Felicitász blogja

Terhesség, szülés, babázás, gyereknevelés. Gyógynövények, életmód, egészség. Szakirodalom, meg a szokásos tanácsaim gyűjteménye.

©

A blogon megjelenő írások, illetve azok részletei csak a szerző engedélyével, a blog linkjének feltüntetésével használhatók fel vagy közölhetők máshol.

Email: felicitasz@vipmail.hu

Facebook

Ennyien olvastok most

Locations of visitors to this page

Címkék

antibiotikum (2) antidepresszáns (5) anyanyelv (3) apa (3) aranyér (1) asszonygyökér (1) autizmus (6) autonómiára nevelés (5) baba (18) bábaság (22) balett (3) berry (1) beszédtanulás (11) bogyó (1) bölcsőde (1) boldogság (1) büntetés (4) burokrepedés (2) citromfű (2) családtervezés (8) csalán (1) császármetszés (14) császárseb (3) dicséret (3) d vitamin (1) egészség (15) életmód (13) elfogadás (3) engedetlenség (2) epidurális érzéstelenítés (2) érzelmi nevelés (1) eufenika (2) evésproblémák (1) fájdalomcsillapító (9) fejfájás (1) fejlődési rendellenesség (3) felicitasz (22) feminizmus (2) fészekrakó ösztön (2) fogamzás (4) fogamzásgátlás (3) fogamzásgátló tabletta (1) folsav (8) frontérzékenység (1) gátseb (1) genetikai tanácsadás (2) geréb ágnes (2) gyász (2) gyereknevelés (14) gyerekszám (6) gyerekvállalás (13) gyermekágy (12) gyermektelenség (7) gyógynövény (12) gyógyszer (7) h1n1 (11) halloween (1) harry (1) harry potter (10) hiszti (5) hőgörbe (1) hólyaggyulladás (1) homeopátia (1) hőmérőzés (1) hozzátáplálás (5) húsvét (1) idegennyelv tanulás (6) immunitás (3) influenza (13) influenzavírus (2) iskola (4) jutalom (2) kanada (22) kányabangita (1) karácsony (4) kétnyelvűség (6) kézzel tágítás (1) kiságy (1) kisgyermekkor (18) köhögés (1) kolin (1) költözés (1) komló (1) korai fejlesztés (10) korai vajúdás (2) koraszülés (2) korcsolya (1) kórház (3) kormányrendelet (1) lázcsillapító (2) levendula (2) magzatvédő vitamin (3) magzatvíz (1) meddőségi kezelés (3) medveszőlő (1) menstruációs ciklus (4) mese (11) meseterápia (1) mikulás (1) mióma (1) mmr (2) montessori (4) napirend (4) nátha (4) nevelés (2) nyugtató (3) oltás (14) omega 3 (3) öngyilkosság (1) orvos (20) otthonszülés (27) otthonszülés kormányrendelet (3) óvintézkedés (12) óvoda (5) ovulációs teszt (1) oxitocin (3) párkapcsolat (10) peteérés (2) peteérésjelző (1) pg53 mikroszkóp (1) potter (1) pozitív (1) pozitív nevelés (7) prom (1) pronatalizmus (2) pszichoterápia (20) ptsd (8) rák (2) rooming in (2) szaporodási ösztön (2) székrekedés (1) szeretet (6) szoptatás (14) szülés (27) szülésélmény (1) szülésindítás (5) szülési terv (1) szüléstörténet (1) szülés utáni depresszió (9) születésélmény (2) szűrővizsgálat (9) tájékozott döntés (10) tápanyagszükséglet (12) táplálkozás (11) tápszer (3) tea (11) teherbe esés (10) tehetséggondozás (6) tej (2) tens (2) teratológia (1) terhesgondozás (10) terhesség (14) termékenységi problémák (6) termékeny nap (3) természetes családtervezés (2) terminustúllépés (4) tigrisanya (2) többnyelvűség (3) tokofóbia (3) tőzegáfonya (2) tudomany (1) tudomány (2) túlhordás (3) tüneti hőmérőzéses módszer (1) tűzvédelem (1) újévi fogadalom (3) újszülött (12) ünnep (13) usa (19) utófájások (1) valentin nap (1) vas (2) vashiány (4) vérszegénység (3) zöld (1) zöld tea (1) zsurló (1) Címkefelhő

Friss kommentek

Harry Potter varázslata - pszichoterápia és üdvösségtörténet a mesevilágban (6)

2010.11.19. 00:01 Felicitasz

(A sorozat tulajdonképpen egy összefüggő tanulmány, és csak az utolsó rész után lehet majd kommentelni. Megígérem, hogy az összes rész végleges változatát megírom és kiteszem valahogy mostanában, hogy a filmekkel egyszerre lehessen már végre beszélgetni.)

