Felicitász blogja

Terhesség, szülés, babázás, gyereknevelés. Gyógynövények, életmód, egészség. Szakirodalom, meg a szokásos tanácsaim gyűjteménye.

©

A blogon megjelenő írások, illetve azok részletei csak a szerző engedélyével, a blog linkjének feltüntetésével használhatók fel vagy közölhetők máshol.

Email: felicitasz@vipmail.hu

Facebook

Ennyien olvastok most

Locations of visitors to this page

Címkék

antibiotikum (2) antidepresszáns (5) anyanyelv (3) apa (3) aranyér (1) asszonygyökér (1) autizmus (6) autonómiára nevelés (5) baba (18) bábaság (22) balett (3) berry (1) beszédtanulás (11) bogyó (1) bölcsőde (1) boldogság (1) büntetés (4) burokrepedés (2) citromfű (2) családtervezés (8) csalán (1) császármetszés (14) császárseb (3) dicséret (3) d vitamin (1) egészség (15) életmód (13) elfogadás (3) engedetlenség (2) epidurális érzéstelenítés (2) érzelmi nevelés (1) eufenika (2) evésproblémák (1) fájdalomcsillapító (9) fejfájás (1) fejlődési rendellenesség (3) felicitasz (22) feminizmus (2) fészekrakó ösztön (2) fogamzás (4) fogamzásgátlás (3) fogamzásgátló tabletta (1) folsav (8) frontérzékenység (1) gátseb (1) genetikai tanácsadás (2) geréb ágnes (2) gyász (2) gyereknevelés (14) gyerekszám (6) gyerekvállalás (13) gyermekágy (12) gyermektelenség (7) gyógynövény (12) gyógyszer (7) h1n1 (11) halloween (1) harry (1) harry potter (10) hiszti (5) hőgörbe (1) hólyaggyulladás (1) homeopátia (1) hőmérőzés (1) hozzátáplálás (5) húsvét (1) idegennyelv tanulás (6) immunitás (3) influenza (13) influenzavírus (2) iskola (4) jutalom (2) kanada (22) kányabangita (1) karácsony (4) kétnyelvűség (6) kézzel tágítás (1) kiságy (1) kisgyermekkor (18) köhögés (1) kolin (1) költözés (1) komló (1) korai fejlesztés (10) korai vajúdás (2) koraszülés (2) korcsolya (1) kórház (3) kormányrendelet (1) lázcsillapító (2) levendula (2) magzatvédő vitamin (3) magzatvíz (1) meddőségi kezelés (3) medveszőlő (1) menstruációs ciklus (4) mese (11) meseterápia (1) mikulás (1) mióma (1) mmr (2) montessori (4) napirend (4) nátha (4) nevelés (2) nyugtató (3) oltás (14) omega 3 (3) öngyilkosság (1) orvos (20) otthonszülés (27) otthonszülés kormányrendelet (3) óvintézkedés (12) óvoda (5) ovulációs teszt (1) oxitocin (3) párkapcsolat (10) peteérés (2) peteérésjelző (1) pg53 mikroszkóp (1) potter (1) pozitív (1) pozitív nevelés (7) prom (1) pronatalizmus (2) pszichoterápia (20) ptsd (8) rák (2) rooming in (2) szaporodási ösztön (2) székrekedés (1) szeretet (6) szoptatás (14) szülés (27) szülésélmény (1) szülésindítás (5) szülési terv (1) szüléstörténet (1) szülés utáni depresszió (9) születésélmény (2) szűrővizsgálat (9) tájékozott döntés (10) tápanyagszükséglet (12) táplálkozás (11) tápszer (3) tea (11) teherbe esés (10) tehetséggondozás (6) tej (2) tens (2) teratológia (1) terhesgondozás (10) terhesség (14) termékenységi problémák (6) termékeny nap (3) természetes családtervezés (2) terminustúllépés (4) tigrisanya (2) többnyelvűség (3) tokofóbia (3) tőzegáfonya (2) tudomany (1) tudomány (2) túlhordás (3) tüneti hőmérőzéses módszer (1) tűzvédelem (1) újévi fogadalom (3) újszülött (12) ünnep (13) usa (19) utófájások (1) valentin nap (1) vas (2) vashiány (4) vérszegénység (3) zöld (1) zöld tea (1) zsurló (1) Címkefelhő

Friss kommentek

Egészségügyi séták Kanadában - 7. Mire jó egy jó kórház?

