Felicitász blogja

Terhesség, szülés, babázás, gyereknevelés. Gyógynövények, életmód, egészség. Szakirodalom, meg a szokásos tanácsaim gyűjteménye.

©

A blogon megjelenő írások, illetve azok részletei csak a szerző engedélyével, a blog linkjének feltüntetésével használhatók fel vagy közölhetők máshol.

Email: felicitasz@vipmail.hu

Facebook

Ennyien olvastok most

Locations of visitors to this page

Címkék

antibiotikum (2) antidepresszáns (5) anyanyelv (3) apa (3) aranyér (1) asszonygyökér (1) autizmus (6) autonómiára nevelés (5) baba (18) bábaság (22) balett (3) berry (1) beszédtanulás (11) bogyó (1) bölcsőde (1) boldogság (1) büntetés (4) burokrepedés (2) citromfű (2) családtervezés (8) csalán (1) császármetszés (14) császárseb (3) dicséret (3) d vitamin (1) egészség (15) életmód (13) elfogadás (3) engedetlenség (2) epidurális érzéstelenítés (2) érzelmi nevelés (1) eufenika (2) evésproblémák (1) fájdalomcsillapító (9) fejfájás (1) fejlődési rendellenesség (3) felicitasz (22) feminizmus (2) fészekrakó ösztön (2) fogamzás (4) fogamzásgátlás (3) fogamzásgátló tabletta (1) folsav (8) frontérzékenység (1) gátseb (1) genetikai tanácsadás (2) geréb ágnes (2) gyász (2) gyereknevelés (14) gyerekszám (6) gyerekvállalás (13) gyermekágy (12) gyermektelenség (7) gyógynövény (12) gyógyszer (7) h1n1 (11) halloween (1) harry (1) harry potter (10) hiszti (5) hőgörbe (1) hólyaggyulladás (1) homeopátia (1) hőmérőzés (1) hozzátáplálás (5) húsvét (1) idegennyelv tanulás (6) immunitás (3) influenza (13) influenzavírus (2) iskola (4) jutalom (2) kanada (22) kányabangita (1) karácsony (4) kétnyelvűség (6) kézzel tágítás (1) kiságy (1) kisgyermekkor (18) köhögés (1) kolin (1) költözés (1) komló (1) korai fejlesztés (10) korai vajúdás (2) koraszülés (2) korcsolya (1) kórház (3) kormányrendelet (1) lázcsillapító (2) levendula (2) magzatvédő vitamin (3) magzatvíz (1) meddőségi kezelés (3) medveszőlő (1) menstruációs ciklus (4) mese (11) meseterápia (1) mikulás (1) mióma (1) mmr (2) montessori (4) napirend (4) nátha (4) nevelés (2) nyugtató (3) oltás (14) omega 3 (3) öngyilkosság (1) orvos (20) otthonszülés (27) otthonszülés kormányrendelet (3) óvintézkedés (12) óvoda (5) ovulációs teszt (1) oxitocin (3) párkapcsolat (10) peteérés (2) peteérésjelző (1) pg53 mikroszkóp (1) potter (1) pozitív (1) pozitív nevelés (7) prom (1) pronatalizmus (2) pszichoterápia (20) ptsd (8) rák (2) rooming in (2) szaporodási ösztön (2) székrekedés (1) szeretet (6) szoptatás (14) szülés (27) szülésélmény (1) szülésindítás (5) szülési terv (1) szüléstörténet (1) szülés utáni depresszió (9) születésélmény (2) szűrővizsgálat (9) tájékozott döntés (10) tápanyagszükséglet (12) táplálkozás (11) tápszer (3) tea (11) teherbe esés (10) tehetséggondozás (6) tej (2) tens (2) teratológia (1) terhesgondozás (10) terhesség (14) termékenységi problémák (6) termékeny nap (3) természetes családtervezés (2) terminustúllépés (4) tigrisanya (2) többnyelvűség (3) tokofóbia (3) tőzegáfonya (2) tudomany (1) tudomány (2) túlhordás (3) tüneti hőmérőzéses módszer (1) tűzvédelem (1) újévi fogadalom (3) újszülött (12) ünnep (13) usa (19) utófájások (1) valentin nap (1) vas (2) vashiány (4) vérszegénység (3) zöld (1) zöld tea (1) zsurló (1) Címkefelhő

Friss kommentek

Egészségügyi séták Kanadában - 6. Orvos és bába: munkatársak

2010.06.07. 21:50 Felicitasz

Egyszer majd írok egy külön posztot a szülési terv lélektanáról. Mindannyian problémamentes és háborítatlan szülést képzelünk el, de az erről szóló szülési terv első körben nem terv, hanem vágyfantázia. A szülési terv valójában maximum egy "B" (C, D...) terv arról, hogy mit akarunk tenni, ha a vágyfantáziánkat keresztülhúzza a valóság.

