz külön-külön játszotta a maga zavartalan ritmusát, és a darabban megtalálták egymást, csak így, egy pillanat alatt, varázsütésre.

Lulu is észrevette az áttörést, nem csak én. A lélegzetem is elakadt. A gyerek pedig újrapróbálta, félénken, és aztán nagyobb önbizalommal telve, gyorsabban, és a ritmus ott volt, hibátlanul. És Lulu arca a következő pillanatban felragyogott.

 - Anya, nézd - ez könnyű!

És ezután újra és újra el akarta játszani a darabot, és nem akart felállni a zongora mellől. Aznap éjszaka átjött mellém, az ágyamban aludt, összebújtunk és szorosan-szorosan megöleltük egymást, hogy szinte a csontjaink ropogtak. Amikor néhány héttel később egy fellépésen eljátszotta A kis fehér csacsit, más szülők odajöttek hozzám, azzal, hogy "Micsoda tökéletes kis darab Lulunak... olyan kis vagány, és annyira ő."

Ez egy olyan eset volt, amikor végül Jed is elismerte az érdemeimet."

 

Nyilván nem szorul magyarázatra, hogy az USA-ban és Kanadában miért tört ki azonnal a botrány ezek miatt a nevelési módszerek miatt, de akik itt leragadnak, azok már a könyv bevezetőjét se olvasták végig: "Annak története akart lenni - írja Chua -, hogy a kínai szülők miért jobbak gyereknevelésben a nyugatiaknál, de ehelyett egy történet lett két kultúra keserű összeütközéséről, a győzelem rövid mámoráról, és arról, ahogyan végül egy 13 éves gyerekkel szemben meg kellett alázkodnom." (Az eredetiben "humbled by a 13-year-old" szerepel, amit nehéz magyarul visszaadni; a szülő megrendülését jelenti, amikor belátja a gyerek igazát és enged.) Ne veszítsük tehát szem elől a könyv egészét, és részletes elemzés helyett még mindig olvassuk tovább Chuát, azaz nézzük meg ezt a helyzetet mindkét kultúra és nevelési elvrendszer szempontjából.

Mi nyugatiak vitán felül úgy gondoljuk, hogy ez a hozzáállás akaratgyenge, önmagukat gyűlölő robotokat fog eredményezni, akiknek egyenes útjuk van a pszichoterápiás praxisokba. A kínai anyák viszont úgy látják, hogy a nyugati szülők addig-addig aggódnak a gyerek önbizalmának sérülése miatt, hogy aztán éppen ezzel nevelik önbizalomhiányra: egy gyerek önbizalmát egy kínai szülő szemszögéből semmivel se teheted jobban tönkre, mint azzal, ha hagyod, hogy feladja a küzdést, és ezzel megfosztod attól, hogy rádöbbenhessen a saját képességeire, és élvezze a saját munkájából származó siker ízét.

Chua szerint a nyugati szülők azon aggódnak, hogy mit fog érezni a gyerek, ha valamiben kudarcot vall, és ezt az élményt kivédeni vagy könnyíteni akarva egyfolytában bátorítják a gyereket és biztatják, hogy milyen ügyes - akkor is, ha a teszten vagy a fellépésen középszerű a teljesítménye. A nyugati szülők féltik a kisgyerekek lelki egyensúlyát, mert törékenynek és sebezhetőnek látják őket; a kínai szülők úgy néznek a gyerekre, mint erősre és tehetségesre, és nem aggódnak az önbizalma miatt. A két eltérő alapkiindulás teljesen eltérő nevelői filozófiát fog eredményezni.

Chua felhozza példának, hogy ha mondjuk egy gyerek A-mínuszt kap egy iskolai dolgozatra (kb. négyötöd, erős négyes), akkor a nyugati szülő meg fogja dicsérni. A kínai szülő ijedten felkiált, és az az első kérdése, hogy mi volt a hiba. Egy B osztályzat esetén (kb. négyes alá vagy erős hármas), a nyugati szülők egy része még mindig megdicséri a gyereket, a nyugati szülők egy másik része pedig kifejezi a nemtetszését, de figyel arra, hogy nehogy a gyereket elbizonytalanítsa vagy megalázza, és eszébe se jutna a gyerekre azt mondani, hogy buta, semmirekellő, vagy a család szégyene. A nyugati szülők néha magukban aggódnak, hogy a gyerek talán nem tehetséges ebben a tárgyban, nem érdeklődik iránta eléggé, vagy esetleg valami probléma van a tantervvel, a tanárral, az iskolával. Ha a gyerek jegyei nem javulnak, a nyugati szülők egy idő után felkeresik az iskola igazgatóját, és megkérdőjelezik az alkalmazott tanítási módszertant vagy a tanár szakértelmét.

Ha egy kínai gyerek B-t kap  - de ilyen Chua szerint sohasem történhet - akkor abból hajtépős szülői sikoltozás lesz otthon. A kétségbeesett kínai anya ezután tucatnyi vagy több tucatnyi gyakorló feladatlapot szerez be, és addig tanul a gyerekkel, amíg A vagy A-plusz (csillagos ötös, kitűnő) nem lesz az eredmény.

A kínai szülők tökéletest követelnek, mert szilárd meggyőződésük, hogy a gyerek képes a tökéletesre. Ha valami nem sikerül, annak egyetlen logikus magyarázata van: nem dolgoztunk meg érte eléggé. Ezért van az, hogy a tökéletesnél gyengébb teljesítményt a kínai szülők nemtetszéssel fogadják, és a megszégyenítést, büntetést motivációs eszköznek tekintik, természetesnek tekintve azt, hogy a részükről is befektetett idő, a gyerekkel való törődés, a gyerek képességeiben való hitük nyomán a gyerek sérülés nélkül el tudja viselni a megszégyenítést, és az a javára szolgál, arról nem is beszélve, hogy a sikert és kiválóságot a kínai szülők is lelkesen dicsérik és jutalmazzák.

Kínai szemszögből nézve mi nyugatiak nem hiszünk a gyerekeinkben. Megelégszünk a középszerűséggel, és ezzel elhitetjük a gyerekkel, hogy valóban középszerű. Kínai szemszögből mi hazudunk a gyerekeinknek: udvariasságból és rosszul értelmezett szeretetből nem közöljük velük azt a kritikát, ami pedig a kapcsolatnak és nekik maguknak is a javukra válna. Chua példái nyugati szemmel nézve ismét csak sokkolóak - egy alkalommal visszaadta az akkor négyéves Lulunak a születésnapi üdvözlőkártyát, amelyet a gyereknek Chua szerint "nem tartott húsz másodpercnél tovább elkészíteni". "Én ezt nem kérem. Egy szebbet szeretnék, egy olyat, amire elpazaroltál néhány gondolatot és némi erőfeszítést. Én jobbat érdemlek ennél, úgyhogy ezt most vissza is adom."

A kemény szülői szavak kapcsán Chua elmeséli, hogy amikor fiatal lányként nagyon tiszteletlen volt az anyjával, az apja őt "hulladéknak" (garbage) nevezte. Nagyon elszégyellte magát, de az önbizalmára semmilyen hatással nem volt ez a kifejezés, mert teljesen tisztában volt vele, hogy a szülei mennyire megbecsülik őt. "Egyáltalán nem gondoltam, hogy tényleg hulladék vagyok, vagy annak kéne éreznem magam."

Később saját idősebb lányát, Sophiát ő maga is "hulladéknak" nevezte egy alkalommal, egy rendkívüli tiszteletlenségre válaszul. De - ne feledjük, Chua már az USA-ban szülő, nem Kínában - amikor egy együtt vacsorázó nagyobb társaságnak erről beszélt, a levegő azonnal megfagyott az asztal körül. Az egyik vacsoravendég, egy Marcy nevű nő, annyira zaklatott lett, hogy elsírta magát és kénytelen volt távozni a társaságból. A vendéglátó mindent megtett, hogy Chuát "rehabilitálja" a többi vendég előtt, de nem járt sikerrel.

Kínai szemszögből a mi hozzáállásunk álszent és kártékony: egy kínai anya nevezheti a lányát szemtől szembe kövérnek, és felszólíthatja, hogy fogyjon le. Ezzel szemben - írja Chua - a nyugatiak lábujjhegyen körbejárják a problémát, udvariasan megfogalmazzák "egészségügyi aggodalmaikat", ki nem ejtenének egy sértőnek gondolt minősítést, de a gyerekeiket mégis evészavarok meg negatív énkép miatt kell kezelni.

 

Eggyel mélyebb szinten megnézve a problémát, azt találjuk, hogy a kínai gyerekek mindenben a szüleik adósai és lekötelezettjei. Ez részben a kínai hagyományból következik - az élet egy lehetőség, amelyért a szülőknek tartozunk hálával -, részben abból, ahogyan a kínaiak a szülők munkáját tekintik: a szülő az, akin keresztül a gyerek birtokába kerülhet a saját képességeinek; a szülő az, aki jobban hisz a gyerekben, mint ő saját magában. Vagyis, a gyereknek kötelessége, hogy a szülőnek engedelmeskedjen és őt büszkévé tegye.

Chua ebben a szellemben nevelkedett, így tekintette a saját anyai szerepét és a lányai szerepét is, és mélyen megütközött azon, amikor Jed kifejtette neki a nyugati nézőpontot, miszerint a gyerekek nem kérték, hogy megszülessenek, és nem választhatták ki a szüleiket. Egy kínai anya számára gyakorlatilag értelmezhetetlen az a megközelítés, hogy a gyerekre tulajdonképpen a szülő kényszeríti rá az életet, és ha már így tett, akkor ezek után kötelessége a gyerekről legjobb tudása szerint gondoskodni, ezenkívül pedig a gyerek a szülőnek igazából semmivel sem tartozik, hanem majd a saját gyerekeiért kell később ugyanígy felelnie. Kínai szemszögből a nyugatiak óriási lelki terhet vesznek magukra a gyerekneveléssel, már egyszerűen azzal, ahogyan a saját szerepüket tekintik.

A tigrisanya harci himnusza kapcsán itt Észak-Amerikában akörül a kérdés körül bontakozott ki a vita, hogy akkor tehát melyik nevelési modell a jobb, a maximumot követelő, szigorral szerető kínai anyáké, vagy a törékeny gyereklelket féltő, boldogságközpontú nyugati anyáké? Chua úgy kezdi a könyvet, mint a kínai szülők felsőbbrendőségének vitairatát. De úgy fejezi be, mint a kölcsönös félreértések kimagyarázásának kísérletét.

A két kulcsfontosságú félreértés forrása ugyanaz: kivesszük a nevelési eszközöket a nevelés egészének és a kultúra egészének kontextusából. A legfontosabb félreértések közül az egyik az, hogy a nyugatiak szerint a kínai anyák bántják a gyerekeiket, és saját érdekeik ellenében is kikényszerítik belőlük a teljesítményt; a sikert és az elért eredményt mindenek fölé helyezve. A másik félreértés pedig az, hogy a kínaiak szerint a nyugatiak elhanyagolják a gyerekeiket, keveset törődnek velük, és szülőként felmentik önmagukat, amikor a gyerekük rossz útra téved vagy elszúrja a lehetőségeit.

Chua abban marad, hogy nyilván minden normális szülő a lehető legjobbat akarja a gyerekének, csak nem értünk egyet abban, hogy mégis mi volna ez, és hogyan kéne elérni. A nyugatiak a gyerek egyéniségére koncentrálnak, segítenek neki megvalósítani az álmait, bátorító és elfogadó környezetet teremtve köré. A kínaiak a jövőre készítik fel a gyermekeiket, segítenek nekik felfedezni, hogy mi mindenre képesek, és felfegyverzik őket olyan készségekkel és a készségeikbe meg a munkájuk erejébe vetett olyan hittel, amit senki sem vehet el tőlük.