2010.06.17. 00:25 Felicitasz

Amikor a fiam féléves lett - és megint  napfényes meleg volt és kényelmesen lehetett közlekedni -, egy nap megsütöttem két rúd almás német rétest, vettem az európai élelmiszerboltban egy csomó finom édességet, és bementem gyerekestül a kórházba köszönetet mondani. (Előtte felhívtam őket telefonon, hogy ezt egyáltalán szabad-e, illetve bevihetek-e házi süteményt, bevihetek-e egy féléves babát stb. Hogyne, mondta lelkesen a vonal másik végén az ügyeletes nővér. Nem én vagyok az egyetlen, akinek ez eszébe jutott: néhány havonta kapnak egy efféle látogatást, és olyankor ez a nap fénypontja. Minden párnapos újszülöttet úgy engednek haza a szüleivel, hogy jó eséllyel soha többé nem láthatják, és mindig boldogok, amikor valaki visszamegy és megmutatja nekik a párhónapost, az egyévest.) Nagyon örültek nekünk.

Máig is boldogan idézem fel a kórházi emlékeimet. Sok mindent annak ellenére se hittünk el teljesen, hogy mi magunk éltük át, úgyhogy amikor 2007 telén az első kórházas leveleket küldtem a barátaimnak, tréfásan megesküdtem a bevezetőben, hogy az igazat és csakis az igazat, a színtiszta igazat...

De először is néhány részlet a kórházi körülményekről.

Banálisnak tűnik, de rengeteget számít, hogy mennyire praktikus volt az újszülöttosztály elrendezése. A kórház maga egy brutálisan ronda betonbarakk, leginkább egy atomreaktorra hasonlít; ránézni is elég ahhoz, hogy előre rosszakat álmodjunk egy lehetséges ott-tartózkodásról.
A fiamnak többször mondtam is még a születése előtt, hogy én az ő helyében a gyertyafényes, meghitt kis hálószobánkba érkeznék, nem ide... Aztán nem így alakult, és maradt az "atomreaktor", de nem volt rossz hely az sem, és a kórházi kezdeteket nagyon megkönnyítette az elképesztő hatékony elrendezés és helykihasználás. A négyzet alakú újszülöttosztály közepén volt egymás mellett a főasztal, a nővérszoba és a bébiőrző, ennek a blokknak a négy külső sarkán pedig a konyha, a zuhanyzók, a raktárak és a belső átjáró a szülészet felől. A négyzet külseje mentén a folyosóról sorban nyíltak a szobák. Emiatt a sugaras-körfolyosós elrendezés miatt minden mindenhez közel volt: pár lépésnyire a szobától egyik irányban a zuhanyzó, a másik irányban a bébiőrző, és a nővéreknek nem kellett hosszú folyosókon szaladgálniuk; az ételes stb. kocsikkal nem kellett üresjáratban is közlekedni. Amellett, hogy ez sokkal kevésbé fárasztó mindenkinek, egyúttal a zaj és az indokolatlan mászkálás is kisebb, és maga a hely sokkal nyugodtabb környezetté válik. Már megfigyeltük korábban, hogy errefelé minden középület kívülről sokkolóan csúnya, de ugyanakkor belül nagyon funkcionális és kényelmes. A kórház is az volt.