A bábám szerint ideális esetben értelmetlen dolog szülési tervet írni: ha minden rendben, akkor úgyse piszkál bele senki semmibe, ha pedig nincs minden rendben, akkor úgyis lehetetlen volna előre eldönteni, hogy mire lesz szükség. Meg kell tehát bízni először is az élettani folyamatban, amely az esetek 70-80%-ában mindenféle külső segítség nélkül, magától is gond nélkül lezajlik - ezek után pedig meg kell bízni a segítőkben és a segítők véleményében. Bizalom nélkül nem megy, akkor sem, ha minden döntés közös döntés. 

A szülés egy tervezhetetlen folyamat, amelynek elsődleges célja az, hogy a végén legyen egy testileg és lelkileg minél egészségesebb anya-baba páros, minél kevesebb veszteséggel. Néha meg lehet úszni a dolgot veszteség (problémák, szükségessé váló beavatkozások, fizikai sérülés, pszichés trauma) nélkül, de senkinek ne legyenek illúziói,  a dolog nem a hibátlan tervezésen múlik.


Október 6-án szombaton reggel 9-kor Leigh várt minket a kórházban. A szülészeten a nővérasztalnál csak a biztosítási kártyámra és a születési dátumomra voltak kíváncsiak, és tudták, ki vagyok. Aláírtam a papírt a kórházi felvételemről és hogy hozzájárulok, hogy mostantól az előregisztráció során összegyűjtött személyes adatokhoz és egészségügyi információkhoz az engem kezelő személyzet szabadon hozzáférhet. Innentől a gépezet része voltam - világos volt, hogy van valami probléma; még nem tudjuk, mi az, mert a baba rendben van és én is, nagy kérdőjeles rejtély, hogy miért nem indult meg a szülés, remélhetőleg majd lesz a kérdésre válasz, és egyelőre tesszük, amit lehet.

Leigh, a férjem meg én elfoglaltuk az egyik szülőszobát, berendezkedtünk, átöltöztem. Maradhattam volna a saját ruháimban, de Leigh azt mondta, hogy szerinte az infúzió miatt kényelmesebb lesz a bő ujjú, nyakban megköthető egyenkórházi öltözet - kellemes puha, kék kockás pamut köpenyszerűség volt, a kanadai átlaglakosság átlagméretére tervezve, azaz simán sátorozhattam volna alatta, de tény, hogy kényelmes volt, és ez volt a fontos. Elfeledkezhettem ilyen teljesen tudománytalan dolgokról, mint beöntés és borotválás - előbbi az itteni protokoll szerint nem szükséges, utóbbit pedig kifejezetten nem ajánlják, mert az így begyűjtött kis hámsérülések fölösleges fertőzési kockázatot jelentenek. Később a császáros előkészítés sem tartalmazta egyik műveletet sem.

Az indítás előtt volt még egy 20 perces nst, a szokásos tökéletes eredményekkel.
A bábák nem indíthatnak saját hatáskörben, ehhez be kell jönnie az ügyeletes orvosnak egy rövid anamnézisre és neki kell kimondania, hogy akkor itt indítás lesz, és engedélyeznie, hogy bekössék az oxitocint. Bejött a fiatal szőke orvosnő, felvette az anamnézist és ő is nagyon elgondolkodott az addigi hibátlan történeten; töprengve rám nézett, hogy elég érthetetlen, hogy miért nem indult ez el magától, burokrepedés után ennyi idővel a nők több mint 90%-a már spontán vajúdik vagy meg is szült. Igen, feleltem, én is ezen kínlódom két napja, hogy mi lehet velem. Jól megnézett, és azt mondta, hogy nem szeret pesszimista megjegyzéseket elengedni egy szülőszobában, de elég nagy ez a pocak, nem lehet-e, hogy ez a baba túl nagy lesz nekem. Reméli, hogy téved: de ha még ma találkozunk, akkor szeretné, ha tudnám, hogy neki első ránézésre valahogy ez lett az érzése. Leigh szeme villámokat szórt (pedig a nap folyamán aztán kiderült, hogy kedvelik egymást ezzel a doktornővel), és én tudtam, hogy miért: valóban nem illik valakit úgy nekiindítani egy szülésnek, hogy "szerintem nem biztos, hogy ez sikerülni fog" - én viszont szintén jól megnéztem a doktornőt és csak annyit mondtam, hogy ebben az egész vergődésben ez az első akármiféle magyarázat ami elhangzik, és köszönöm, akár tévedésnek fog bizonyulni, akár nem. A doktornő aláírta az indításról a papírt és azzal ment ki a szobából, hogy őszintén reméli, hogy téved, és ha nem látjuk egymást többet, akkor sok szerencsét.