A kínai nevelés modellje nagyszerűen működött Chua idősebbik lányánál, Sophiánál. Tízévesen kezdte el nyerni a versenyeket, sikeres lett és képes volt megtalálni önmagát (a linken egy cikke olvasható, amelyben leírja, hogy ő hogyan látja az anyja könyvéről kialakult vitát). A tigrisanya harci himnuszában a kínai szülő belső transzformációját igazából nem Sophia nevelése jelentette, hanem a kisebbik lány, Louisa (Lulu) nevelése.

Chua könyve, ahogy említettem, nem egy "hogyan neveljünk kínai módszerrel csodagyereket" útmutatás, hanem egy memoár. Chua először is megküzd benne azzal, ahogyan ő maga "elhagyta Kínát", és tradicionális kínai csodagyerek-neveltetés után összeházasodott egy amerikai liberális zsidóval, ahogy fogalmaz, "4000 évnyi kulturális hagyománynak fordítva hátat". A küzdelem második fázisát jelentette a saját gyerekei felnevelése: a szülő elhatározhatja, hogy "kínai lányai" lesznek, és megkaphatja ehhez a férje segítségét, de mi van akkor, ha a gyerekek, akik már nyugatinak születnek, nyugatinak is akarnak felnőni?

Chua soha nem tartotta a kínai nevelést az egyetlen útnak - és ismét a házasságára hivatkozik, "Jed egy nagyon engedékeny, szabadelvű családból jön, és nagyszerű ember lett belőle" -, Chua a kínai nevelést a saját szülői énje számára követendő útnak tartotta, és meg is próbálta legjobb tudása szerint követni. Mindkét lánya hegedült és zongorázott, mindkét lányától a maximumot követelte, hagyományos szigorral, bölcsődés koruktól kezdve, de a kisebbik, egy ifjúsági zenekar szinte még gyerekkorú koncertmestere, végül nem koncertezett a Carnegie Hallban - a könyv befejezésének idején már egyáltalán nem is hegedült. Lulu 13 éves korában egy étterem közepén felállt az asztaltól, teljes erőből a földhöz csapott egy vizespoharat, és a szétrepülő üvegszilánkok közt kiabálta és visította el mindenki előtt, hogy "Gyűlölöm a hegedűt! Gyűlölöm az életemet! Gyűlöllek téged, és gyűlölöm ezt a családot!".

A tigrisanya ebben a könyvben vereséget szenved, a saját kisebbik gyerekétől, és ezen keresztül a nyugattól. A nyugat persze megintcsak egy metafora: először is Chua anyósa, Florence, aki engedékenyen, szabad szelleműen felnevelte Jedet sikeresnek, kiegyensúlyozottnak, felelősségteljesnek, olyannak, akire egy kínai szülő is büszke lehetne, csak sokkal kevesebb küzdelemmel, könnyel és szenvedéssel. Chua végigharcolja a könyvet (és a lányai gyerekkorát) a saját anyósa ellen - nincsenek látványos összezörrenések, de Florence úgy hal meg, hogy sosem teljesült az a kívánsága, hogy mindkét unokájával külön-külön eltölthessen egy-egy egész napot, és ez az első pont, ahol a nyugati olvasó tényleg megrendül, és Chua maga is elgondolkodik, hogy mit fog erről a két lánya gondolni húsz év múlva. Florence számára a gyerekkor a spontaneitás ideje, a szabadságé, a felfedezésé és a tapasztalaté, Chua számára a gyerekkor edzés, karakterépítés és a jövő megalapozása. Na kinek van igaza? Mindkettejüknek, de ez a válasz kevés - ez a válasz elvezet az éttermi jelenetig, amelyben Lulu közli az anyjával, hogy gyűlöli, és a tigrisanya pedig rádöbben, hogy semmi, semmi nem ér annyit, hogy a lányát elveszítse miatta, és a jövő nem minden. Lulu teniszezni akar (ami a nyugat egy újabb metaforája). Teniszezni akar. Chua pedig enged, és aztán látja a kisebbik lányát gyorsan előretörni a ranglistákon, látja a szemében a kemény munka iránti lelkesedést, a küzdeni akarást és küzdeni tudást, mindazt, amire nevelte.

Már persze ha tényleg ő nevelte erre.

58 komment

Címkék: usa gyereknevelés büntetés tigrisanya tehetséggondozás autonómiára nevelés

A bejegyzés trackback címe:

https://felicitasz.blog.hu/api/trackback/id/tr1002669107

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

másutt 2011.02.19. 19:20:46

Most olvasom Tony Hsieh, a Zappos vallalat CEO-janak a konyvet (Delivering Happiness) aki ugyanezt irja a nevelteteserol... O 3 pontban foglalta ossze, hogy mik voltak a helyi (Marin County, CA) szulok elvei:
-elengedhetetlenul kivalo az iskolai eredmenyek
-ertelmisegi diploma (doktoratus, jogi szakma, stb)
-hangszertanulas
Egesz jol vegezte o is.

A parommal most beszeltunk errol... ot is, engem is igy neveltek (vegulis a magyarok is azsiaiak?)
es ez az egyetlen ut, amit ismerunk.

Vica1982 2011.02.19. 21:12:04

Újabb nagyon érdekes, mély gondolkodásra ösztönző poszt, köszönöm!
Még emésztenem kell a cikket, de annyit már le tudok írni, hogy természetesen nincs abszolút igazság, nincs egyik nevelési elvnek, kulturának sem igaza, de mindkettőnek az van.
Nem bújhatunk ki a bőrünkből, ahogy Chua is csak azt tudta tovább vinni, amit otthonról hozott, úgy mi sem tudnánk hitelesen "távol-keleti" módra gyereket nevelni. Már ha akarnánk. A szigor Magyarországon nem annyira tabu, mint tőlünk nyugatabbra.
Én a kettő között vagyok valahol, nem pont középen, de nem is elhajolva valamelyik oldal felé: inkább csipegetve ebből is, abból is.
Konkrétan arra gondolok, hogy Chuának valamennyire igaza van, ha akkor dicsér, ha a gyerek tényleg megérdemli, követelményeket állít elé, amit be is tartat. Persze azt már nem tudom elfogadni, hogy _milyen szintűek_ ezek a követelmények, és milyen motivációs eszköztárat használ ezek elérésére. (Azért az az üdvözlő kártyás sztori nagyon szíven ütött.)
A nyugati (és talán főleg amerikai) boldogság-kényszerrel sem fogott nagyon mellé.

Már látható jelei vannak a nagy liberalizmusnak: drogos gyerekek, kisiklott életek, széthullott vagy soha össze nem forrt családok.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2011.02.19. 21:43:11

@Vica1982: A nagy tradicionalizmusnak ugyanilyen jelei vannak, @másutt: szintén érdekes könyv a tárgyban egy vietnami-kínai származású első generációs amerikai szerző memoárja, az "I love yous are for white people" (Csak a fehérek mondogatják, hogy "szeretlek").

Olvasás közben eleinte azt gondoltam, hogy mi magyarok valahol középen vagyunk, aztán még mielőtt nagyon elégedett lettem volna az európaiságunkkal, rájöttem, hogy keletről nézve nyugatiak vagyunk, nyugatról nézve keletiek, de nincs "közép".

Érdemes elgondolkodni, hogy a Polgár lányokat hogyan nevelte az apjuk (ő is könyvet írt a tapasztalatairól); érdemes elgondolkodni, hogy a Budapesten megnyílt kínai iskoláról szóló indexes videóriportra mi volt a nagy liberalizmust kárhoztató közvélemény bezzegreakciója.

Én magyar vagyok az USA-ban, és máris megvan a saját tapasztalatom a "keleti szülő nyugati gyereket nevel" témakörről, fogok is írni róla.

És valamilyen szinten mindenki szembesül ezzel a problémával, a kelet-európai politikai váltás miatt. A nyolcvanas évek közepe-vége előtt születettek valamilyen módon mind "keleti" szülők, és mind "nyugati" gyerekeket nevelnek, időnként nagyon keserves vereségeket szenvedve el.

pizzafutár 2011.02.19. 22:07:53

@Felicitasz: "És valamilyen szinten mindenki szembesül ezzel a problémával, a kelet-európai politikai váltás miatt. A nyolcvanas évek közepe-vége előtt születettek valamilyen módon mind "keleti" szülők, és mind "nyugati" gyerekeket nevelnek, időnként nagyon keserves vereségeket szenvedve el. "

na ez számomra nagyon ott van...
A cikkért pedig köszönet!

másutt 2011.02.19. 22:31:41

@Felicitasz:
szerintem en keleti gyerekeket nevelek...
az apam volt az uber-keleti apa.
csak egy pelda: 18 evesen mindennemu angoltudas nelkul koltoztem vele (anyam nelkul) az USA-ba es 1,5 evvel kesobb hazahoztam az elso egyetemi felevem eredmenyet, az elerheto 4-bol 3,8-as volt a GPA-m. Ami meg egy amerikai szuletesunek is szep eredmeny lett VOLNA. Az o reakcioja: hogy a feneben szurhattam el annyira, hogy 0,2-vel csusztam le a kituno eredmenyrol? Hogy lehet valaki ILYEN bena???
Emlekszem, mennyire FAJT (szvebol!) a reakcioja, De aztan osszeszedtem magam, es a kovetkezo felev 4,0 lett.
Eznnel sztereotipikusabb keleti-szulo jelenetet el sem lehet kepzelni.
Es guess what? En is ilyen vagyok... es buszke ra.

másutt 2011.02.19. 22:40:04

Egyebkent en apam peldajan tanultam meg, hogy minden extrem nevelesi elvben az a problema, hogy egy ALKALMAS gyerek-alany kell hozza.

A tigris szulo neveles aranyat er, ha egy EROS erzelmi belallitottsagu, legalabb kozepesen tehetseges, maximalista gyerek kap ilyen szulot.
(amilyen en voltam)
Viszont ha egy patyolgatast igenylo, vagy gyenge adottsagu, akkor az extra nyomas alatt osszeomlik es erzelmi nyomorek lesz... kronikus kisebbsegi es onerzeti zavarokban szenvedo.

Nemegy anorexias kezdte tigris-szulovel, stage-mom-mal, akinek soha semmi nem volt eleg jo.

Szoval tok jo a sok phd, hegeduvirtuozo, jogasz meg self-made millionaire akik oneletrajzukban koszonik a szuleiknek... de minden ilyenre hany ongyilkos, anorexias, drogos es depresszios tini/felnott jut???

zellerlevél 2011.02.20. 08:55:55

Ha leírom az első gondolatomat a cikkről, akkor lehet, hogy vihart fogok kavarni vele... :)

Elsőre az jutott eszembe, hogy mindenki okkal születik oda, ahol meglátja a napvilágot, és ott, abban a környezetben van feladata.

Aztán meg valami olyasmi, hogy a párválasztásnál ajánlatos figyelembe venni a jövendő életünket, köztük pl. a gyereknevelési célokat, eszközöket.

Számomra e két dolog alap, és a fenti problémák ezt betartva nem is léteznének. ;)

Azért a kérdésen nem lendülnék ennyire könnyen túl, és nem csak azért, mert keleti nevelés sem mindenki sikeres (csak a sikertelenek millióiról szót sem ejtünk), hanem főként azért, mert jól látható: a cikkben leírt nevelési módszerek egy valamit nem vesznek figyelemben: a gyereket, annak képességeit, stabilitását, terhelhetőségét.