A nővérhívóra a főasztal reagált egy mikrofonon keresztül. Megkérdezték, miben segíthetnek, elmondtam, és aztán jöttek: ha nem volt sürgős, akkor 10-15 percen belül, ha sürgős volt, akkor gyorsan. És volt minden ágy mellett egy vészhívó: a falból egy kábelszerűség belógott az ágyba és ha nagy baj volt, akkor csak meg kellett rántani, mintha ki akarnám tépni a falból. Szaggatott sípolással szólal meg a riasztó, és tíz másodpercen belül az összes épp elérhető ember ott van az ember ágya körül segíteni. Császáros babáknál a tipikus vészhelyzet az angolul spit-up-nak nevezett jelenség: a bébi időnként nyálkát köhög fel, de nem tudja kiköpni, és csak fuldoklik. Azonnal cselekedni kell, felkapni, megfordítani, ütögetni a hátát, és ha nem kezd el néhány másodpercen belül sóhajtozni, nyöszörögni vagy sírni, akkor nyákleszívóra van szükség, és esetleg oxigénre is. A probléma 1-2 nap alatt magától megszűnik, de az elején nagyon oda kell rá figyelni. Egyszer egy ilyen epizód kapcsán használtam én is a vészhívót - másodperceken belül öten rohantak be és repültek a fiammal az őrzőbe a műszerek közé, de már mire odaértek, rendben volt minden.

Az otthonszülésről szóló szakmai vitákban néha visszaköszön, hogy igazából a jó kórház lenne a legjobb ötlet. A szülés utáni második-harmadik napon már kezdtem érteni, hogy akik ezt mondják, pontosan mire is gondolnak. Egy jó kórházban sok tekintetben jobb az ellátás, mint otthon lehetséges volna - hozzáértő, évtizedes rutinnal bíró emberek segítenek mindenben, nem nekünk kell ennivalót készíteni, mosogatni, takarítani stb. Az itteni körülményekről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni: kényelmes és tiszta volt minden, sokat és táplálót adtak enni, elláttak minden elképzelhetővel tusfürdőtől szoptatós párnáig.

Két elemet szeretnék még ebből a felsorolásból is kiemelni. Az egyik az ágy, amelyre már a műtőben rátettek és azon gurítottak a megfigyelőbe, majd a szobába: a háttámla és a derékrész gombnyomással külön-külön mozgatható volt, azaz felüléshez meg visszafekvéshez nem kellett erőt kifejteni, és egy másik gomb segítségével pedig az egész ággyal egyben is lehetett akár ülő, akár fekvő helyzetben fel-le liftezni - azaz meg lehetett oldani, hogy az orvosnak elég magasan legyen ha arra van szükség, de egyébként ne legyen reménytelen feladat császár után egy nappal lemászni róla vagy visszafeküdni rá. A másik kiemelendő dolog a kerekeken guruló, állítható magasságú, ki- és behajtható asztalka. Ha nem volt rá szükség, kifordítottuk párhuzamosan az ággyal, ha meg kellett, akkor behúztuk a lapját magunk elé és nagyon kényelmesen lehetett rajta enni, naplót írni, elolvasni a férjem laptopjáról az első napokban kapott csodálatos  gratuláló leveleket. Egyik nap észrevettem, hogy az asztallap alatt van egy kis fiókféleség. A férjem épp ott volt, amikor kíváncsian kihúztam, aztán a sebemre szorított kézzel fuldokolni és vergődni kezdtem a röhögéstől: egy kihajtható tükör volt alatta, sminkszereknek és fésűnek való rekesszel.

A szoba négyágyas volt, 2x2 leosztásban, és minden ágy körül körbezárható napsárga függöny, amely 3x5 m területen magában foglalt egy ágyat, egy fotelt és alatta lábzsámolyt szoptatáshoz, meg egy kórházi szekrénykét. Szóval, elvileg volt három szobatársam, gyakorlatilag egymást nem is láttuk, mert mindenki körbehúzta a függönyét, és ott volt a kis kuckójában egyedül vagy a férjével meg a gyerekkel. A szobából nyílt egy mosdó, a tükör mellett a polcon kézfertőtlenítő zselé, gumikesztyűk, papírvatta, extravastag betétek, minden amire szükségünk volt vagy lehetett.

