A blogon sokat írok a kanadai szülészeti ellátásról, de persze én már csak arról tudok írni, amit magam is megtapasztaltam: 2002-ben érkeztünk, 2007-ben született a fiam. Én már azt a rendszert ismertem meg, amelyben az egyetemi egészségközpont orvosa a pozitív terhességi tesztem után magától értetődően megkérdezte, hogy orvosi vagy bábai ellátást szeretnék-e a továbbiakban; egyenrangú, egymást kiegészítő modellként mutatta be a két opciót, mindkettőt fedezi Ontario tartomány államilag finanszírozott egészségbiztosítása, és mindkettő lehetőséget ad kórházi és kórházon kívüli ellátásra is. A rendszer egységes, a kétféle ellátás közt bármikor lehetséges az átjárás, akár egészségügyi probléma, akár személyes indokok állnak fenn.

Egy ilyen ellátási rendszer azonban nem csak úgy a semmiből lesz. Ebben a posztban Ontario tartományról fogok írni (a bábaság állami egészségügyi integrációjának története minden tartományban egy kicsit másképp zajlott, de azért a főbb motívumok ugyanazok). A célom az, hogy a magyarországi eseményeket egy már működő rendszer szemszögéből láttassam: a most dúló indulatok a szükséges társadalmi vita elkerülhetetlen tartozékai, a munka hosszú és fáradságos, és nagyon fontos a többi ország tapasztalatából tanulni, ha nem akarjuk ugyanazokat a hibákat elkövetni.

A kanadai bábaság az őslakos tradicionális bábákkal és az újonnan érkező angolok bábáival kezdődött, utóbbiak a 18. században még a brit kormánytól kaptak államilag garantált fizetést, hogy áttelepüljenek és a terjeszkedő angol lakosságnak szülészeti ellátást nyújtsanak. Az első hőskort a 19. század második fele és a századforduló jelentette: ekkor kezdődtek a mai Kanada területén az egyetemi szintű szülésznői képzések, ekkor adták ki az első szabályozásokat, amelyek közt persze nagy területi eltérések voltak, és a bábák a helyi önkormányzattól, ritkábban lakott helyeken az egyházi elöljáróságtól kaptak működési engedélyt.

A századfordulón Anglia és Wales, aztán Skócia és Észak-Írország is hivatalosan elismerte a bábaságot (midwifery act). Az óceán túlfelén Newfoundland tette először hivatalosan is az egészségügyi ellátás részévé a bábák tevékenységét, 1920-ban: a helyi kormány kinevezett egy bizottságot, amely a praxisokat ellenőrizte és az engedélyeket kiadta. Ez a rendszer kisebb-nagyob szünetekkel 1963-ig működött.

Fontos tudnunk, hogy "Kanada", mint olyan, nem egy állandó fogalom: 1867-ben (jegyezzük meg a magyar kiegyezés évéről) nem a jelenlegi ország alakult meg, csak az első verziója. A tartományok később egymás után csatlakoztak, Newfoundland például 1949-ig nem tartozott hivatalosan Kanadához (érdekességként pedig megemlíteném, hogy Québec a mai napig sem írta alá a kanadai alkotmányt).

Newfoundland csatlakozásakor Kanada egésze nem ismerte még el a bábaságot és semmilyen országos szakmai vagy etikai szabályozás nem volt. Hosszú átmeneti időszak kezdődött: lényegében mindenki ott szült, ahol akart, azzal, aki ellátta.

1976-ban a WHO és a különféle, szülésznőket vagy kórházi nővéreket tömörítő nemzetközi szakmai szervezetek megegyeztek abban, hogy a bábaság önálló szakma, és a saját működéséért felelnie kell. A hetvenes években Kanada különböző tartományai egymás után megalakították a saját bábakollégiumaikat, de ezek kezdetben inkább civil szervezetek voltak. Ontarióban 1973 óta van bábaszövetség, de a bábai ellátás a 90-es évekig csak megtűrt magánpraxisok formájában létezett: orvosi/kórházi ellátást bárki igénybe vehette, de aki bábát akart, az maga fizetett érte. A bábák, ugyanúgy, mint ma, terhesgondozást végeztek, kórházon kívüli szülészeti ellátást és hat hétig tartó utógondozást nyújtottak, de ellentétben a mai helyzettel, nem volt kórházi engedélyük (kórházba csak dúlaként kísérhették el a szülő nőt), nem volt törvényileg garantált státusuk és biztosításuk. Számos helyen azonban a háziorvosok is nyújtottak szülészeti ellátást (a mai napig sok háziorvosnak van Kanadában szülészeti képesítése és működési engedélye; a mi egyik orvosunknak is volt).

A bábaság második hőskorát a nyolcvanas évek jelentették. 1983-ban ugyanis a kanadai orvosi kamara közleményben ellenezte a kórházon kívüli szüléseket, mire válaszul  az ontariói háziorvosok többsége nem vállalt többé szülészeti ellátást, akkor sem, ha mind szakmailag, mind jogilag megtehette volna. A nők egy része viszont továbbra sem akart kórházba menni, és Ontario tartományban egyik évről a másikra jelentősen megnőtt bábák által kísért kórházon kívüli szülések aránya.

1983-84-ben a bábaszervezetek többször is sikertelenül próbálkoztak azzal, hogy a tevékenységüket törvényileg elismertessék. A próbálkozás nem maradt azért teljesen hatástalan: a tartományi kormány az egészségügyi szabályozások felülvizsgálatába kezdett, és 1985 decemberére közleményben foglalt állást arról, hogy a bábáknak szakmakód kell és integrálni kell őket a tartományi egészégügyi ellátásba. A felülvizsgálat még tartott, amikor 1985 júliusában amolyan párhuzamos szálként (tessék figyelni!) egy nagy médianyilvánosságtól kísért bírósági eljárás zajlott egy újszülött kisbaba halálával végződő bábás otthonszülés ügyében, és ezen ügy kapcsán heteken át egész Kanada arról vitatkozott, hogy biztonságos-e bábával otthon szülni, kell-e ez nekünk, meddig terjed a szülők döntési joga egy szabályozatlan rendszerben, ahol az orvosi ellátás  egyébként mindenkinek rendelkezésére áll (hálapénz nélkül persze, tehát Kanada még erre se hivatkozhatott).

A bíróság a híres ügyben arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kisbaba halála megelőzhető lett volna, és szükség van a bábák státusának rendezésére, valamint egy egységes, szabályozott képzési és minőségellenőrzési rendszerre.

(Folytatása következik.)