(Ez már csak az előrevetésem vége - délután majd elolvasom még egyszer, a nevelési módszerekkel kapcsolatos felvetések miatt: hogy kiből lesz a végén magát elégedettnek érző ember, nem tudhatjuk. Lehet, hogy a Kínában élő, külső szemmel "semmire sem vitte" ember, ezerszer boldogabb a bőrében az élete folyamán, mint a hegedűvirtuóz.)

zzzsuzsa 2011.02.20. 09:22:31

A hideg is kirázott, miközben olvastam a cikket. Huhh, most így első szuszra eszembe jut egy kép: Mozaikok. Mindenki másképpen rakja ki élete mozaik képét. Vannak családok, ahol annyira színes a kép, olyan sok féle színű darabból áll, hogy csak a színkavalkádot látod, nincsenek körvonalak, nem látsz semmit, csak színeket. És így ér véget az életük. A kép egy nagy színhalmazt alkot, amiből nem lett igazi izgalmas alkotás. Izgalmasan indult a sok szín miatt, de a színek önmagukban maradtak, nem váltak szerves egységgé, nem lett belőlük alkotás. Vannak viszont olyan családok, ahol egyáltalán nincsenek színek, csak a fehér és a fekete, de az viszont nagyon pontos, logikus sorrendben követi egymást. A legfontosabb keretvonalak látszanak, és a pont, meg az egyenes, kiszámított pontos mozaik elemekkel és pontos szimmetrikus vonalakkal. Életük végén, amikor elkészül a kép, nem látszik izgalmasnak, nincsen tartalma, nincsenek színek, de még a szimmetria is túl egyszerű, nem hordoz semmilyen játékosságot, nem hívja fel magára a figyelmet.
Van viszont olyan mozaikkép, ahol a színek és a formák izgalmas tárházával találkozunk, minden pillanat egy érdekes és figyelemre méltó mintát, színt, formát, vagy bármilyen más egységet tartalmaz, és mégis az egész kép egységes és követhető, figyelemfelkeltő és összerendezett, színes és izgalmas egyszerre.
Ezt most csak azért írtam, mert persze, hogy igaza van a nyugati pszichológusoknak abban, amit mondanak és persze, hogy a keletieknek is igaza van abban, HOGY A GYEREK SOK MINDENRE KÉPES, csak az a nem mindegy, hogy a szülő a szélsőségek mentén neveli e a gyereket vagy a két mentalitás olyan keverékét hozza ki a gyereknevelésből, amikor azt mondhatjuk: A gyerekem önbizalommal teli, képes a saját szintjén alkotni, teljesíteni, és a helyét is tudja családon belül, nem szalad el vele a ló, és a tisztelet a szülők felé és a partnerségi viszony a szülőkkel, egyszerre és egy időben van jelen az életében. Szóval egy önmagát kifejezni tudó gyerek, aki érzelmeket tud adni, kapni és elfogadni.

Vica1982 2011.02.20. 09:33:48

@zzzsuzsa: "A gyerekem önbizalommal teli, képes a saját szintjén alkotni, teljesíteni, és a helyét is tudja családon belül, nem szalad el vele a ló, és a tisztelet a szülők felé és a partnerségi viszony a szülőkkel, egyszerre és egy időben van jelen az életében. Szóval egy önmagát kifejezni tudó gyerek, aki érzelmeket tud adni, kapni és elfogadni."
Teljesen egyetértek.
A gyerek mindkét felfogás szerint arra képes, amit kihozunk belőle. Miért ne lehetne mindezt humánusabb formában?

zellerlevél 2011.02.20. 09:50:22

Egy gondolat még előrevetésül: a cikkből számomra kicsit az domborodik ki, mintha nevelés alatt csak a szellemi nevelést értenénk; a lelki nevelésről az az érzése az embernek, hogy csak akkor kaphatja meg a gyerek, ha teljesít; a fizikai erőssé tétel megemlítése is csak érintőletőges (amerikai szülők és a sport).

Szerintem a feladatunk (célunk) az, hogy lelkileg, fizikailag és szellemileg egyforma mértékben neveljük a gyerekeinket, mindhárom szempontból erősek, teherbíróak legyenek, és a nevelés során a kiindulópont ne a szülő vágya legyen, hanem a gyerek, az ő képességei, terhelhetősége és elégedettségérzése.

Az eszközök megválasztásánál a két véglet került bemutatásra, gyereknevelési szempontból majdnem a két legszélsőségesebb társadalom bemutatásával.
Az amerikai - számomra nyáladzóan dicsérgető - ideál, ahol csúnyán sem szabad nézni a gyerekre, ahol államilag fizetett alkalmazottak hada figyeli árgus szemmel, hogy nem lehet-e a szülőt megregulázni valamiért. (Ez egy zsákutca, látjuk a következményeit, az iskolai lövöldözések, kamaszkori szexközpontúság, lelki zavarok, eltunyulás, evési szélsőségek - túlzabálás, anorexia, és valami jövőtlenség, amit ők még nem látnak, de külső szemmel már jól láthatő: az országban lassan kizárólag a bevándorlók végeznek érdemi munkát, a több generáció óta ott élők egyre kevésbé. Ez a társadalom úgy, ahogy van, fenntarthatatlan, sokkal jobban láthatóan, mint bármelyik másik a földön.)
A másik a keleti társadalmak közül az egyik legszigorúbhb, a gyereknek csak és kizárólag kötelessége van, beleszólása semmibe, dicséretet csak akkor adó, ha az mindenkihez képest kiemelkedő. Kifelé csak a külső cél látszik, a belső célok rejtetten maradnak (bár ez szerintem még mindig jobb, mint az amerikai társadalomban jó ideje simán felfedezhető belső cél: minél kevesebb munkával minél több pénzt szerezni, és minél kényelmesebben élni). Mivel az életükbe sokkal kevésbé látunk bele, a hosszú távú fenntarthatóságát nehéz előre jósolni, de utal arra pár jel, hogy ha nem is fogalmazhatunk egyértelműen úgy, hogy fenntarthatóbb életformát élnek, úgy tűnik, hogy egy túlélésre jobban berendezkedő társadalomról van szó.

Amiért számunkra érdekes ez a kérdés, annak az oka az, hogy a társadalmi változások miatt érezhetjük úgy, hogy éppen átmenet van a keleti és nyugati között, életmódban, gondolkodásban és nevelésben egyaránt.
Szerintem a társadalmi változásoknak pont az lehetne az egyik legfontosabb hozadéka, hogy most kiváló lehetőségünk lenne saját gondolkodásmód kialakítására, lehetőség lenne mindenhonnan a hasznosat és jót átvenni. Ahogy elnézem, nem ez történik, hanem a két véglet: a jobban szituált társadalmi régetegek a nyugati társadalom legrosszabb attitűdjeit veszik át (talán úgy lehetne összefoglalni, hogy a gyereknek minden jár - ezzel a legfontosabbat, a célt veszik el tőle örökre!), a társadalom szegényebb és gyakran egyben képzetlenebb rétegei pedig a keleti társadalom hozzánk legkevésbé passzoló attitűdjeit honosítják meg az életükben.
Az állami rendszer közben kiskutya módjára próbálja meg másolni az amerikait, sikeresen ijesztgetve vele a szabálykövető középréteget, elhülyítve vele a magát értelmiségnek gondoló "nyugat"-ról álmodozót, miközben az alsóbb néprétegek mit sem törődnek az egésszel, és ha már a minimális tartásukat elvesztik, olyan borzalmakat követnek el a gyerekeik ellen, amiket ép ésszel fel sem foghatunk...

(Van még, csak kezdem soknak érezni magam.) :)

régimotoros 2011.02.20. 10:01:36

A legnagyobb gyerekem összeroppant egy ilyesfajta elvárás alatt.
Botladozik az életben és én most tanulom, hogyan segíthetnék neki, hogy megérthesse, sosem rosszat akartam az elvárásaimmal és a példamutatással.

Van még két igen kiskorúm....

És feladatom, hogy addigra megváltozzak!

Ez a nő magam vagyok: egy szörnyeteg valóban (egy bizonyos szemszögből)

zellerlevél 2011.02.20. 10:15:28

@régimotoros:

Őszintén drukkolok, hogy sikerüljön segítened.

(És elkerülni a következő zsákutcát: az összetörést, mint szülőirányító eszközt meglehetősen sok huszas éveit kezdő kamaszlelkű felnőtt alkalmazza annak érdekében, hogy meghosszabbítsa a gondtalannak érzett gyerekéveket. Sok, egyáltalán nem szörnyeteg, hanem nagyon gondosan nevelő baráti családnál kisérjük végig évek óta ezt a forgatókönyvet, és csak reményekedni tudok, hogy nekünk sikerül nem belesétálni. Szívesen olvasnám a megoldást a megelőzésre is, a kezelésre is, mert mi tehetetlenül nézzük a barátaink vergődését.)

zzzsuzsa 2011.02.20. 11:32:55

Kedves@régimotoros:! Egy olyan nő, aki ilyen kritikával szemléli saját magát, az nem lehet rossz ember és ezt a gyerekeinek is tudniuk kell. Tudom nem kértél a tanácsaimból, de ha lefektetnél néhány nagyon szilárd határvonalat, amiből nem kell sok, de viszont nagyon következetesen betartod, betartatod, akkor könnyebb lesz a gyerekeknek. Ha néha önkritikát gyakorolunk mi szülők és akkor felrúgjuk a régi szabályokat, hogy szegény gyerek ne sérüljön... akkor elbizonytalanodnak a gyerekek. Az egyik véglet szerintem az, amikor túl sok a határvonal, tiltás, szabály, a a másik pedig az, ha ezt valamilyen bűntudatból felrúgjuk és akkor vége annak a bizalomnak, ami a gyerekben megvolt eddig. Ha botladozik az életben, nem találja a helyét, esetleg komolyabb problémák is vannak: Vigyázat szülők, a bűntudat rossz tanácsadó! Nagyon határozottan kell cselekedni sok esetben, és meg kell fogni a gyerek kezét, még ha nem akarja is és el kell húzni őt a rosszból. (pl drog) Szerintem a mai szülők (beleértve magamat is) nagyon súlyos problémája az, hogy a rengeteg nevelési struktúrából nem tudja alkalmazni azt, amelyik testreszabott lenne. És itt sokszor a különböző nevelési elvek keveredéséről is beszélnék, mert sok minden van amit a saját gyerekre, családra, szülőkre nézvést meg kell fontolni, és nem csak a gyerek, hanem a szűkebb környezete igényeit is figyelembe véve. A szülő a felnőtt és nem a gyerek, mi kell, hogy döntsünk, és nem terhelhetjük meg a gyerekeinket azzal, hogy áthárítjuk ma döntéseket. A mindennapi életben viszont kell a gyerekeknek is a döntés lehetősége, sőt....nagyon is!!

zzzsuzsa 2011.02.20. 11:38:15

Én is sok vagyok most, csak még egy dolog: Egy néptáncos anya aki a férjével együtt neveli a gyerekeit (3 fiú) azt mondta, hogy a gyerekeket nem kell nevelni, hanem élni kell velük együtt és aránylag jól élni, amit majd a gyerek is átvesz.

zellerlevél 2011.02.20. 12:20:00

@zzzsuzsa:

Ez igaz többnyire, csak kamasz gyerekek szülőjeként néha másképpen látszik. ;)

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2011.02.20. 14:27:30

@zellerlevél: "a két véglet került bemutatásra, gyereknevelési szempontból majdnem a két legszélsőségesebb társadalom bemutatásával."
Kicsit továbbvinném ezt az észrevételt azzal, hogy és mi van akkor, ha úgy vagyunk kénytelenek látni ezt, hogy EGYAZON társadalomról van szó? Chua gyerekei a padban az agyonszeretett amerikai gyerekek mellett ültek; Chuát a nevelési módszerei hallatán kiközösítette az értelmiségi társaság, de ez nyilván azért történt, mert a társaság az USA-ban volt, nem Kínában vagy a Fülöp-szigeteken. Egymás tükrében szembesülünk a saját szélsőségeinkkel - azért, mert összekerülünk a vacsoraasztalnál, a gyerekeink meg az iskolapadban.

másutt 2011.02.20. 14:38:58

@Felicitasz:
Arrol nem is beszelve, hogy GYAKRAN ugyanazon gyerek 2 szuloje kepvisel 2 vegletet.
Nalunk apam vot a tigris szulo, anyam inkabb a majom (-szeretet) szulo.
Es mivel apam volt a dominans, anyam meg a tavoli szulo, foleg apam ervenyesult.