A négyágyas szoba az alapellátás, de extra biztosításért cserébe van kétágyas vagy privát elhelyezés, illetve ha van az alapbiztosításunkra ott helyben ráfizethető 335 dollárunk per éj (továbbra is 180-nal tessék szorozni...), akkor van egy úgynevezett viktoriánus lakosztály, tapéta, szép bútorok, franciaágy, fürdőkádas fürdőszoba meg amit akartok. A szobapincér meg amúgyis adva van, hiszen ágyba hozzák a kaját :-),  és még milyet - reggeli egyenlő gabonapehely, tej, zsömle, krémsajt, vaj, dzsem, joghurt, gyümölcslé, koffeinmentes tea vagy kávé, mellé cukor és tej vagy tejszín. A tálcán volt egy papír a nevemmel, a szobaszámmal és hogy ez milyen menü és mi van benne. Az egyik vacsorámat le is fényképeztem: almalé, két nagy szelet csirkemell krumplipürével és vegyes zöldségekkel, saláta, minizsömle, margarin, koffeinmentes kávé, tej, vaníliás jégkrém. Csak pislogtam.
A folyosó végén egyébként volt egy konyha; nagy konyhapult, néhány asztal székekkel és két hűtő. Az egyikbe tehettünk otthonról hozott élelmiszert - a férjem a magának hozott szendvicseket tárolta ott -, a másik hűtőben szabadon fogyasztható kórházi koszt volt, minisajtok, joghurtok, gyümölcslevek, tej. Oda tették be a kajaosztás után megmaradt lefóliázott melegétel-adagokat is, azaz ha valakinek kevés volt a vacsora, akkor kimehetett a konyhába és akár még egyszer megvacsorázhatott, vagy leülhetett ott enni a látogatóival. Volt mikró, papírtányérok, evőeszközök, bögrék, automata forralóból gombnyomásra forró víz, teafilterek, tasakos koffeinmentes kávé, és egy kosárban minizsömlék és péksütik.

Évekig fizettünk nekem egy esetleges szülés esetére kétágyas szobára jogosító kiegészítő biztosítást, de aztán a férjem ledoktorált, szeptembertől diákból egyetemi dolgozó lett, és bármilyen furcsa, a kétágyas extrára szóló lehetőség csak a hallgatók biztosítási csomagjában volt benne választható elemként, az egyetemi dolgozókéban nem. Emiatt egészen addig nyugtalakodtam, amíg azon a bizonyos kórházi idegenvezetésen meg nem néztük az újszülöttosztályt. Onnantól tudtam, hogy már addig is fölösleges volt a kétágyas extrát fizetni.
A privát szoba lényegesen többe kerül, ott viszont állandóan bent lehet az apuka, kap egy összecsukható ágyat is. Ennek legfőbb előnye, hogy a babát sose kell leadni az őrzőbe, mert mindig vigyáz rá valamelyik szülő.