Több mint egy fél évvel ezelőtt ott hagytuk abba, hogy a klasszikus meséknek, és így a Harry Potternek is, van egy (vagy több) pszichoterápiás szemléletű értelmezése is. Eddig arról volt szó, hogy mi olvasók hogyan azonosulunk a mesehősökkel, hogyan keressük és találjuk meg a saját személyiségvonásainkat, attitűdjeinket pl. a Hogwarts (Roxfort) különböző házai által megtestesített ideálokban, milyen tulajdonságai vannak Harry Potternek, amelyek mesehőssé teszik és bekapcsolják bennünk az azonosulás szokásos vágyát. Mostantól a lélektani fejtegetés már nem közvetlenül az olvasóról fog szólni, hanem belemerülünk magába a történetbe. Először terápiáról fogok írni úgy általában, és arról, hogy a Harry Potter cselekményének egésze hogyan állítható párhuzamba egy terápiás folyamat egészével. Aztán pedig a teljesség igénye nélkül (illetve... igényével, de esélye nélkül ;-)) bele fogok menni kicsit a részletekbe, és a Potter-történet tárgyai, alakjai, eseményei közül értelmezek néhányat mint önismereti segédletet vagy terápiás technikát.

Minden pszichoterápia két alapkőre épül: egyik az önismeret mélyítése, a másik a megküzdési mechanizmusaink megerősítése, illetve újak tanulása. Amikor a Harry Potter-történetet - meg a meséket általában - pszichoterápiás szemszögből elemezzük, akkor a varázsvilág szimbólumaira úgy tekintünk, mint az önazonosságunk lehetséges szimbólumaira, a helyekre úgy, mint az önazonosságunk felfedezésének szimbolikus helyeire, illetve saját küzdelmeink színtereire; magukra a küzdelmekre és az ellenfelekre pedig úgy nézünk, mint a saját problémáink és megküzdési mechanizmusaink szimbólumaira.

Freud munkássága óta (de igazából már az ókori görögök óta) tudjuk, hogy a negatív érzéseink és félelmeink egy részét muszáj állandóan elfojtanunk ahhoz, hogy a mindennapi élet kihívásaival meg tudjunk küzdeni. Ennek az elfojtásnak iskolapéldája az a képességünk, ahogyan a halálfélelemmel megtanulunk együtt élni: valamikor 4 és 8 éves korunk közt szembesülünk azzal, hogy az élet véges, a halál pedig nem csupán egyszeri és visszafordíthatatlan, de elkerülhetetlen is. Ezután akár azzal is tölthetnénk a maradék életünket, hogy egy sarokban szűkölve rettegünk az elmúlástól (eddigi ismereteink alapján az ember az egyetlen faj, amelynek egyedei tisztában vannak azzal, hogy meg fognak halni), de mégsem egy sarokban szűkölve élünk.

A gyerekek a halállal találkozva keresztülmennek egy elég intenzív korai halálfélelmi szakaszon, amelynek során rengeteget kérdeznek, próbálnak valamit kezdeni a szüleik halálának gondolatával, lehetőségeket keresnek a halál elkerülésére, aztán ennek a korai szakasznak a lezárultával a halálfélelem úgy "múlik el", hogy elfojtódik. Hacsak valami rá nem kényszerít, a továbbiakban a halálról nem veszünk tudomást (más szóval, ha veszteség ér bennünket, akkor az egy ilyen kényszer-emlékeztető, de egyébként nem azzal a gondolattal ugrunk fejest az úszómedencébe, hogy megfulladhatunk, autóvezetés közben nem azon meditálunk, hogy bármelyik mozdulatunk lehet az utolsó): kell az energiánk másra. Az elfojtás tehát egy bizonyos fokig egészséges megküzdési mechanizmusnak számít, a normális élethez szükséges képességnek: rengeteg szorongást keltő dolog van az életben, amin nincs mit "feldolgozni", egyszerűen meg kell tanulni ezen dolgok létét elviselni, és aztán másra fókuszálni a figyelmünket.