Nem olyan nagy vegletek am ezek... szepen megfernek 1 oduban.

régimotoros 2011.02.20. 14:48:54

Van az a sorozat a spektrumon mostanában, hogy a világ legszigorúbb szülői.
Isten az atyám, hogy szoktam nézni, mert "jó" látni, hogy nem cska nekem vannak ilyen gondjaim.
De azt is meg kellett állapítanom, hogy olyan nagyon sokban nem is különbözök ezektől a szigorú szülőktől, errefel eredményeim meg tulképpen nincsenek.
Egyelőre.

De jön amjd egy szép új világ remélem....

zellerlevél 2011.02.20. 15:20:55

@Felicitasz:

(Csak nagyon zárójelben: az kénytelen, aki ezt választja, és ezzel a gyerekét és saját magát ilyen helyzetbe hozza, de ezt megint csak a megrögzött földhözragadtságom mondatja.) :)

Igazad van, vannak már országok, ahol ez napi probléma, nem csak az USA ilyen, hanem pl. Franciaország is. Hogy mekkora a gond, az elsősorban az arányokon múlik, meg a valódi tolerancia hiányán. (Bármilyen visszásnak tűnik is ez, de meggyőződésem, hogy a liberalizmus legnagyobb bajnokai mindig egyben a legjobban ragaszkodnak ahhoz, hogy az ő elveiket mások szó nélkül elfogadják, a liberalizmushoz mindig nagyon közel van a klasszikus diktatúra.
Bár... aki egy kicsit is ismeri az amerikai társadalmat, az tudja: azért nem olyan nagy az érintkezési felület. A többség szinte kasztokban él, mint az Indiaiak, külön negyedekben, külön kertvárosokban, külön területen, külön járnak a gyerekeik bölcsődébe, óvodába, iskolába, nem is találkoznak egymással. Hosszú távon egy szűk értelmiségi csoport gondja lesz ez inkább, ahová bekerülhetnek vegyes házaspárok, mondjuk kutatói, vagy felsőértelmiségi rétegbe való tartozásuk miatt.)

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2011.02.20. 15:57:29

@zellerlevél: Mhm... és mi van akkor, ha a saját egynemzetiségű magyar fehér kertvárosodban is "keleti" szülő lesz belőled, mert a gyerekednek nincs saját tévéje a szobájában, mert nem alhat 9 évesen egy olyan osztálytársnő pizsamapartiján akinél a szülők nem lesznek otthon csak a 17 éves nagytesó, mert nem engeded, hogy az első hiszti után abbahagyja az arra a naptári évre választott különórát, mert kötelező úszni járnia, mert nem elégszel meg a négyessel matekból, mert... ?

A cikk (meg a könyv) egy kulturális, de nem _etnikai_ kérdést feszeget. Erősen kétlem, hogy egy szűk értelmiségi csoport problémáit írja körül; ha így lenne, nem lehetett volna belőle ekkora felzúdulás, mert akkor az észak-amerikai társadalom egésze nem érezné magáénak a vitát, a szülők többségének nem lenne a könyvről igencsak markáns véleménye. Chua rajza azért ennyire erős, mert egyetlen családba sűríti a feszültséget - de amúgy általában nem kell kilépned az utcádból, vagy a gyereked iskolai osztályából, vagy a saját tágabb családodból ahhoz, hogy megtaláld ugyanezeket a dilemmákat a saját életedben is.

zellerlevél 2011.02.20. 18:15:42

@Felicitasz:

Hehe, az életünk erről szól, nem? "Kilógunk" (vagyis különbözünk), mert diplomások vagyunk, kilógunk, mert gyakorló hívők vagyunk, kilógunk, mert a gyerekek olvasnak, nem nézhetnek nyakló nélkül tévét, nem ülhetnek napokat a szg. előtt, kilógunk, mert katolikus óvodát választunk (aztán pár év múlva meg azért, mert nem katolikus iskolát), kilógunk, mert nem álltunk meg a második gyerek után, mert alapjában véve optimistán nézzük a világot, mert elvből nem vásárolunk danone terméket, kilógunk, mert nem eszünk lisztet, mert a kertvárosban zöldségeket termesztünk tuják helyett, mert kolbászt töltünk a konyhaasztalon, hogy ne együnk vegyszereket, kilógunk, mert fiatal házasként előbb vettünk meg egy DUDEN lexikont, mint egy új gyerekkabátot, kilógunk, mert nem érdekel, hogy a 17 éve vásárolt nadrágban járunk dolgozni, ami nem divatos, vagy mert huszonévig nem volt autónk, most is csak a gyerekek tanulnak vezetni vele... stb. sorolhatnám hosszan.
Ezek nem abszolút értékek, csak a számunkra azok. Még az sem biztos, hogy végül a gyerekeink számára értékek lesznek. Nem baj, ha (mások) nem értenek vele egyet, az sem baj, ha (mások) másképpen csinálják, csak ne legyen már kötelező nekem elengedni a gyereket a pizsamapartira, ha nem akarom; rácsaphassak a kezére, ha azt hasznosnak látom; ne kelljen néznie a meleg büszkeség napi felvonulást; az oviban ne adjanak telefonszámot a kezébe, hogy ha rámordultam, akkor ezen hívja ki a gyámügyeseket; dönthessük el családi körben, hogy a kölöknek hány félévet finanszírozunk az egyetemen, és mikor mondom azt, hogy a további pénz és időpocsékolásnak nincs értelme... ezt is sorolhatnám tovább.

A különbség az, hogy átgondoltuk-e a választásaink következményét, és elviseljük azokat (pro és kontra) tudatosan, vagy csak vergődünk a vállalasaink okozta problémák miatt, ne adj Isten rájövünk, hogy azokat szándék nélkül mi okoztuk magunknak...
Valós kérdés, valóban. Sokaknak kérdés, másoknak meg nem, vagy sokkal kisebb súllyal. Magunknak okozzuk nagyrészt, valóban. Lehet keresgélni megoldást, igen. Csak ahhoz kell némi őszinteség. Ha az írónő a könyvben leírta: tisztában vagyok vele, hogy ha hasonló társadalmi helyzetű, vallású, neveltetésű férjet választok magamnak, mint amilyenből származom, ha ott élnék, ahol születtem, akkor a jelenlegi problémáim nagy része nem létezne; a gondjaim ezen részét én okoztam, de ezt tudtam, és vállaltam, vállalom következményestül, akkor rendben van. Enélkül viszont a megoldáskeresés eredménytelen lesz.

Az, hogy mennyi embernek okoznak ezek a dolgok és mekkora problémát, a tényeken nem változtat. (Vagyis senkit nem ment fel az, hogy a döntéseinek a kellemetlen következményei nem csak őt érintik. Sőt...)

A keleti szülőséget azt hiszem előbb vállanám, mint a nyugatit. :) Az, hogy ez jó döntés-e, majd kiderül talán valamikor.

A kérdés alapjában véve valóban nem etnikai, de szerintem pont annyi etnikai vonatkozása is van, mint amennyi kulturális vagy anyagi. (Hogy a kasztok miatt gondoltad-e, hogy elsősorban etnikainak érzem, nem tudom, de pl. az amerikai társadalmat elsősorban anyagi viszonyok szerint rétegezettnek gondolom, és ez határozza meg az összes többit, a szociális, egészségügyi, oktatási, munkaügyi és minden egyéb helyzetüket.) Mondhatnám azt is, hogy pont annyira etnikai, mint a gyerekeknek elmondott az a véleményem is, hogy a párválasztás során lehetőleg koncentráljanak a környéken lakókra. Nem azért, mert két országgal délebbre már barnább az emberek bőre, hanem azért, mert egy kicsi Mo-on belül is, mondjuk négy megyével keletre vagy nyugatra már egészen más az emberek gondolkodásmódja, neveltetése, értékrendje, uralkodó vallási nézetei, életfelfogása. Nem kötelező nekik eszerint dönteni, de megismertetem velük azt, amit én fontosnak tartok, ami nekem (és a felmenőimnek) bevált.

Én alapelvnek tartom, hogy az ember csak akkor menjen szembe egy társadalmi helyzettel, ha annak értelme van. Ha nem okoz több problémát, mint amit megold. Ha nem okoz több szenvedést, mint a másik, ha nem kevesebb benne az öröm, mint amennyi a másikban van. Mert ebben az esetben mindig ott a pozitívum, amibe kapaszkodni lehet, amitől optimista maradhat az ember, és ember.

Kicsit elvitte a beszélgetést az idézett mondatom. Talán módosíthatnám így is:
"a két véglet került bemutatásra, gyereknevelési szempontból majdnem a két legszélsőségesebb nézet bemutatásával." Nem pontosan ugyanazt jelenti, de a belőle kibontakozott beszélgetés jól jelzi, hogy a gyereknevelés messze nem csak családi kérdés, hanem gazdasági, társadalmi, politikai és még ki tudja hányfajta és milyen vonatkozású is.

célelérő 2011.02.21. 00:48:56

@zellerlevél: :))) Minden tiszteletem és egyetértésem mellett, kicsit azt kell mondjam, tipikus budapesti értelmiségi okoskodás. (velem együtt bőven) Szerintem, ha egyszerűbben élnénk, kevesebb előítélettel, akkor az a gyerekeinkre is hatna, nem kellene olyan sokat "nevelni" őket, tényleg csak a (csúnya szóval) példamutató életünkből meríthetnének és ez bőven elég lenne. Mint az a 6-7 éves kisfiú, aki mindig ott sertepertél ahol az anyja, apja táncol, és láss csodát magától tudja a legényest...

zellerlevél 2011.02.21. 07:59:38

@célelérő:

:) Nem vagyok budapesti. Valószínűleg sokkal egyszerűbben élünk, mint gondolod.
Amit előítéletnek gondolsz, az tapasztalat, és nem másra vonatkozik, hanem saját magunkra.
Amiért leírtam - azon kívül, hogy munka közben kicsit lazítottam :) - az nem azért volt, hogy okoskodhassak egyet, hanem mert a téma érdekel, és érint; átalakuló életünkben szükségszerűen alakul át a nevelés is, mivel nem csináljuk messze sem tökéletesen, szükség van időnként leellenőrizni, hogy kiállják-e a véleményeink a kimondás próbáját, illetve jó meggyőződni arról, hogy szükséges-e korrigálni valamit. Ezektől a beszélgetésektől nemcsak összeszedődik a véleményünk, hanem alakul is tőle, szóval nem érzem elvesztegetett időnek.

(De igyekszem eldugulni, ezek szerint sok volt, amit írtam.)

zzzsuzsa 2011.02.21. 12:53:08

@zellerlevél: Kérlek, ha teheted ne "dugulj el"!!Nagyon klassz dolgokat írsz, jó olvasni!@célelérő: Kicsit fogalmazhatnál árnyaltabban:-))

furmint-m 2011.02.21. 15:56:18

@Felicitasz: Nagyon örülök ennek a cikknek, én eddig német változatban olvastam Chuáról és rögtön gondoltam, hogy ez a téma abszolút illene a blogodhoz!