Este ő császározott.

A nap folyamán viszont tényleg nem találkoztunk. Leigh csinált mindent, ő kötötte be az infúziót és velem volt végig. Több mint két nappal voltunk burokrepedés után, és nem tudtuk, miért nincs vajúdás, úgyhogy folyamatos monitorozást kért az ügyeletes orvos, de szó sem volt arról, hogy akkor feküdjek hanyatt egy helyben. Annyi mozgásterem volt, amennyit az nst vezetékek meg a csövek engedtek, de azért azt is lehetett használni. Ültem az ágy szélén, törökülésben az ágyon, vagy oldalt feküdtem, vagy az ágy szélénél mászkálhattam volna fel-le ha még lábra tudtam volna állni a fájdalomtól, meg egy jógalabdán ücsörögtem és a férjem masszírozta a hátamat a fájások alatt; Leigh meg figyelte a monitorokat és engem felváltva. A monitorok képernyőit egyébként kint a főasztalnál is lehetett látni, azaz ha az ügyeletes orvos egyszerűen csak kíváncsi volt rá, hogy mi újság, akkor ahhoz nem kellett a szobába bejönnie. Ha leült a főasztalnál, akkor láthatta akár egyszerre mind a tíz szülőszoba nst-képernyőit - másfelől ez azt is jelentette, hogy egy pillanatra se maradtam felügyelet nélkül, mert Leigh ahányszor kiment az ügyeletes orvossal vagy más bábákkal konzultálni, olyankor a főasztalnál nézhette tovább az nst-képernyőmet. 10 szülőszoba van az osztályon, és csak egy orvos volt ott - meg persze számtalan független bába és kórházi szülésznő. Október 6-a nagyon furcsa nap volt, trópusi meleggel: reggel szikrázó napsütés, később felhőszakadás, nagy vihar, délutánra 30 fok, és estére tele lett a szülészet. Annak a praxisnak, ahová én tartoztam, az összes bábája bent volt az egyetemi klinikán este 8-9 óra körülre. Ahol minden simán ment, ott orvosra nem volt szükség, de a maradék néhány problémás esettel is volt az ügyeletes orvosnak éppen elég munkája. Viszont addig tényleg nem láttam őt, amíg nem váltam én is "problémás esetté".

Enni nem lehetett, oxitocin mellé nem ajánlják, de amúgy sem volt étvágyam. (Egy idő után a férjemnek sem, ő egyébként az itteni európai élelmiszerboltban is kapható kedvenc lengyel tejkaramellánkon élte túl a napot, és a délután egyik vidám pillanata volt, amikor megkínálta Leigh-t és a szobában akkor épp bent levő másik bábámat, Genevieve-et. Leigh nem tudta, hogy mi ez és milyen finom, amíg meg nem kóstolta, de Genevieve-nek felcsillant a szeme, hogy huhúúú, gyerekkoromban ettünk mindig ilyet - kiderült, hogy az apukája lengyel :-))
A karamellázásból kimaradtam, inni viszont kötelező volt, olyan teát meg gyümölcslevet hoztak, amilyet csak kértem (meg a férjemnek is), és vízalapú jégkrémük is volt, csak nem kívántam hideget. Infúzió mellett is muszáj volt egy-egy óra alatt adott mennyiségű folyadékot meginnom, emellett minden vizeletet ellenőriztek egy indikátorcsíkkal, amelyen vagy húszféle elszíneződő kocka volt. Amikor elszállt a keton szintem, Leigh azonnal hozott egy nagy pohár narancslevet, hogy akkor ezt most rögtön megiszom, akkor is, ha nem vagyok szomjas.