Ha az életben "minden rendben van", akkor semmi sem kényszerít bennünket arra, hogy az elfojtott anyaggal - a saját sebezhetőségünkkel, törékenységünkkel, mulandóságunkkal - túl sokat foglalkozzunk. De persze elég ritkán fordul elő, hogy valakinek az életében mindig minden rendben van; a veszteségek, kudarcok is elkerülhetetlenek. Terápiás szempontból a mesék kontrollált, szimbolikus szembesülések a veszteségekkel, kudarcokkal, és ezen keresztül az elfojtott félelmeinkkel. A klasszikus mesék összes hőse valamilyen traumát, életsorsbeli tragédiát szenved el (szülei meghalnak vagy otthagyják őt az erdőben; végig kell néznie ahogy valamely családtagja éhezik vagy éhen is hal; bántalmazzák vagy megátkozzák; elveszik az örökségét, identitását, vagy az életére törnek), és a mese cselekménye során a főhős azt őt ért veszteséget hozza helyre, illetve talál rá megoldást.

Harry Potter egy többszörösen traumatizált főhős, aki a történetében egymás után küzd meg a veszteségeivel, mindegyik kötetben valami mással, a növekedésével egyszerre rétegről rétegre egyre mélyebben ismerve meg a saját elfojtott anyagát. A központban persze a halál van és a gyász, a szülők elvesztése. Ebből a veszteségből bomlik ki a többi tragédia, amelyekkel már olyan olvasók is közvetlenül azonosulni tudnak, akik nem vesztették el a szüleiket. Harry Potter egy fizikailag bántalmazott gyerek, érzelmileg elhanyagoló családban, a szülők által favorizált nagyobb testvér árnyékában, a kortárs csoportja egy részétől elzárva, más része által kiközösítve. Testileg gyenge, szemüveges,  sebhelyes arcú - tipikus áldozat.

A traumatizált személyek összes személyiségvonását meg lehet benne találni: titokban tisztában van a saját értékeivel és a magányában nem önsajnálattal tölti az időt, sokat töpreng (olvas vagy álmodozik), de a fenyegető környezetben általában visszahúzódó. A visszahúzódása ugyanakkor egyáltalán nem a szerényen viselkedő "jó" gyerekek szokásos visszahúzódása, hanem egy felvett kényszer-jelmez ("ne kérdezősködj!"), amely alól újra és újra kitörnek az autoritásproblémák, hol passzív ellenállás és engedetlenség, hol cinizmus formájában. Harry érzékeny, komoly problémái vannak az önfegyelemmel és az érzelmei kontroll alatt tartásával, a cselekmény során többször kerül emiatt nagy bajba, és rendszeresen esnek az ingerültsége vagy a dühkitörései áldozatául olyanok, akik nem tehetnek semmiről azon kívül, hogy Harry az ő jelenlétükben érzi magát annyira biztonságban, hogy szabadjára engedje az indulatait.

Terápiás folyamatok általában úgy kezdődnek el, hogy hosszú szenvedés, kilógok-a-normális-emberek-közül életérzés és bizonytalanság után felfedezzük, hogy van bennünk valami megoldandó probléma, válaszra váró kérdés, amelyre nem fog külső megoldás érkezni, teljesen mindegy, mennyire igyekszünk jól viselkedni vagy mások által irigyelt sikereket elérni. A terápiákkal megoldandó problémák úgy oldódnak meg, hogy a hős befelé indul el, önmagába; megpróbálja a problémát megfogalmazni, kideríti az okait és a következményeit, és ezen a keresésen keresztül megtalálja a válaszokat a kérdéseire.