ìrtad, hogy "Erősen kétlem, hogy egy szűk értelmiségi csoport problémáit írja körül (...)". Egyetértek azzal, hogy van sok tipikus vonás, kulturális beidegzö´dés, de azért lehetnek a kultúrkörön belül igen nagy szociális eltérések, "értelmiségi" contra "nem értelmiségi" különbségek: nekem az a benyomásom, hogy a (remélem nem szűk)értelmiségi (gazdasági értelemben középosztály) réteget elhagyva nincs koncepció! - mégpedig több okból vagy kibúvóval, pl. a következö érvekkel: "állandóan miattad dolgozunk, hajtjuk az igát, fiam, mikor lehetne idö´nk arra, hogy tanuljunk veled?" vagy "én sem tanultam/tanulhattam, minek akarnám fiam, hogy okosabb legyél nálam?" stb... tudom ezek durván hangzanak, de létezö´hozzáállások(de jó lenne, ha múlt idö´ben lehetne beszélni róluk!). Èn pont egy ilyen miliö´böl jövök (munkás szülök, akik nem kaptak saját szüleiktö´l sem anyagi sem lelki támaszt és - ez már nem szolgál mentségükre - nem is sokat fejlö´dtek ehhez képest, mikor maguk is szülö´vé váltak, persze tudom, történelem gazdaság stb. minden benne van a pakliban, de a személyes felelö´sség is...), ahol általában véve nem volt érték a tanulás ("a könyvekbö´l úgyse tanulsz semmit, fiam!" vagy "úgyse lesz belö´led semmi ha tanulsz!") és sajátos (beteg) materialista szemlélet uralkodott. Tudom, hogy nem általánosíthatunk itt sem, de úgy érzem, ez a jelenség nem volt egyedi az én családomban és bár rengeteg olyan nem értelmiségi család van, ahol bátorították, támogatták a gyereket annak rendje és módja szerint, mégis úgy látom, hogy a neveléskoncepció kultúrától függetlenül inkább értelmiségi családokra jellemzö´. Te hogyan látod?

Callis 2011.02.21. 17:09:02

Köszi a cikket, ezen érdekes és érdemes gondolkozni.

Bennem egyelőre kérdőjelek görbülnek a keleti tigrisekkel kapcsolatban. Remélem, nem viszi túlságosan félre a beszélgetést, ha leírom őket.

Az első, hogy hol vannak az eredményei ennek a keleti tigris-nevelésnek? A kínaiak és más távol-keletiek létszámarányosan több kiemelkedő tudóst, művészt, sportolót adnak, mint más kultúrák? Nekem az a benyomásom, hogy nem. (Az igaz, hogy Amerikában lassan már csak a keletiek dolgoznak, de ezt inkább Amerika problémájának gondolom, mint a keletiek kiválóságának. Az is igaz, hogy NÉHA bejön a dolog, mint a Polgár-lányoknál, de én nem látom, hogy a többségnek ez egy működő modell lenne.) A saját szakterületemen (alkalmazott matematika egyik ága) úgy látom, hogy iszonyat nyomás alatt vannak pl. hogy vezető nyugati lapokban publikáljanak, de nem megy a dolog. És nem az a baj, hogy nem tanulták meg a matematikát, hanem szerintem az, hogy nem jól választják meg a kutatási problémát, amin dolgoznak. Ez át is vezet a következő kérdőjelemhez:

Hogyan bontakozhat ki valakinek a kreativitása akkor, ha egész gyerek- és fiatal korában előírják, hogy min kell dolgoznia? A "kreativitásra nevelés" persze elkoptatott liberális jelszó, és túlhajtása biztosan nem vezet sehova, de a hiánya sem. Kapcsolódó harmadik kérdőjel:

Honnan tudja a keleti szülő, hogy miben tehetséges a gyerek, mibe érdemes ezt a rengeteg munkát és szenvedést beleölni? Persze aki egyhez tehetséges, az hasonló dolgokhoz is valószínűleg tehetségesebb az átlagnál, meg maga a befektetett munka pozitív visszacsatolást ad, node ennek vannak határai. Miért zongorázni kell Chua családjában, miért nem balettozni? Csak felötlik az emberben a sztereotíp sztori a szülőkkel, akik mindenáron orvost akarnak faragni a gyerekből: miért menne ez keleten jobban, mint nyugaton?

furmint-m 2011.02.21. 17:33:12

@Felicitasz: Még valami eszembe jutott: Chua könyvét önmagában egy érdekes interkulturális próbálkozásként is lehetne értékelni, ha nem kerekedne ekkora felháborodás abból, hogy a "kultúrák" (mindegy melyik) kikérnék magunknak saját igazukat, azt gondolván, hogy "ök" birtokolják a tuti módszer arra, hogy hogyan neveljünk gyermekünkbö´l sikeres és/vagy boldog felnö´ttet. Holott a Chua által leírt keleti és nyugati kultúra egyikében sem sikerült holisztikusan szemlélni és szemléltetni az adott embert, fizikai, lelki, szellemi alkatával, környezetével, történetével együtt. Ès amíg nem sikerül ezt megtenni (nyilván azért is, mert iszonyatos lelki, szellemi munka és akármennyi energiát és idö´t fektetünk egy személy "feltérképezésébe" a végeredmény mégis csak az lesz, hogy nem tudunk meg mindent)addig hiába versengüng a módszerekkel. Ami ugyanazon külsö´feltételekkel és környezetben jó az egyiknek, az nem jó a másiknak, ahogy Chua két lányának eltérö´habitusa is mutatja. Arra is jó lenne figyelni, hogy legalább annyi minden nem rajtunk múlik, mint amennyi ténylegesen rajtunk múlik. Miért nem vesszük figyelembe, hogy a tevésen kívül óriási szerepe van a "nemtevésnek" és emberek, körülmények tö´lünk független össz-és kölcsönhatásának?!

Agci 2011.02.21. 18:48:33

Sziasztok!
Nagyon tetszett ez a bejegyzés, remélem, sikerül megszereznem ezt a könyvet és elolvasnom teljes egészében, érdekes kérdést feszeget. Annál is inkább, mert nálunk édesapám ilyen keleti típusú szülő, és anyukám bár próbálta tompítani ezt, inkább apu került ki "győztesen". Nálunk uez volt a felállás egyébként a családban, rám hatott ez a fajta nevelés, bár végül nem váltottam be édesapám elképzeléseit (jogász vagy min. olimpiai bajnok:)) emellett azonban, mikor diplomát szereztem, büszkék voltak rám. A hugomnál viszont, abszolút zátonyra futottak a próbálkozások. DE ugyanazt a diplomát szerezte meg (kicsit gyengébb eredménnyel) és ugyanúgy örültek neki. Főleg, hogy utána azért nagyon jó voltam a szakmámban. :) Aztán hosszú évek múlva felkerültek ezek az iskolás dolgok, és örültem neki, hogy tudtak változtatni a korábbi elképzeléseiken és meg tudtuk beszélni a korábbi sérelmesnek vélt dolgokat.
Azt hiszem, hozzám is közelebb áll a keleti szülő típus, de próbálok egy kicsit humanitáriusabban hozzáállni a saját 9 évesemhez. Egy biztos, foglalkozni kell velük, és nem odapenderíteni a tv elé, hagyni, hogy szórakozzon is, de ebben az életkorban még én határozzam meg, hogy miből mennyit. Eddig nálunk ez működik. Idegennyelvű környezetben élünk 3 éve, és bár -sajnos- nem beszélem annyira a nyelvet mint szeretném, ott ülök a gyerkőc felett és csináljuk, tanulunk, szótárazunk, olvasunk együtt. Egyszerűen a tanító nénije hihetetlennek tartja a teljesítményét, és csodálkozik, hogy csináljuk...

Visszakanyarodva a témához: arra kíváncsi lennék, hogy az életben hogyan válnak be ezek a gyerekek. Ez nagyon fontos kérdés. Elég-e az, hogy tizenévesen a Carnegie Hallban ad koncertet a gyermek, vagy mivel meg tudja ebből a fizetésből fizetni, lesz bejárónője, szakácsnője stb. akik a többi munkát majd elvégzik helyette otthon?
Az egyik kedves ismerősömnek kínai lakótársai vannak, átlagos munkájuk van. Mesélte a lány, hogy takarítani nem tudnak, nem ismerik a tisztítószereket, egyszerűen meg kellett nekik mutatni, hogyan tudnak pl. felmosni... Ott álltak a huszonéves magyar mellett és tanulták, hogyan, mit kell csinálni!
És, igen, elmondták, hogy annyira fontos a kínai szülőknek gyermekeik taníttatása, hogy ebből teljesen kihagyják őket, csak az a fontos, hogy mit teljesítenek az iskolában, semmi mással nem kell foglalkozniuk. Vajon ez egészséges?

Mindenesetre köszi a cikket!
Ági

julios 2011.02.21. 19:07:03

@zellerlevél: És tegyük hozzá, hogy, szerintem, egy olyan országba nem emigrálunk, ahol a preferenciák gyökeresen ütköznek a személyes attitűdjeinkkel; ha pedig mégis ilyen országban kell élnünk, inkább magunkon teszünk erőszakot, mint mindenki máson a környezetünkben.

@Callis:
Nagyon jó meglátás, a kínai fizikusok is güriznek mint a gép, és kéthetente nyomatják a tökegyforma cikkeket - leginkább csak az információs zajt növelik, és akkor mi értelme az egésznek.

@Agci: Ez így van, én laktam kínaiaknál, és akkora disznóólat és igénytelenséget az életben nem láttam se azelőtt, se azóta. Fürödni nem voltam hajlandó, jobb volt ragadni mint _oda_ betenni a lábomat. A "szobánk" konkrétan egy elfüggönyözhető megakartondoboz volt a nappali közepébe becseszve, és a tulaj azt sem értette, hogy miért fogtunk padlót. Eszméletlen.

Akkor mondta valaki, hogy a japán autók azért nem tudtak elterjedni nyugaton sokáig, mert a keleti "esztétika" olyan, amilyen - japánul állítólag nem létezik a "ronda" szó. Állítólag.

De most ezen a vonalon nagyon nem akarok lovagolni, és fikázni sem akarok senkit, mert egyébként elég világot láttam már ahhoz, hogy rendkívül toleráns legyek a papírdobozokkal szemben is, szóval nem vagyok kultúrsokkolt alak... hanem ez az egész kérdéskör végül mégiscsak arra irányul akkor, hogy akkor nincs EGYÁLTALÁN értelme elemezni ennyire távol eső világok szokásait, és arra kihegyezni az elemzést, hogy mindenkit letaglóz a kultúrsokk.

@furmint-m: A holisztikus jelzőt kerülném, mert az ezotérikusok durván visszaélnek vele. Ezzel együtt érteni vélem, amit mondani akarsz: a másik megismerésének nem a befektetett munka az akadálya, hanem az, hogy ez objektíve lehetetlen. Magát sem ismeri senki...

...és az is igaz, hogy a sosem próbált helyzetekben tűnnek mindenkiből elő a legváratlanabb személyiségjegyek, amire a kínai-féle nevelés direkt rájátszik - ilyen szempontból akár "holisztikusabbnak" is mondhatnád, mint az esti lelkizésbe torkolló nevelési módszert. (Más szempontból meg nyilván durván nem az.)

julios 2011.02.21. 23:10:22

...és az előbb mondottak miatt nem is próbálom az én szemléletemet elhelyezni ebben a dimenzióban. Egy tanárom mondta az egyetemen, hogy a hallgató _igényli_, hogy meg legyen szivatva; és azt kell mondjam igaza volt, és ez nem csak az egyetemistákra vonatkozik, hanem, pláne korábban.

Az tanulságos, hogy - ahogy Bíró László mondta - két dolgot nem lehet/nagyon nehéz megváltoztatni, a mintát és a karaktert. Úgyhogy nyilván nálunk hasonló lesz az én hozzáállásom, mint a családomé hozzám.

Anyám családjában iskolai tevékenység érdektelen (az a default, hogy nincs probléma), utána házimunka ezerrel (szénhordás, fűtés, csirkevágás+pucolás, ilyesmi egyszerűk); ha valaki elrontott valamit, sorverés volt vasalózsinórral. Ebből az én nevelésembe átkerült az iskola les..ajnálása, és a "felelősi" feladatok a háztartásban; anyám addig vert, amíg mondtam - évekkel korábban - hogy 18 fölött visszaütök, nagykorúságom hajnalán egy kiadós pofon után rávertem a kezére, akkor maradt abba ez a fegyelmezési rendszer...