Nagyon jó volt, hogy senki sem zavart bennünket, egyáltalán nem volt mászkálás. Késő délutánig hármasban voltunk, a villanyokat is lekapcsoltuk, a fűtést meg fel (aki csak később bejött, mind azzal kezdte, hogy hű de meleg van itt, de amint megtudták, hogy az én kérésem volt, senki nem szólt többet egy szót sem). Goldberg-variációkat hallgattunk meg gregoriánt, amúgy meg csend volt és nem volt teendő, a folyamat csinálta önmagát.

Az idő haladtával fokozatosan világossá vált, hogy az oxitocint nem nekem meg a fiamnak találták ki. Aki nem bírja, annak az oxitocin túl erős meg túl hosszú összehúzódásokat okoz - alapesetben egy fájás 60-90 másodpercig tart, és aztán van egy nyugalmi szakasz a következőig; velem viszont az történt, hogy 2-3 percig tartó fájásaim lettek, és a szünetekben sem ment vissza az nst-görbe nullára (tetanic contraction). Ez azért baj, mert a túlterheléstől megrepedhet a méh vagy korán leválhat a méhlepény, ha nem vagyunk észnél - de azon kívül, hogy sasszemmel figyeljük a monitort, nem sokat lehet tenni.

A helyzetet nem tette egyszerűbbé az sem, hogy eleinte nem éreztem a fájásokat: Leigh hamar rájött, hogy ő még kívülről a hasamra tett kezével érzi az összehúzódást, amikor  szerintem már elmúlt. Később ehhez a kezdeti "nem érzem"-hez képest feltűnő váltás volt, amikor azt kezdtem jelezni, hogy szüntelenül fáj és nagyon nehezen bírom. Leigh folyamatosan ott ült mellettem, nézte a monitort, a keze a hasamon. Néhányszor kiment a doktornővel meg kórház ügyeletes bábájával konzultálni, és a nap folyamán többször is lekapcsolta pár percre az oxitocint, aztán fele dózissal indította újra. Olyankor egy ideig jobb volt, aztán kezdődtek a megafájások elölről. Estefelé, amikor már nyolc órája ment ez fájdalomcsillapító nélkül, megkérdeztem Leigh-t, hogy legfeljebb meddig tarthat még. A válaszát hallva, hogy legrosszabb esetben még 10-12 óra is lehet hátra, kértem egy epidurált - teljesen egyértelmű volt, hogy talán három órát még ki tudnék magamból csavarni, de másnap reggelig ezt nem fogom bírni.

Az edára kb. egy órát vártunk: kellett hozzá a Genevieve nevű másik bábám, mert Leigh nemrég végzett és komoly dolgokban még szupervizor volt mellette, és kellett persze aneszteziológus, kiselőadás és aláírás. Erre az órára volt egy kis gépem, a hátamon sok kis csatlakozóval. TENS gépnek hívják, a legszuperebb kütyük egyike a földön: a hátamra, derekamra tett tapaszai kis áramütésekkel zsibbasztottak, és az ember magának nyomkodja a gombot, hogy épp nyugalmi szakasz van vagy fájás és milyen intenzitással működjön a gép. A kis zsibbasztóbigyók az elektromos ingerekkel a testben amúgyis meglevő endorfinokat aktivizálják, és semmi másba nem nyúlnak bele. Aztán epidurál. Részletesen elmagyarázták, mi lesz, és kicsit gyakoroltatták velem az ágy szélén ülve, hogy mit kell majd csinálnom, aztán mindenki maszkot vett fel, a férjem is, Leigh pedig odaállt az ágy elé, a vállára borultam és tartott, hogy ha fájás jönne, ne mozduljak bele. Az érzéstelenítő aztán megoldotta a probléma rám eső részét, én onnantól nem szenvedtem annyira, de a gyerekre továbbra is igaz maradt, hogy duplahosszú összehúzódások hatottak rá pihenő szakaszok nélkül.

Nem sokkal az epidurál után Leigh bemondta a központi hívóba, hogy kérné vissza gyorsan az aneszteziológust, és a semmiből egyszercsak bejött egy csomó ember, jobbra-balra forgattak engem, oxigént nyomtak az orromra, masszírozgattak, és olyan profin meg nyugodtan csinálták, hogy először fel se fogtam, hogy baj van, csak amikor az egyik oldalra fordulásomnál láttam, hogy a szívhang helyén, ahol eddig 140-150 körüli számok voltak, most 70-80 közt ugrál a skála. Kérdeztem, hogy "szívhang?", és mondták, hogy igen, de majd ezen nyugtalankodnak ők, ha kell, én ne nyugtalankodjak, lélegezzek mélyeket, és figyeljem csak a monitort, hogy áll vissza a szívhang normálisra. Tényleg meg is történt hamarosan.
Aztán a következő kb. két órában még volt három ilyen epizód - hirtelen sokan bejöttek, oxigén az orromra, kapcsolgatások a gépeken, forgatás, masszírozás, és a szívhang  pár perc alatt normalizálódott. Addigra már az ügyeletes orvos is be-benézett ránk néha, és a férjemtől tudom, hogy a harmadik epizód végén megkérdezte Leigh-t, hogy át akar-e adni engem (az ellátásom felelősségét) neki. Leigh azt felelte, hogy még nem, mire a doktornő mondta, hogy rendben van; kiment, és tette a dolgát az osztályon tovább.