Nekünk mindenesetre semmi problémánk nem volt a négyágyas szobával: középen fallal volt kettéosztva, úgyhogy igazából kétágyas volt, a kuckóm körül pedig teljesen körbe lehetett zárni a függönyöket, úgyhogy tulajdonképpen privát. A frissen doktorált férjem átvedlett főállású családapává: a szülésem előtti nyarat végighajtotta, amíg a kutatócsoport többi tagja konferenciált és vakációzott, úgyhogy most őrajta volt a sor és minden lelkifurdalás nélkül felszívódhatott néhány hétre. Végig velem volt a kórházban; reggel nyolc körül bejött, és elment amikor elment, egyik nap este tízkor, másik nap délután négykor (jól voltam és hazaküldtem aludni... :-)), mikor hogy. Éjszakára nem maradhatott, de ha este fél 11-kor ment haza, az teljesen rendben volt, és reggel akármilyen korán bejöhetett. Ő tartotta a kapcsolatot a külvilággal, és elkezdte a fiunk papírjait intézni. (Hihetetlen rendszer van, bele se kezdek: 2-3 hónapot kell születési anyakönyvi kivonatra várni, és addig be pl. se lehet adni az útlevélkérelmet, ami még utána legalább 30 nap. Ha valami vészhelyzet miatt nagyon sürgős, akor lehet gyorsított ügyintézést kérni, de mi elég hamar lemondtunk a tervről, hogy karácsony körül hazalátogatnánk. A gyereknek márciusra lett útlevele.)

Kezdettől fogva nagyon jól mentek a dolgok, szinte túl jól. Ennek két  szála volt: egyrészt az, hogy a férjem is meg én is ott voltunk abban a kis kórházi kuckóban a gyerekkel naphosszat, és csak vele és egymással törődtünk, úgyhogy hamar ráhangolódtunk, hogy a babánk miket szeret, hogyan tudjuk megnyugtatni, hogyan kell bánni vele. És sokat segített, hogy bizonyos értelemben már négy éve erre a gyerekre készültünk, megvártuk magunkat, amíg tényleg úgy éreztük, hogy itt van az ideje. Addig pedig rengeteget olvastam és tanultam, meg persze osztottam az észt a különféle netes fórumokon, és nagyon sokat köszönhetek azoknak az orvosoknak, szülésznőknek stb. is, akikkel a tanácsadó oldalakon együtt dolgoz(t)unk.

A kórházban adódott a fenenagy műveltségemből néhány vicces helyzet is, mindig ugyanazzal a koreográfiával: kérdeztem valamit, a nővér arcára kiült az elképedés, aztán magához tért, elmosolyodott és lelkesen magyarázni kezdte amire kíváncsi voltam. Az egyik ilyen eset volt, amikor megszabadulva a tűktől és csövektől a szülésem utáni délutánon elkezdhettem a kórház szokásos gyógyszereit szedni. Felajánlottak egy Tylenol -3 nevű fájdalomcsillapítót, és megkérdezték, hogy mennyit kérek. Mondtam, hogy fogalmam sincs, én a Tylenolból csak a simát ismerem, és ennek a másiknak hallom a nevén, hogy erősebb, de mégis hány mg acetaminophen (ez a paracetamol angol neve) van benne, és/vagy mi egyéb? Elkerekedett a szeme egy pillanatra, de elmesélte a gyógyszer összetételét, és aztán megbeszéltük, hogy mennyit akarjak megenni belőle.

A páciensekkel való beszélgetés alapesetben egy megadott protokollt követ. A papírjaimat átnézve értesültem arról, hogy van egy lista, hogy a kórházi napok alatt a nővéreknek mi mindenről kell beszélniük, mialatt a rutin vizsgálatokat elvégzik és az éppen aktuális problémákban tanácsot adnak. Vagyis, bejönnek lázat és vérnyomást mérni, ellenőrizni a  császárheget, a baba köldökcsonkját vagy amit épp kell, és közben nagyon kellemesen elcsevegünk, mesélnek, tanítanak, megválaszolják a kérdéseimet. Érintettek egy sor témát: császárseb otthoni ellátása, szoptatás, szülés utáni depresszió, szexuális élet újrakezdése, kisbaba bőrápolása, milyen problémákkal kell az első négy hétben mindenképpen orvoshoz fordulni stb. A második vagy harmadik estén, amikor kíváncsiságból levettem a papírjaimat a fali tartóról, állt össze nekem, hogy ez a csevegés kötelező és irányított.  Amikor valaki leadta egy témában a tájékoztatást, akkor a listán  beikszelte azt a rovatot, és bármikor bármelyik nővér láthatta a papírjaimon, hogy még miről nem kaptam meg a protokoll szerinti tanácsadást. Hamar rájöttek, hogy nekem nem kell alapdolgokat elmondaniuk és indulhatnak eggyel magasabb szintről, én meg a szokásos vad tanulni vágyásommal kérdeztem és kérdeztem és kérdeztem. Nagyon sokat tanultam tőlük.