Nyilván vannak másik minták a másik szülő ágáról, úgyhogy idővel finomodnak a sarkos élek. (Talán ezért volt a kisebb lány lázadó a posztbéli történetben, nem volt konzisztens az otthoni hozzáállás és kihasználta a repedést.)

Nálunk az iskolai előmenetel nem lesz elsődleges téma szerintem (majd megtanítja az iskola, azért van), a házimunka annál inkább. Továbbá biztosan nem tartom jó dolognak, hogy a gyerek döntse el, hogy mivel akar foglalkozni délutánonként; sőt egyáltalán hogy a "tanulás" vagy egyéb indokkal szabad maradjon a délutánja; ami ellen agresszíven tiltakozik, ahelyett keresünk mást. Mi, a szülei, nem ő. Viszont az is biztosan nem lesz, hogy a gyereket bármiben is ajnározzuk a kiválóságáért, pláne nem gratulálunk a bénázásaihoz/kudarcaihoz, mint az amerikaiaknál ez divatos. Helyette: neki ez sikerül átlagon felül, a társainak meg más, nem vagyunk egyformák, pont. (Ez biztos nem lesz másként, mert e tárgyban a két szülő felfogása, sőt mintái is azonosak, és mint tudjuk, a minták makacs dolgok.) Viszont az anyja nagyon jó az érzelmi nevelésben, úgyhogy ami akadályokat állítunk elé, edzési célból, azt remélhetőleg kompenzálja a szeretetteljes családi légkör.

(Mondom ezt most, majd 16 év múlva beszámolok az eredményről... :D )

julios 2011.02.21. 23:16:30

@juliosastre: és az, hogy ez keleti szemmel nyugati-e, és nyugati szemmel keleti-e, az azt kell mondjam, az az ő problémájuk. :D Totál mindegy. Ha ők akarnak kategorizálni, oldják meg ők.

(A kislány véletlenül Montessori bölcsődébe került, ezt csak most tudtuk meg a szülőin :OOO , mindenesetre még nincs másfél éves, már elpakol maga után, tereget az anyjával, sőt a saját ruháit maga rakja a szekrényébe, evőeszközzel eszik, és a bölcsnénik nagyon kapacitálnak, hogy "fogjuk be őt" mosogatni is. És egyelőre azt kell mondjam, ez így van nagyon jól.)

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2011.02.22. 13:42:44

@juliosastre: Na tessék, beharangozod itt a következő cikkemet; amit Chua a kínai nevelési elvek gyűjteményeként közzétesz, azok pl. Montessori szemszögéből totál tévedések, ő úgy gondolta, hogy a gyerekek igenis dolgoznak maguktól, és hajlandók sokat gyakorolni. A nemszeretem dolgokban úgy tanulnak munkamorált, hogy addigra a szeretem dolgokban már felfedezték a munka meg a gyakorlás hasznát és csak transzferálni kell ezt a készséget.

Örülök a Montessori tapasztalatotoknak, nekünk nagyon bevált az óvoda. Mostanában éppen egy posztot próbálok a "liberális nyugati alternatív nevelésről" ;-) összeütni.

julios 2011.02.22. 13:53:17

Az jutott még eszembe (és remélhetőleg nem ér az össze-vissza beszélés vádja a vargabetűkért), hogy, igen, nem csak szellemi nevelés van... sőt az sem egyféle; nem csak az a képesség-kifejlesztés, amiről a recenzió alapján a könyv tulajdonképpen szól. És ha különböző kategóriákat veszünk, különböző dimenziókban teljesen különböző módon lehet a világot is felosztani, és akkor eltűnik a kelet-nyugat. Pozitív példák - szerintem: érdekérvényesítés; együttműködés a munkában: USA. Viszont, civil társas élet, "életművészet": Balkán; környezettudatosság: Finnország; művészeti nevelés: Franciaország. És ha így tekintjük a kérdést, a más kultúrából származók között egyrészt MINDIG találunk törésvonalat, másrészt MINDIG lesz közös nevező. És akkor a helyzet talán nem annyira sarkos, mint ahogy az elsőre tűnik...

julios 2011.02.22. 14:07:54

@Felicitasz: Akkor az idevágó diskurzus folytatását lélekben már át is pakoltam a beígért írásodhoz! :)

hochma 2011.02.23. 00:50:34

erről a posztról eszembe jut egy nagyon régi Gilmore Girls-rész... ott van ugye a koreai anyuka a vasszigorával, és főhősnőnk a lazaságával... végül mindketten megegyeznek abban, hogy csak azt akarják, hogy a gyereküknek jó legyen. Nem találom youtube-on, de talán valaki emlékszik rá :)

julios 2011.02.23. 15:00:09

@zellerlevél: Dizájnosan ecseteli a kerülendő osztályeredményt a nevelésben... (elnézést, ez kissé érthetetlen, de erről talán nem egyedül én tehetek :D ). Érdekes anyag, jobb mint az apróhirdetések!

De ha jól látom, különösebb tanács nem hangzik el azzal kapcsolatban, hogy mitől lesz egy gyermek öntudatos osztályharcossá nevelve, nem pedig elnyomásra alkalmas emberanyaggá vagy burzsoá pipogyává. (Amúgy azt sem értem, hogy ha a burzsoá pipogyára van nevelve, akkor miért tudja elnyomni a gyerekét verő proletariátust, amely pláne létszámbeli fölényben is van.)

Érdekes a bölcsődei levegőztetés is. Ma olyan életkorban, amikor még _így_ néz ki a levegőztetés, kétszer körberöhögik a csecsemőt és hazaküldik anyucihoz még egy évre. Érdekes.

julios 2011.02.23. 15:04:59

@zellerlevél: Amúgy abban sincs egészen igaza, hogy a proletár neveli veréssel a gyermekeit: nálunk a dédszülőké volt negyven porta Szelevénytől Csépáig; volt egy "saját" kórházuk meg egy Kossuth-díjuk; oszt mégis a vasalózsinór állt a nevelés középpontjában...

Vica1982 2011.02.24. 13:36:17

@juliosastre:
Kik voltak a dédszüleid? Nagyon közel van hozzánk e két település.

teres 2011.02.28. 09:28:00

Sziasztok! Nekem nagyon tetszett a cikk, szívesen elolvasnám az egész könyvet.

Egy-két példa saját életemből, környezetemből. A nővérem elvitte a legnagyobb fiát ötévesen egy nagyon szépen fejlődő néptáncegyüttesbe két olyan táncpedagógushoz, akik egyértelműen "keletiek" és nagyon hitelesek, mert saját eredményeik is kiemelkedőek. Évek óta táncol ott a gyermek, heti kétszer, plusz a táborok, fellépések, extra próbák. Sokszor kellett tartani benne a lelket, amikor már rohadtul elege volt az egészből, sírt-rítt, hogy ő többet nem megy, stb. Mi meg mondtuk, hogy most már nem adhatja fel, ha már ennyi munka van benne és különben is "finggal nem lehet tojást festeni", csak a gyakorlásból lesz valami, senki nem úgy születik, hogy már tud táncolni. És telt az idő, a gyerek már tudott villogni a táncházban, a kislányok imádták, mert ő volt az egyetlen fiú, aki egyáltalán felkérte őket, magabiztos volt a táncban. Most 13 éves és a felnőtt csoportban lehetőséget kapott egy fellépésen, hogy egy kalotaszegi legényest eltáncoljon. A fellépés után ezt mondta: "Ezért az egy táncért már megérte!" Ugyanígy járt a gitározással is. Hozzáteszem: a dologban a nővéremnek rengeteg munkája van. Ott ül és gyakorol vele órákat, biztatja, leszidja, újrakezdik... Azt gondolom, hogy szülőként a saját lustaságunkat ne takargassuk azzal, hogy mi liberálisak vagyunk és nem erőltetünk semmit, amit a gyerek magától nem akar. Szerintem megéri, ha utána a gyerek ragyogó szemmel, önmagára büszkén áll a közönség előtt és neki szól a taps.

Saját példámról annyit, hogy én a rajzolással küzdöttem 13 éves korom óta, csak szülői felügyelet és segítség nélkül. Nálunk csak az elvárás volt adott, a dologért úgy küzdöttem meg, ahogy tudtam. Most van egy iparművész diplomám és rohadt büszke vagyok rá, mert ezt nem osztogatják minden sarkon. És emlékszem, hogy mennyire tudtam utálni anyámat az elvárásai miatt, magamat, mert béna vagyok, másokat, mert mindenki jobb nálam. De nem adtam fel.
Írnék még, de egyszerre ennyi elég :o)

zzzsuzsa 2011.02.28. 10:34:16

@esztersolyom: Nagyon fontos a gyerekeknek az, hogy legyenek szabályok, és határok, amiket be kell tartaniuk, mert ha nem akkor annak következménye lesz. Ebben egyetértünk ugye? Viszont, az általad leírt példa a kényszerítésre ad mintát. Nem akarok látatlanba beszélni, mert ha a kalotaszegi legényes ilyen jól megy, akkor ott biztosan tehetség is van. nyilván az én gyerekemet nem fogom a táncra erőltetni, mert úgy ahogy van utálja. Azt viszont látom, hogy van 5-6 féle dolog, amit nagyon nagy lelkesedéssel űz és csak annyit tettem, hogy az eszközöket elérhetővé tettem számára. Én azt látom, hogy az a nem mindegy, hogy hogyan ösztönzöd a gyerekedet, és hogy az életkorának megfelelő feladatokat kap e. És az is, milyen értékelési szisztémád van, mennyire van kompetencia tudata a gyerekednek, mennyire érzi azt, hogy előtte nincs akadály, mert meg tudja valósítani azokat a REÁLIS célokat, amiket saját maga elé kitűzött. Ha te ezt liberalizmusnak nevezed, akkor sajnálom. Szerintem (szubjektív vélemény) a politikában és a gazdaságban konzervativizmus kell, de az oktatásban és a nevelésben kevert, de főleg értelmes szabályokkal felállított humánus és a gyerek igényeihez igazodóbb rendszer kellene.

teres 2011.02.28. 12:40:55

@zzzsuzsa: Abban teljesen egyetértek, hogy olyasmire nem szabad egy gyereket (sem felnőttet) kényszeríteni, amire nem alkalmas. Abban viszont hiszek, hogyha valamiben tehetségesnek mutatkozik, akkor ott motiválni kell. Kit így, kit úgy, de nem szabad hagyni, hogy a tehetség pusztán azért elkallódjon, mert a gyerek nyávog, hogy nincs kedve, vagy mert a szülőnek nincs kedve hurcolászni őt különórákra vagy gyakorolni vele órákat otthon. Engem mindig a siker és a dicséret motivált, mást meg pont az, ha megszégyenítik ("akkor is bebizonyítom!"), egyeseket meg éppen az, ha időt és teret adnak neki, de nem szólnak bele, hogy mit csinál. Fontos, hogy felismerjük az egyéni nevelési igényeket és az egyéni érdeklődést. Példámat azért hoztam, hogy bemutassam, sokszor igenis kell a gyerekeket "rugdosni" és jó lenne, ha a szülők néha saját magukon is önkritikát gyakorolnának, ha az ő szerepükről van szó a gyermek tehetséggondozásának kérdésében. No és akkor még nem beszéltünk a kötelező dolgokról, amikor olyat is muszáj a gyermekkel gyakoroltatni, amit utál, ami nem megy, de alapvető követelmény (nálam a matek volt ilyen).
Pusztán azt kritizálom, hogyha nem veszi valaki szülőként a fáradságot arra, hogy kényelmetlenségek és nehézségek árán végigcsináltasson a gyerekkel valamit vagy következetlen és rapszodikus legyen a témában, majd ezt liberalizmusnak nevezze a nevelésben.