Az utolsó epizód volt nagyon ijesztő: az oxitocinszint már nem volt messze a maximum dózistól (ez azt jelenti, hogy ha nem aktív vajúdási szakaszban adnak oxitocint, vagyis nem rásegítésre, hanem indításra használják, akkor a protokollban 2 mili IU - international unit - per perc a kezdő dózis, és fél óránként emelik 1 vagy 2 egységgel a mennyiséget, de 20 fölé nem lehet menni csak kifejezett orvosi rendeletre; mi akkor jártunk 18-nál, úgy, hogy addigra többször eljátszottuk a "lekapcsoljuk és fele adaggal újrakezdjük" játékot), 7-8 centi volt a méhszáj és gyorsan haladtunk, az epidurálon keresztül is éreztem az összehúzódásokat, és azt, hogy a gyerekem most már nagyon nyom mindent és remélhetőleg hamarosan elindul kifelé. A szívhang pedig egyszerre nemcsak leesett, hanem el is tűnt, végtelennek tűnő másodperceken át keresték a ctg-fejjel a hasamon, forgatás, masszírozás, oxigén, Genevieve megpróbálta a hüvelyen keresztül elérni a gyerek fejét és mozgatta, aztán valaki mondott valamit és mindent lekapcsoltak rólam, aztán kaptam a nyelvem alá nitroglicerint, ami azonnal ellazította a méhet és az egész simaizomrendszert.

Az ijedség közepén is megmosolyogtató, és ezért megnyugtató is volt, ahogyan egy percre se feledkeztek el arról, hogy a férjem is meg én is emberek vagyunk és nagyonis van közünk ahhoz, ami történik. Fekszem az ágyon, nincs szívhang, megy a sürgés-forgás, mindenki egyszerre beszél, de valaki mindig hozzám beszél: lélegezzek mélyen, ha most nyomást érzek, akkor az egy manuális vizsgálat, ez a szorítás egy vérnyomásmérő, ne féljek, minden rendben lesz stb. Semmi riadt suttogás, hallunk mindent abból is, amit egymásnak mondanak. Aztán újabb ember érkezik, és még ebben a helyzetben is bemutatkozással kezdi, és amíg felrázza a gyógyszeresüveget és megemeli a fejemet, elmondja, hogy "Dana vagyok, majd később beszélünk többet, ez itt nitroglicerin, izomlazító, és a nyelve alá fogom fújni, nyissa ki a száját". Aztán amíg fújja, folytatja, hogy "lazítsa el a hátát, akkor gyorsabban hat, és a fájások le fognak tőle állni". A férjemmel utólag visszaidéztünk ilyen részleteket és megállapítottuk, hogy akármilyen félelmetes volt a dolog egyszer-kétszer, úgy igazából egyszer se estünk pánikba: mindig tudtuk, hogy mi zajlik körülöttünk, és azt is bejelentették, hogy "most mindent lekapcsolunk".

Azaz: a folyamat ugyanúgy bekerült a "totál leállt" állapotba, mint előző nap a saját kb. hétórás otthoni vajúdásom. Otthon ez a leállás még megtörtént magától, a kórházban meg az kellett hozzá, hogy minden lekapcs, izomlazító, oxigén, forgatás, masszírozás. A monitoron néhány perc múlva ismét ott volt a 150-es szívhang és minden egyéb, ami arra utalt, hogy a gyerek teljesen jól van, én magamnál voltam és beszéltem (angolul ráadásul, meg ugye emlékszem, mit mutatott a képernyő), és megint a kérdés, hogy mi a fene van, hát olyan jól haladtunk már, miért nem akar ez a gyerek kibújni. Megindult a beszélgetés, hogy mi lesz most, és közben - ma sem értem, honnan volt annyi lélekjelenlétem - villámgyorsan kivettem egy kézzel a kontaktlencséimet, és a férjemre bíztam, hogy helyezze őket biztonságba és el ne ejtse.