A nővérek között egyébként szét vannak osztva a páciensek. Megérkezik a műszak és a főasztal megmondja, hogy melyik nővérhez melyik kismamák fognak tartozni, és akkor x bejön hozzám, bemutatkozik, és onnantól ő az én "nővérem". Amíg ügyeletben van, mindig ő jön a néhány óránkénti vizsgálataimat megcsinálni, és akkor is ő jön, ha én szólok a főasztalnak a nővérhívón, hogy bajom van. Ez a rendszer azért jó, mert nem csinálnak és mondanak néhány órán belül öten ötfélét, és egyenletesen el lehet osztani a terhelést: nem ugyanaz az ember szaladgál az összes friss császároshoz, hanem mindenkinek van császárosa, problémamentes esete, frissen szült, meg hazaengedés előtti napon levő páciense, meg közte mindenféle. És sokkal személyesebb is az egész, hogy egy műszakon belül mindig ugyanaz az ember viseli gondomat.

Másfelől, ez egy biztonsági óvintézkedés is, és ebben a tekintetben nagyon nagy volt a szigor. Ezen a földrészen ugyanis lopják a kisbabákat, időnként a kórházakból is, mindig ugyanazzal a koreográfiával: magát kórházi nővérnek kiadó elkövető egy óvatlan pillanatban elviszi az újszülött bébit. Kanadában az elmúlt húsz évben tizenvalahány ilyen eset történt, a legutóbbi akkor, amikor a fiam kb. háromhetes volt. Minden kisbaba órákon belül meglett. Ez a legutóbbi reggel született, délután egy óra körül rabolták el a sudbury-i kórházból, este kilenckor még az volt a vezető hír a híradóban, hogy keresik, fél tízkor pedig bemondták szintén a híradóban, hogy megvan. Szerencse a tragédiában, hogy az elkövető ilyenkor a szó klasszikus értelmében nem "bűnöző", csak egy kétségbeesett ember, aki magának szeretné a gyereket, azaz nem bántja, és a keletkező felzúdulásban nagyon hamar megtalálja őket a rendőrség. Minden ilyen újszülöttrablásra jut körülbelül húsz kísérlet: átlag néhány hetente van olyan hír, hogy egy kórházban letartóztattak valakit, aki nővérnek próbált látszani, de nem volt az.

Nagy-nagy szigorral ellenőriznek tehát, egyfolytában, mindenkit. Én senkinek nem adhattam át a gyereket, aki nem viselte a ruháján jól látható helyen a fényképes azonosítót. Ők pedig ahányszor bejöttek a szobába, azzal kezdték, hogy ellenőrizték a karszalagjainkat. A gyereken három volt, egy-egy a lábain, és egy az egyik kezén. Egy azonosította őt mint újszülöttet, kettő mint a kórház páciensét, és ez utóbbiakkal egyformát kaptunk mi is a férjemmel. Rajta volt a gyerek kórházi száma, és családnévként az a név, ami az én papírjaimon családnévként szerepel. Azaz, ha nem viselném a férjem nevét (ez rengeteg országban amúgyis ismeretlen dolog, és ne feledjük, Kanada tele van bevándorlókkal), akkor a kórházi tartózkodásunk alatt mindhárman az én lánynevem alatt lettünk volna nyilvántartva - és ezzel el is kerültük a problémát, hogy mindenféle nevű emberek szaladgálnak és azt állítják, hogy ők egy család, de ez vagy igaz, vagy nem. Csak az anya számít, és aki énhozzám tartozott, azt a kórházi azonosítókon úgy hívták, ahogy engem. A fiam keresztneve semelyiken nem volt rajta, a tipikus karszalag úgy néz ki, hogy "McGraw, Babyboy", vagy "Smith, Babygirl". Itt nem kell azonnal nevet adni a gyerekeknek, vannak családok, ahol még hetekig is gondolkodnak, pl. előbb megismerik a gyereket és az egyéniségéhez választanak egy nevet.