A probléma mibenlétének felfedezése és a probléma belső lényegének felfedezése nem ugyanaz - nagyon sok terapeuta (pl. Richard Erskine a Six stages of treatment c. cikkében) leírja azt a jelenséget, hogy a kliensek egy része az okok és összefüggések megértéséből, a problémára való rátalálásból következő felszabadult állapotot összetéveszti magával a gyógyulással, és a kezdeti önismereti körök után ezen a ponton abba akarja hagyni a terápiát, hiszen most már "minden világos", és tudja, mit kell tennie, hogy minden rendben legyen a továbbiakban. Általában ez a pont az érdemi terápiás munka - és terápiás szemszögből a mese - kezdete: a probléma felfedezése, megnevezése, és az ezen keresztül (újra)definiálható önazonosság.

Harry Potter - és a vele azonosuló olvasó - számára az a pillanat lesz a terápiás szempontból értelmezhető cselekmény nyitánya, amelyben megtudja, hogy mi a probléma, amit mindig is érzett, anélkül, hogy tudatában lett volna: a szülei nem autóbalesetben haltak meg, és ő nem az, akinek eddig gondolta önmagát.

Harry Potter számára az addig értelmetlen világnak értelme lesz attól, hogy rátalál az önazonosságára; a tényre, hogy ő varázsló, és a személyesen átélt bizonyosságra, hogy valóban az, hiszen egy varázspálca a szolgálatába szegődött.

A varázspálca a varázsló identitásának központi szimbóluma. Arról már korábban is volt szó, hogy a varázspálcának "egyénisége" van, és a varázspálca választja a tulajdonosát, nem pedig fordítva. A varázspálca azonban nem csupán afféle statikus jellemrajz, hanem a varázsló lényének egyfajta kiterjesztése, a varázslóban rejlő tetterő és tehetség kifejezője. (Békés Pálnak van egy könyve, A kétbalkezes varázsló. Ajánlom mindenkinek. A varázslók tizenkét pontja úgy kezdődik benne, hogy "A varázsló fegyvere a pálcája. És punktum.")

Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy mások varázspálcájával nem lehet olyan jól varázsolni, mint a sajátunkkal, és törött, használtan örökölt, szükséghelyzetben kölcsönkért varázspálcák általában csak a túléléshez elegendők, illetve ahhoz, hogy addig is hasznosan töltsük az időt, amíg a saját varázspálcánkhoz (teljes potenciálunkhoz) ismét hozzájuthatunk. A saját varázspálca egyesek számára sokáig elérhetetlen álom, de a meglevő is elveszhet, megsérülhet. Ronnak anyagi akadályok miatt kellett várnia, és az egyik testvére régi varázspálcájával kezdte meg a tanulmányait; később ez a varázspálca eltört és ez számtalan baj forrása lett; Harry varázspálcáját ellopták a kviddics világkupa alatt, később Hermione véletlenül törte össze egy varázsigével. Varázspálcát el lehet venni erővel is, ezen a módon legyőzve az ellenfelet. Vagyis, varázspálca nélkül a varázslónak mintha csak fél karja lenne, ennek hátterében pedig állhat bármilyen veszteség, anyagi lehetőségek hiánya, túlzott szülői korlátozás vagy nem kellő megbecsülés, és ezek a dolgok igenis befolyásolják a problémamegoldó és döntéshozó képességeinket, megakadályozzák, hogy teljes tetterőnk és tehetségünk birtokában cselekedjünk.

Harry Potter a varázslóságán keresztül kapta vissza az önazonosságát, ezen keresztül tudhatta meg, kik voltak valójában a szülei, és így kezdhette el rekonstruálni a saját múltját és élettörténetét. A személyes traumája  elfelejtődött (elfojtódott), és egészen addig csak számára értelmezhetetlen jelekben nyilvánult meg: álmokban például, vagy a flashback-nek nevezett emlékbetörés-jelenségben, amikor az események egy részét kontrollálhatatlan érzéki-érzelmi élményként újraéljük, néhány pillanatra vagy akár órákra is elveszítve a kapcsolatot a jelen valósággal. Harry kicsi kora óta rendszeresen álmodott repülő motorbicikliről és volt valami homályos emléke egy nagy zöld villanásról, de még sokáig nem derült ki a számára, hogy honnan valók ezek az élmények és mit jelentenek.