Addigra persze megint bent volt az ügyeletes orvos is. Leült mellém és elmondta, hogy itt most két opció van. 1. Egyrészt arról szólna a dolog, hogy ő mindent meg szokott tenni, hogy egy első császármetszést lehetőleg elkerüljünk. Mivel minden paraméter rendben van velem is meg a babával is, elvileg most el lehet kezdeni megint az indítást elölről, oxitocin újraindul 2-ről, és néhány óra múlva akár szülés is lehet belőle 2. Mivel senki nem tudja garantálni, hogy ha újrakezdjük és megint eltűnik a szívhang, még egyszer ugyanilyen gyorsan fognak tudni bennünket stabilizálni, ezért neki ezen a ponton kötelessége császárt felajánlani. Ezt nem kell azonnal elfogadni (itt egymásra néztünk a férjemmel, hogy "de, részünkről igen"), dönthetünk mellette most, vagy az újrakezdés után bármikor. Ennek egyetlen kockázata az, hogy ha egy következő epizód átmegy vészhelyzetbe, akkor az egy gyors és csúnya műtét lesz, a férjem nélkül, nem garantálható végeredménnyel. De nem akar ijesztgetni, szerinte valódi opció az is, hogy kezdjük újra az oxitocint, és meglátjuk, mi lesz.

Az orvos tulajdonképpen még nem fejezte be, amikor mi már mondtuk, hogy császár, most. Utólag, amikor Leigh meg én átnéztük együtt a partogramot meg a műtéti jegyzőkönyvet, eszembe jutott, hogy Leigh véleményét ott akkor meg se kérdeztük. Leigh azt felelte a felvetésre, hogy ez nem számít: ilyenkor ez egy szakmai kérdés, vagyis ha neki kifogása lett volna a császár ellen, akkor tőlünk függetlenül joga és kötelessége is lett volna megszólalni, hogy szerinte  még ne, hanem próbáljuk meg oxitocinnal még egyszer. De se ő, se mi nem láttuk értelmét az egészet újrakezdeni: minden esélyt megadtunk a dolognak,  burokrepedés után több mint két napot vártunk, próbálkoztunk természetes módszerekkel, aztán most próbálkoztunk indítással, és mindenhogyan ugyanaz a végeredmény, a folyamat éppen a "na most már lesz valami" határán leáll vagy le kell állítani - tehát ez a gyerek valószínűleg nem tud megszületni, segíteni kell neki. Ha most megyünk át császárra, akkor tudjuk, hogy úgy kezdtünk hozzá, hogy minden rendben van, 150-es szívhang és nekem jó vérnyomásom és a méhem nem görcsben, van idő átbeszélni a részleteket, feltenni az orvosoknak minden kérdést, előkészülni tisztességesen, és akkor tudjuk azt is, hogy csak ezt a következő fél órát kell már túlélni és mindenki megúszta egészségesen. Aztán ki fog derülni, volt-e gond és mi volt az.

Ki is derült.

Este tíz óra lehetett ekkor. Az ügyeletes orvos kiment szólni a műtőbe, hogy készüljenek fel, és a császáros papírokkal jött vissza. Közben az aneszteziológus feltett nekem vagy harminc kérdést, allergiák, gyógyszerek, testékszer, tetoválás, és a kontaktlencse rovatnál nem mulasztotta el megjegyezni, hogy milyen mély benyomást tett rá, ahogyan a vészhelyzet közepén a férjem meg én azonnal gondoltunk erre. Végigolvastam a császáros papírt, meg a fejem mögül a férjem is, és utána az ügyeletes orvos meg az aneszteziológus megtartották a kiselőadást a műtétről, a legvalószínűbb kockázatokról és lehetséges következményekről. Nagyon komolyan vették a dolgot, sokáig beszéltek, válaszoltak minden kérdésünkre, és az verte ki végleg a biztosítékot, amikor megkérdezték, hogy nagy vérveszteség esetén van-e valami vallási vagy egyéb problémánk vérátömlesztéssel, nem vagyunk-e például Jehova tanúi vagy ilyesmi. Ha akartuk volna, megkaptuk volna a méhlepényt is (vannak, akik lefagyasztva hazaviszik, elássák a kertben és ültetnek fölé egy fát).
Aláírtam a papírt, hogy beleegyezem a műtétbe, volt közöm a döntéshez és informáltak arról, hogy ki fogja csinálni és megkaptam az egyéb tájékoztatást is, aztán az aneszteziológus elkezdte átszervezni a fejem fölött az infúziós állványt és közben elmondta, hogy antibiotikum és még mi minden kerül oda.