zzzsuzsa 2011.02.28. 13:00:49

@esztersolyom: Az utolsó bekezdéseddel tökéletesen egyetértek!! "Pusztán azt kritizálom, hogyha nem veszi valaki szülőként a fáradtságot arra, hogy kényelmetlenségek és nehézségek árán végigcsináltasson a gyerekkel valamit, vagy következetlen és rapszódikus legyen a témában, majd ezt liberalizmusnak nevezze a nevelésben". Felmerül a kérdés: Miben tehetséges a gyerekem? Jól látom e én azt, hogy ez az, amit neki tűzön vízen keresztül csinálnia kell? Mert én is arra szavazok, hogy a gyereknek olyan életút kell, amiben kiteljesedhet és örömöt okoz neki az a munka amit csinál. Szerintem ez egyrészt kis gyerekkorban nem biztos, hogy kiderül, hanem inkább tendenciákat lehet látni, hogy milyen készségei vannak, amik erősek. Szerintem a szülő feladata az, hogy ami a gyereket jobban érdekli, mint más dolgok, akkor arra nagyobb teret és lehetőséget biztosítson számára. Nálunk most az van, ha a nagyapját meglátja (majdnem minden nap) azonnal hozza a sakktáblát és kezdenek meccsezni. Viszont érdekes, hogy a kedvtelésből űzött sportokért rágja a fülemet, hogy menjek vele és hadd korizhasson, görkori, és jég (ez a kettő a kedvenc) Az úszással meg úgy van, hogy jár a sulival rendszeresen, de nem rajong érte, de ha elmegyünk az Aqua world-be, akkor ott nem lehet kihúzni a vízből, mint egy kis vízimajom...igaz még nincs teljesen 8 éves, de azt gondolom, 3. 4.es koráig ki fog derülni, hogy milyen sport passzol hozzá a legjobban, és akkor elviszem valamilyen egyesületbe, már csak a közösség miatt is. Azt viszont végképp nem akarom, hogy versenysportoló legyen. Szerintem nem kell kényszeríteni és megszégyeníteni senkit. Elég, ha sokszor mondod neki, milyen jó ez, vagy az amit csinál és akkor ő is jobban bele fog merülni és nagyobb lesz a késztetés. Hidd el, tök jól lehet gyerekeket motiválni kényszer és megszégyenítés nélkül is. Én nem mondom, hogy mindig angyali szülőnek kell lenni, sőt, az ember néha azt mondja, hogy na jó, akkor most van itt a pont a mondat végén. És gondolom te is azt akartad mondani, hogy nem szeretnénk önző, csak magukra gondoló embereket nevelni!

furmint-m 2011.03.04. 11:56:14

@juliosastre: semmi ezoterikusra nem gondoltam, arról nem tehetek, hogy a szó lejáratódott az ezotériával összefüggésben és sok embernek nincs általános mü´veltsége és nem tudja egy-egy szó eredetét - hadd legyek ennyire gonosz és okoskodó, a te írásod hangneme sem volt éppen baráti :-) - tájékoztatásul: a holos görög eredetü´szó, jelentése egész, teljes. Ld: en.wikipedia.org/wiki/Holism

Sok mindenben egyetértek veled, viszont a szivatásra épülö´koncepciód (el)rettentö´en cinikusan hangzik ("Egy tanárom mondta az egyetemen, hogy a hallgató _igényli_, hogy meg legyen szivatva; és azt kell mondjam igaza volt, és ez nem csak az egyetemistákra vonatkozik, hanem, pláne korábban.") Nem értettem soha, hogy mi értelme van a "szívtunk mi is, szívjon a következö´generáció is" c. menetnek, ha a következö´generáció egyáltalán nem tehet arról, hogy minket "megszivattak"??? Mi értelme? Lehetne pl. egy kis (ön)reflexióval azt is mondani, hogy "a gyerekeim majd más módon fognak szívni (mert azt mindenki tudja, hogy elég "szívnivaló" van a világban), de legalább én megteszek mindent azért, hogy ne olyan esetekben kelljen szívnia, mint amilyeneket annak idején én is iszonyatos szívásként éltem meg" - bocs a sok szóismétlésért. Nem hiszek a büntetö´filozófiában, úgy sem, hogy én is ugyanebben nö´ttem fel, és kénytelen voltam megedzö´dni benne/rajta, de nem állítom, hogy felnö´ttként nézve a mérleg sok pozitívumot mutatna és azt gondolom, hogy egy kicsit kevesebb szívással, viszont több biztatással még többet el tudtam volna érni. Ja és nagyon nem az esti lelkizésre gondolok, nagyon nem! Sokkal alapvetö´bb pszichológiai mechanizmusokról van szó; pl. arról, hogy a traumát okozó és a normálisan szigorú, de következetes nevelés között nagy különbség van!!! Nagyon nagy!

Ès még egy: állapodjunk meg akkor abban, hogy sajnos nagyon kevesen ismerik magukat legalább egy kicsit, nemhogy másokat. Oké. Viszont ennek így kellene maradnia??? ìrásod ezt a röghöz kötö´szándékot sugallja, de lehet, hogy én értettem félre...

julios 2011.03.04. 12:47:22

@furmint-m: Biztos, hogy teljesen baráti szándékú volt a hozzászólásom; hiszen éppen azt írtam, hogy "érteni vélem", amit mondasz. Szerintem félreértetted, ha "nem épp jóindulatúnak" értetted, van egyfajta darabos stílusom valószínűleg nekem is, ami sokféleképpen érthető - úgyhogy előre szólok, most is teljesen jóindulatú hozzászólás következik. :)

A szó jelentése a használata: és ha az ezotérikusok valamit elhasználtak, az "el van használva", ezt is tartom... :) Amúgy semmi meglepő nincs abban, hogy a holisztikus görög eredetű szó (az etimológiáját meg természetesen ismerem), ui. az ezotéria alapvetően egy újplatonista vallási irányzat, ami hasonlósági alapon ("minden mindennel összefügg") később beszedett néhány elemet a keleti vallásokból.

De mindegy. Viszont nem értem, hogy ezze a megjegyzéssel mitől lennék gonosz és okoskodó... ;)

A lényegre térve.

Nagyon kevesen ismerik magukat, stb. Nem, nem kellene így maradni. Dehogy akarok röghöz kötni senkit! Teljes félreértés. Mondjuk az alkalmatlan módszerektől viszont óva intenék mindenkit... van, ami többet árt, mint használ. DE: az, hogy az ember elég töredékesen ismeri magát, és elég töredékesen ismer másokat, az egy ontológiai helyzet, nem szándékon és akaráson múlik. Nyilván sokkal jobb, ha az ember törekszik a helyes önismeretre, sőt rengeteg problémát okoz, hogy a legtöbb ember állandóan meglepődik, és adott esetben jól besértődik, hogy ő, meg a világ, nem olyan, mint ahogy ő elképzelte. Ez egy fontos konfliktusforrás, és tanulással kezelhető - egyrészt. Másrészt annak tudatosulásával, hogy magaddal, másokkal meg a világgal szemben esélyeid a "tükör által homályosan" kategóriába tartoznak akármekkora erőfeszítés árán is, így sosem kerülsz domináns helyzetbe. Hogy úgy mondjam, a holisztikus világkép ontológiailag lehetetlen, népmese, vágyálom -- tanulni kell, és alázatosnak kell lenni: nem holisztikázni kell; mert aki azt hiszi, hogy már holisztikus, vagy közel az, az a kiegészítéseit fogja komolyan venni, és lásd a besértődős mondatomat ismét. Harmadikféleképpen mondva: éppen az fontos és integráns része a helyes ünismeretnek és mások ismeretének, hogy pontosan tudjuk, hogy a holisztikus helyzet esélytelen.

Én úgy látom, hogy a holisztikus módszerek meg akarják spórolni azt a munkát, amit el kell végezni (= tanulás, vér és verejték); és annak az _illúziójával_ ringatnak, hogy néhány gyakorlat elvégzése vagy filozófia elsajátítása után "te már egy megvilágosult, a plebsz fölé emelkedett, integráns személyiség vagy" - és hogy ezt elhitessék, egy kis zsibbasztó meseburkot kreálnak a személy köré. Ami pont káros, mert pont az ellen dolgozik, amit mindketten szeretnénk, hogy gyakoribb lenne a világban: az önismeret és a mások ismerete ellen.

Másik téma: "szivatósdi". Én úgy érzem, itt egyetlen szó értelmezése körül fordulnak meg a dolgok. Senki sem úgy értette, hogy értelmetlen hülye feladatokkal kellene nevelni az ifjúságot. Nem hát! Pláne nem büntető jelleggel. Én lennék az első, aki az értelmetlen büntető stratégia ellen tiltakozik.

Nézd, elég sokat foglalkoztam gyerekekkel, nem kicsikkel, nagyokkal, fiatal felnőttekkel. De ott még van nevelés is. Mindenki beleesik abba a hibába, hogy kezdetben ultraliberális. Aztán jó esetben rájön, hogy soha semmivel nem tudott volna többet ártani, mint azzal a felfogással, hogy a nehézséget az erős elhárítja, az ifjúság meg legyen boldog. Soha semmivel! Pontosan ezt értette a tanárom úgy, hogy "a hallgató igényli, hogy meg legyen szivatva". Elveszik az élet számára, ha nem kap annyi feladatot, és olyan feladatot, amiben folyamatosan benne van a siker és a kudarc lehetősége is. És bele kell futnia a kudarcba, és meg kell tanulni kezelni, különben vége van. Az akarata szűnik meg, ha nem kezeli a kudarcot, vagy a feladathegyet, vagy, stb.

Nem én vagyok a gonosz, hogy előre beállítom, hogy mi ne sikerüljön, és kényszerítem rá, hogy mégis próbálja meg, aztán meg leordítom, hogy miért nem sikerült. Nem. Hogy mi fog sikerülni, meg mi nem fog sikerülni, az majd kiderül; amit én feladok, az mind testhezálló és értelmes, fontos. Csak nincs benne babusgatás, mert az káros. A másfél évesünkkel ez lehet egy pakolási feladat, vagy séta, vagy lépcsőzés, vagy beszédfeladat. A hallgatóimmal lehet egy mátrixszorzat papíron. Mondhatnád, hogy úgyis megtanul beszélni, ha a töredékekből értem, csináljam, amit kér - de nem, próbálja meg mondani, hogy mit kér, és ne csak követelődzön. Nem csak az van, hogy "addideeeee!!" hanem mondja azt, hogy "add ide ipácot", normál emberi hangerővel. És akkor megkapja a csipeszt. :) Mert a világ így működik. És itt akkor van egy olyan feladat, ami alkalmas arra, hogy tanuljon a gyerek tanulni, helyzeteket kezelni stb. A fiúk meg számolják ki a mátrixszorzatot kézzel. Eltart negyed órát, és megcsinálja a számítógép úgy, hogy beprogramozni is fél perc maximum, de fogalmuk sem lesz, hogy milyen számokból mi keletkezik, ha nem csinálják végig kézzel, lépésről lépésre, vagy tízszer az életben először. És ha ezt nem látják, akkor két dologtól fosztja meg őket az ember: nem tudják majd, hogy mire való a mátrix szorzat, nem tudják rugalmasan használni; továbbá, ismét elszalaszt egy lehetőséget, ahol van feladathalom, elmélyült munka, kudarc vagy siker lehetősége: a valódi önismeret eléggé magas iskolájának gyakorlóterepe.

furmint-m 2011.03.04. 13:20:44

@juliosastre: Már látom, mi a probléma: mindketten kölcsönösen félreértettük egymást, nagyon nem nehéz dolog írásban. Az a benyomásom, hogy szóban nagyon jól el tudnánk diskurálni, csak írásban azzal vagyunk elfoglalva, hogy a valódi tartalom helyett a félreértésekre reagálunk, de mindjárt írok még konkrétan a megjegyzéseidhez.