Amikor Harry Potter megérkezett a varázslók birodalmába, azonnal elkezdett választ keresni a kérdéseire, de terápiás munka kezdete nem lehet egy fejesugrás a frissen azonosított problémák legmélyébe. Az ember "belemegy a mesébe", elvállalja az egész folyamatot (cselekményt, utazást, kinek mi tetszik), de hiába szeretne (Harry Potter is) azonnal mindent tudni, van a munkának két fontos, megkerülhetetlen előfeltétele.

Az egyik az, hogy el kell gyászolni a múltat, el kell könyvelni az elszenvedett veszteséget veszteségnek. A gyászmunka persze hosszadalmas folyamat, Kübler-Ross és sokan mások leírták, hogy hányféle fázisa van; itt most csak arra gondolok, hogy van egy kezdőpont, amikor belátjuk, hogy a dolgokat nem lehet visszacsinálni, és innen út már csak előrefelé vezet. Susan Forward például a Mérgező szülők című könyvének terápiás részében ilyen kezdőpontnak szánja azt a szimbolikus gyászszertartást, amelyben a kliens egyszer és mindenkorra eltemeti a boldog gyerekkorral kapcsolatos összes vágyfantáziáját, a szülei megváltoztatására irányuló összes törekvését. A bántalmazott gyerekkorra visszatekintő felnőttnek meg kell értenie (mármint nem csupán intellektuálisan, hanem úgy tényleg, elsírt könnyekkel együtt), hogy neki soha nem lesz boldog gyerekkora, az ő számára ez a lehetőség egyszer és mindenkorra elveszett, és teljesen mindegy, hogy a terápiában milyen keményen dolgozik, ezzel a saját gyerek-énje számára már nem szerezheti meg visszamenőleg a szülei szeretetét.

Vágyfantáziákat elengedni és elgyászolni nagyon keserves dolog. Harry Potternek, sokakhoz hasonlóan, nem is sikerült segítség nélkül: éjszakákon át visszajárt Edevis tükrét bámulni (the mirror of the Erised; vegyük észre, hogy az angol eredetiben a szó visszafelé olvasva Desire, vagyis Vágy), nem evett, nem aludt, nem érdeklelte őt Nicholas Flamel rejtélye, csak az elveszített családja körében akart lenni. Egyik éjszaka végül Dumbledore várt rá a tükörnél - a könyv terápiás elemzésében az ő alakja a terapeuta - és figyelmeztette, hogy ez a tükör "nem tárja fel az igazságot. Sokan sorvadtak el előtte, mert megbabonázta őket a látvány, és megannyi ember őrült bele, hogy nem tudta, valóságos-e, vagy akár csak lehetséges-e, amit a tükörben lát. (...) Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni."

A másik szükséges előfeltétel pedig a frissen felfedezett új identitás megszilárdítása, még mielőtt a kérdéseinkkel kezdenénk foglalkozni. A két előfeltétel összefügg: mindkettőnek az a lényege, hogy a terápiás munka "mélymerülése" előtt teljes figyelmünkkel és összes energiánkkal a jelen valóság felé kell fordulnunk. Harry Potter számára ez azt jelentette, hogy először meg kellett tanulnia varázslóként meghatározni önmagát, és el kellett sajátítania az új identitása legfontosabb elemeit, valamint be kellett illeszkednie a saját közösségébe. A jelen valóság kereteit nagyon meg kell erősíteni ahhoz, hogy viszonyítási pontként szolgálhassanak: a múlt mélyebb megértéséhez vissza kell mennünk a múltba, de a múlt nem a valóság, és ha a visszahozásának vágyát nem engedtük el egyszer és mindenkorra, akkor a terápiás munkából nagyon nehéz lesz a jelenvaló életbe visszatérni és azt folytatni.

Az első kötet (és sok szempontból még a második is) tehát a kezdeteket jelenti, az előfeltételek megteremtését: Harry megismerte a saját élete valóságát és elkezdte benne önmagát felépíteni, hogy később majd a mélyből felhozandó múltat legyen hová felhozni és integrálni.

Címkék: pszichoterápia harry potter

A bejegyzés trackback címe:

https://felicitasz.blog.hu/api/trackback/id/tr581840184
Nincsenek hozzászólások.