A műtőben mindenki profi volt és mindenki embernek nézett mindenkit. Elvitték a férjemet átöltözni zöldbe - epidurálos császárnál itt bent lehet az ember férje, csak altatásnál nem, mert akkor még egy altatóorvos van a műtőben és neki kell a plusz egy hely a páciens fejénél -, nekem pedig előkészítés közben mindenki bemutatkozott és azonnal magyarázni kezdték, hogy mi micsoda, ki kicsoda, mi fog történni és miért, megkérdezték, hogy hogyan szólíthatnak, válaszoltak ha kérdeztem, és elmondták, hogy a műtét alatt mit fogok érezni, meg mi meddig fog tartani, és milyen jelenségeket tapasztalva szóljak azonnal nekik, hogy baj van. Leigh maradt velem, masszírozta a vállamat és kérdezgetett, hogy mit érzek erről a napról, a műtétről (örülök neki, mondtam), és a férjem már jött is be hogy mellém/mögém üljön, simogatott és közvetített nekem. Amikor bejött, hozzá is volt egy kedves szavuk, talán valami poén is; nem emlékszem, csak arra, hogy ha nem volna abszurd, akkor igazából azt kéne mondanom, hogy jó volt a hangulat. Aztán felhúzták elénk a steril függönyt és hamarosan kezdtünk is. Pár perc múlva kint volt a fiam, a férjem azonnal fel is állt a steril függöny mögül kinézni, és gyakorlatilag látta ahogyan kivették. Még azzal a mozdulattal gratuláltak is hozzá, felemelték és rögtön mutatták nekem is ahogy volt, véresen meg minden; angol mondatokra emlékszem, hogy "Here we have a beautiful baby boy" (itt is van a gyönyörű kisfiú), "Would someone look at the clock please" (valaki  legyen szíves nézze meg az időt). Tökéletes rózsaszín kisbabus, 9-es apgarral, 5 perccel később 10-essel, nem lett az égvilágon semmi baja. Az asztal, ahová átvitték ellátni, alig pár méterre volt tőlem, mindent láttam én is. Értem a császáros papír aláírásának pillanatától az ügyeletes orvos felelt, de a gyerek maradt Leigh fennhatósága alatt, úgyhogy amint kiemelték, Leigh átviharzott az asztalhoz ővele foglalkozni.

Rengeteg apróságra emlékszem, ami segített vagy jólesett. A fájások leállítása után szinte azonnal átmentem abba az iszonyú reszketés-vacogásba, amit Pam England szülési vagy posztpartum sokknak hív (hidegrázás, vérnyomásesés, kimerültség stb.), és szülés után teljesen normális élettani jelenség, csak bennem még ott volt a kisfiam. A továbbiakban ez a reszketés volt a legrosszabb, és nem lehetett vele mit csinálni, azon kívül persze, hogy masszírozták a vállamat, Leigh vagy az aneszteziológus, és amikor mégis begörcsölt a jobb vállam és légszomjam kezdett lenni, eloldozták a jobb kezemet és segítettek a fejem fölött behajlítani. Aztán a császár miatt ugye ők elvágták a zsinórt, de hosszúra hagyták, és amikor rátették a köldökcsatot, akkor szóltak a férjemnek, hogy menjen, vágja le ő a maradékot, ki ne maradjon már az élményből. Aztán végigfényképezte a mérést (54 centi, 4131 g, 37 centis fejkörméret). Az aneszteziológus ezt a pár percet használta fel, hogy kikérdezzen, látok-e rendesen és van-e elég levegőm, nem szédülök-e stb. Megtörölgették a fiamat, szorosan bebugyolálták, aztán a férjem visszaült vele mellém: engem még tisztogattak és varrtak, amikor már ott simogattam a párperces babámat, és mögöttünk, körülöttünk ment a műtőben a sürgés-forgás, de mi csak ott voltunk hármasban és örültünk egymásnak. Azonnal megkaptuk az egyforma azonosító karszalagokat is - erről majd még írok többet.