furmint-m 2011.03.04. 13:34:45

@juliosastre: Elöször is magamat magyarazva: a holisztikus dolgot tenyleg hagyjuk, mert nem fogunk tudni ezen az alapon egy ertelmes kompromisszumra jutni, marpedig az utobbi leveled alapjan az a benyomasom, hogy nem is vagyunk annyira tavol egymastol a velemenyeinkkel. Röviden annyit, hogy amikor en "holisztikusrol" beszeltem, akkor mondanivalomat nem tarsitottam eszmetörtenethez, te meg igen es ha ez igy van, akkor javitanom kell magam, megpedig azzal, hogy a lenyeg az, hogy szeretnem ha egy kicsit kevesbe menne egy kaptafara ez a neveles dolog: nezzük meg, hogy a gyereknek azert van egy lelkialkata, kepessegei es nem biztos, hogy ugyanabban lesz sikeres, mint az apja, de lehet, hogy meg sem fog kottyanni neki egy olyan feladat, amibe az apja annak idejen belegebedt... Reflexio a helyzetre, szemelyre, tudva, hogy - ahogy irtad - nincs teljes holisztikum es teljesseg az ismeretben stb. Ez szamomra pont nem arrol szol, hogy meg se probaljuk es babusgassunk (jaj, nem, nem mimozakra gondoltam!), de ha egy ponton tul nem megy, akkor az eröltetes lehet, hogy rossz veggel sül el, de az is lehet, hogy nem. Egyiknel igy, masiknal ugy, különbözöek vagyunk es különbözö az, hogy mit birunk el, figyeljünk magunkra is, persze tanuljunk is a hibakbol stb, erre akartam felhivni a figyelmet. Igy mar erthetöbb? (Lehet, h vilagosabb lenne, ha elmeselnem a sajat törtenetemet, de nem akarok ennyire szemelyeskedni...)

julios 2011.03.04. 13:43:57

Persze, értem én (most már... :) ).

A "keleti modellben" nem veszik figyelembe az adottságokat, és ez valóban nem jó. Abból indulnak ki, hogy az "van". Egyébként ez közel áll a valósághoz, mint tudjuk a tehetség 98%-ban szorgalom kérdése - de nem A Valóság. És abból indulnak ki, hogy motiváció meg nincs, és azt kívülről kell előidézni. Ami olykor igaz is, máskor meg nem.

A "nyugati modellben" meg abból indulnak ki, hogy a saját motivációk egybeesnek a tehetséggel (ami általában nem igaz). Ebből következik, hogy a saját motivációra vigyáznak, mint a hímes tojásra. Továbbá úgy gondolják, hogy a kudarc csökkenti a motivációt; és mivel a motiváció mindennél fontosabb érték, meg kell szüntetni a kudarcot.

Nálunk meg az a közmegegyezés, szerintem, hogy a saját motiváció fontos jelző, viszont az eredményhez szükséges motiváció egy erősebb szintet igényel, és a motivációt kívülről folyamatosan meg kell erősíteni. A kudarcokat meg tudni kell kezelni. Az összes hozzászólásból ezt olvastam ki, és ezzel én is egyetértek.

furmint-m 2011.03.04. 13:45:50

@juliosastre: "Aztán jó esetben rájön, hogy soha semmivel nem tudott volna többet ártani, mint azzal a felfogással, hogy a nehézséget az erős elhárítja, az ifjúság meg legyen boldog." A következetességgel nagyon is egyetertek, igen, a gyereknek nem azt kell megtanulnia, hogy hogyan ne essen el, hanem hogy tud(jon) felallni, meghozza egyedül. Egyetertünk, viszont itt latom, hogy mig en az altalad ertelmetlen szivatasnak nevezett dologrol beszeltem, te normalis körülmenyekböl, hozzaallasbol indultal ki es ez nagyon jo, egeszseges.

furmint-m 2011.03.04. 13:55:07

@juliosastre: Igen. A teoriak nagyon szepen hangzanak, en is nagyon tamogatom, hogy modellezzünk, tipizaljunk. Viszont erdekelne meg egy alkategoria is, amiröl ertelmisegiek kevesebbet tudnak teorizalni, mert latjak, hogy sokszor nincs tudatossag, koncepcio ezekben a retegekben: beszeljünk a tarsadalmi különbsegekröl. Hogyan vetül le az okos teoria (ami ertelmisegi körökben nagyon szepen müködik, ill. mutatja magat) a nem ertelmisegi körökben? Mi a velemenyed erröl?

julios 2011.03.04. 14:02:27

@furmint-m: Erre nálunk is vannak családi példák. Úgy látom, itt inkább a lehetőség megléte faktor. Ott, ahol háromféle önképző lehetőség van: pl., tájfutás, zeneiskola és néptánc, a felnőttek számára pedig legföljebb a kocsma: ott az egész nem lesz igazán fontos, meg a tanulás sem lesz igazán fontos. Rossz visszacsatolás van itt. Az ilyen helyeken az élet olcsó, tehát a fizetés kevés, az ingatlan nem értékes: ez egy szürke és leszakadó vidék, amit egyesegyedül úgy lehet elhagyni, ha állami pénzből egyetemre megy az ifjúság és nem tér többé vissza. Ez persze nagyon szomorú, mert az ilyen vidékeket elönti lassan az igénytelenség. De másrészt meg, az itt élő szülők nem motiváltak abban, hogy sikeres legyen a gyermek, mert nem akarják elveszíteni - és sokan elkallódnak már a tanulmányok kezdetén.

A városban a helyzet pont az ellenkezője, elvándorlási kérdés nincs, a szülők az értelmiségi létet túlértékelik, és erőszakosabban igyekeznek beletolni a gyereket "abba" a világba. Itt az a fő veszély, hogy a gyerekben akarják megvalósítani azt az életet, amit a szülők akarnak/akartak élni, és akkor gyakran elvetik a sulykot.

zellerlevél 2011.03.04. 15:38:04

@juliosastre: "saját motivációra vigyáznak, mint a hímes tojásra"

Milyen érdekes, mégis a nyugati fiatalok a motiválatlanabbak.

Szerintem különben pont azért, mert mindenük megvan (minden téren), ez elveszi előlük a célt.
Egyre jobban hajlok rá, hogy ezért a "mindent megadni neki" az egyik legkárosabb nevelelési elv és gyakorlat.

zellerlevél 2011.03.04. 15:45:37

@juliosastre: "A városban a helyzet pont az ellenkezője, elvándorlási kérdés nincs, a szülők az értelmiségi létet túlértékelik, és erőszakosabban igyekeznek beletolni a gyereket "abba" a világba. Itt az a fő veszély, hogy a gyerekben akarják megvalósítani azt az életet, amit a szülők akarnak/akartak élni, és akkor gyakran elvetik a sulykot."

Ez második generációs gond szerintem. A harmadik generációnál esélyes, hogy valamelyik visszacsap. Vagy túlképzésbe menekülnek, vagy tanyára költöznek. Nem véletlenül.

Számunkra az a kérdés, hogy ezeken a dolgokon felül lehet-e, kell-e emelkednünk vagy hagyni kell, a dolgokat alakulni egy kicsit tőlünk függetlenebbül. (Utóbbi felé hajlunk pár éve, látva, hogy az értelmiséginek nevezett lét személyes és össztársadalmi mekkora zsákutcákat rejt.)

julios 2011.03.04. 22:05:34

@zellerlevél: Nem érzek ellentmondást, én épp arra a következtetésre jutottam, hogy a belső motivációnak van eltúlzott szerepe "nyugaton", és általában nincs a "mi" felfogásunkhoz hasonló külső motiváció. Ebből következik a megfigyelésed a motivációk szintjére vonatkozóan.

Az egy alpont, hogy a külső motiváció hiányát a kudarc megszűntetésével akarják pótolni a "nyugati" modellben; és az egy újabb alpont, hogy a tehetséget tartják a siker zálogának.

Valójában meg nem tudom, hol van a legsikeresebb modell, van-e ilyen egyáltalán. Kanadában, a "legfejlettebb országban", Human Development Index szempontjából? - ahol a HDI pl. Chiléhez képest mindössze 6-8% többletet mutat, és ezt hatszoros energiapocsékolással érik el, és a legkörnyezetszennyezőbb országgá válnak? Ezt én nem tartom sikeres társadalomnak, maga is a vesztébe rohan, és mindenki mást is lök bele a sírba a Földön.

Keleten lenne az ember sikeres? - ahol a munkamorál a napi 10-12-14 óra "rabszolgamunkát" jelenti, és az emberek lehajtott fejjel mennek az utcán, mutatván, hogy Ők aztán nem fognak kitérni, és föllöknek ha nem vigyázol, és szemétkupacokban laknak?

Vagy éppen nálunk lenne az ember sikeres, ahol a "dögöljön meg a szomszéd tehene" a főtársadalmi szervező erő, fia-borja alapon épül a társadalmi létra, és a balhéknak nincs felelőse soha, csak terül a csúnya barna anyag végtelenül?

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2013.01.26. 18:14:03

Ezt most találtam meg. Biztos, hogy nagyon-nagyon érdekes kutatási eredmények lesznek belőle:
www.sciencedaily.com/releases/2012/09/120907131534.htm

Gloria Mundi · http://szexcsatakanno.blog.hu 2013.05.22. 07:49:45

Csak most akadtam rá erre a nagyon érdekes cikkre :)
Elolvastam pár hozzászólást is, de az összesre nincs időm, úgyhogy lehet, ismételni fogok valamit.
Hát, az én neveltetésem is kínai típusú volt inkább. Alkalmas alany voltam végülis, jó eredményeket értem el, IQ szinten nincs is probléma, de hogy közben milyen boldogtalanul éreztem magam, és hogy ez az egész életemre milyen kihatással volt, az már egészen más történet. Nem elég azt megnézni, hogy ki mit ért el intellektuálisan egy ilyen neveltetés alapján. Egyrészt tényleg nem bírják sokan és belerokkannak. Másrészt, akik bírják, kihozzák a maximumot magukból, azok is EQ-bénák lesznek. Nincs barátkozás, buli, színjátszóklub? Nem fogsz tudni barátkozni felnőttként sem, nehezen találsz párt magadnak, millió lehetőségből kimaradsz, mert nem hiszel abban, hogy elég jó vagy, elég okos és alkalmas, mert ezt nevelték beléd, hogy soha semmi nem elég jó. Miközben sokkal kisebb teljesítményűek megelőznek a ranglétrán, mert azt hozzák magukkal, hogy nekik ez jár, te folyamatosan kételkedsz magadban. Főleg egy kapcsolati tőkén alapuló társadalomban, ahol nem az igazi teljesítmény a mérvadó, hanem az, hogy milyen a fellépésed és kiket ismersz, a kizárólag az IQ-ra irányuló nevelés csőd.
Amúgy mi az, hogy nyugati? A felső középosztálybeli amcsi szülők, akik a Yale-re meg hasonló helyekre szánják a gyerekeiket, ugyanolyan kínai módszereket alkalmaznak, mint a kínaiak. És ugyanolyan érzelmi sérültek is kerülnek ki onnan. A szigorral nincs gond, kell is, de minden mértékkel. Mindennek van helye a gyerek életében, a barátkozás és a játék legalább annyira fontos, mint a tanulás, a különórák, a sport. A nagy művészet boldog és teljesítőképes gyereket nevelni - nem, mintha én ezt már teljesítettem volna, de szerencsére látok ilyen felnőtteket. Vagyis lehetséges. És az nem a kínai módszerrel ment.

furmint-m 2013.06.04. 21:31:51

@Felicitasz: Ajanlott olvasmany a temahoz, nem kifejezetten csak a tiger mom temarol, de nagyon szep es nagyon ott van:

www.nytimes.com/2011/10/16/opinion/sunday/notes-from-a-dragon-mom.html?_r=0