A kisbabákat kerekes bölcsőkben "tároltuk". A bölcső alja egy fiókos fa szekrényke volt (a fiókokat rendszeresen feltöltötték tiszta kórházi ingecskékkel, bébitakaróval, kistörölközővel, Pampers pelenkával), a teteje egy átlátszó műanyag "doboz", olyan, mint egy lefedetlen akvárium. Én úgy hívtam, hogy "a vitrin": az angyalian alvó tökéletes gyerekem úgy nézett ki benne, mint egy áhítattal csodálandó kiállítási darab. Sehová nem vihettük ölben a babákat, csak ebben a bölcsőben, és a nővérek is: egyrészt hogy a frissen szült anyukák ha megszédülnek, akkor ne a babával essenek el, másrészt hogy azonnal feltűnjön, ha valaki a karjába kapott egy babát és menni akarna vele bárhová is.

Egy percre se hagyhattam a gyereket egyedül, a kuckómban sem. A mosdónk a szobából nyílt (két ajtaja volt, hogy a kettéosztott négyágyas szoba mindkét feléből be lehessen menni a szobatársakon való átmászkálás nélkül), de ha ott voltam, akkor a bölcsőt oda kellett húznom az ajtó elé és az ajtót résnyire nyitva hagyni, hogy lássam. Bárhova mentem, zuhanyozni stb., ha a férjem épp nem volt bent, akkor a gyereket le kellett adnom az őrzőbe. Mindig legalább ketten voltak ott nővérek, és változó számú kisbaba, hol egy, hol húsz. Amikor bevittem a fiamat, ellenőrizték a karszalagokat, és amikor érte mentem, akkor megint igen. A rendszer előnye, hogy a karszalagviselő apuka is biztonságosan azonosítható, tehát lehetnek ugyanolyan jogai az osztályon, mint az anyukának: az őrzőből a férjem egyedül is kihozhatta a fiunkat, mehetett vele mindenféle vizsgálatokra ahová vitték stb. De magát az újszülöttosztályt a gyerek nem hagyhatta el a hazaindulás pillanatáig, se velünk, se nélkülünk: orvos vagy nővér se vihette ki, csak ha volt dokumentált indoka. (Vészhelyzet esetén nyilván rohannak az intenzívre a babával, de az őrzőben a többi újszülöttel minden körülmények közt legalább két embernek ott kell maradnia. E legalább két ember közül az egyik azonnal dokumentál és megy értesíteni a szülőt, ha a vészhelyzet beálltakor a szülő nem volt jelen.) Vannak kórházak, ahol mikrocsip van a karszalagokban, és sípol, amikor az újszülöttosztály kijáratánál valaki megpróbálja átvinni a gyereket.

A paranoid, de nagyonis szükséges biztonsági előírások kivételével semmiből nem volt felhajtás.

A körülményekre tehát egy szavam se lehetett - de ennél még fontosabb volt az ismételt tanulság, hogy rengeteg mindenhez nem pénz kell, vagy nem egyszerűen csak pénz. Az ellátás lényege számomra az volt, ahogyan értelmes gondolkodó embernek néztek elejétől végéig; úgy kezeltek, mint segítségre, nem pedig irányításra szorulót, és mindent megbeszéltek velem.

Szólj hozzá!

Címkék: kórház kanada gyermekágy rooming in felicitasz óvintézkedés

A bejegyzés trackback címe:

https://felicitasz.blog.hu/api/trackback/id/tr712075409

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.