A történtekre az egyetlen magyarázat az ügyeletes orvos reggeli felvetése volt: nem lehet-e, hogy ez a gyerek túl nagy lesz nekem. Megfelelő pozícióban feküdt, de a feje burokrepedés után két nappal sem volt még teljesen leszállva/beilleszkedve (a fej legnagyobb átmérőjű része sosem került át a medencecsonton), továbbá a spontán és az indított vajúdás is ott állt le, amikor konkrétan a szülésnek kellett volna már végre megtörténnie. Senki nem használta a "téraránytalanság" szót: hogy egy baba átfér-e vagy nem, ez ott helyben derül ki. Előfordul, hogy át "kellene" férnie, de mégse fér, vagy épp kérdés, hogy mennyi idő alatt és milyen áron.


A számok ismeretében nekünk egyértelmű volt, hogy okos dolog volt nyugodt körülmények között, jó paraméterekkel nekimenni a császárnak és nem megvárni, amíg tényleg baj lesz. De persze nagyon jó érzés volt, hogy az ügyeletes orvos nem mászott bele a dolgokba, amíg nem volt őrá kifejezetten szükség, és aztán pedig megbeszéltük együtt, hogy mit lehet tenni, és végül a férjem meg én dönthettük el, hogy mi legyen. Nekem ez azért volt fontos, mert így egy percig se éreztem, hogy a rendszer elrabolta tőlem a szülésemet, nem küzdöttem a császár utáni szokásos "mi lett volna ha" töprengéssel (... ha csak még egy napot vártak volna, ha csak ezt engedték volna, ha csak azt nem siettették volna, ha csak még fél órát próbálkozhattam volna... ). A terminus napján ment el a nyákdugó, utána majdnem egy héttel a víz, aztán hagytak vajúdni ameddig csak lehetett, és a lehető legkésőbbre hagytuk az indítást - burokrepedés után 72 órán belül kint kell lennie a gyereknek, az enyém 69 órával utána született.

Az oxitocint örömmel kihagytam volna, de jelenleg sajnos ez a legjobb mód arra, hogy  burokrepedés után egy leállt vajúdást megindítsunk. (Burokrepedés nélkül többet lehet szórakozni prosztaglandinnal; illetve ha van valamennyi tágulás, akkor kézzel vagy eszközzel rá lehet segíteni, de a tudomány mai állása szerint burokrepedés után két nappal nulláról kezdve az oxitocin az egyetlen opció, ráadásul igen jó eséllyel nem is fog működni, de muszáj megpróbálni, mert hátha mégis.) Arról senki nem tehet, hogy az oxitocint nem bírtam se én, se a gyerek - a dolog magyarázata lehet alkati, de lehet csak egyszerűen szintén a méretkülönbség, amely esetben az egész történet csak arról szól, hogy a méhem is, a gyerek is jelezték, előbbi a túl hosszú kontrakciókkal, utóbbi a szívhanggal, hogy na ezt ne, ha lehet, mert hiába is.

Gyakorlatilag az indítással egyszerre eldőlt az is, hogy elég kicsi az esélyem megúszni a császárt. Én egyébként rögtön reggel megszavaztam volna magamnak, meg is kérdeztem Leigh-t még mielőtt átöltöztem volna a kórházi felvétel után, hogy nem lehetne-e azonnal császárt kérni, csak persze ez nem ilyen egyszerű. Az első császárt lehetőleg el kell kerülni, főleg a szövődménymentes felépülés és a további terhességek érdekében. A testnek is van emlékezete, és a második, harmadik stb. szülések főleg azért könnyebbek, mint az első, mert a test emlékszik a dolog biológiájára, fájásokra, hormonális változásokra, oxitocinra, tágulásra és mindenre. Ez döntő jelentőségű lehet, ha pl. a következő terhesség egy teljesen átlagos méretű baba, illetve császár után is sokkal nagyobb esélye van egy sima szülésnek, ha a test már átélte egyszer, hogy mégis milyen folyamat vezetne egy szüléshez, ha minden rendben lenne. Ha az én első problémámra vagy a gyerek első szívhangesésére azonnal vágtak volna, akkor ez kimaradt volna, de nem vágtak azonnal, és mindent megtettek egy hüvelyi szülésért, ameddig csak nem vált a dolog tényleg kérdésessé. És amikor azzá vált, akkor sem csak közöltek velem egy döntést, hanem felajánlották a lehetőséget és hagyták, hogy meghozzam a döntést én a férjemmel.

Értelemszerűen hatalmas csalódás tökéletes terhesség után egy otthon már jól haladó vajúdásból kevesebb mint 24 órával később egy kórházi műtőben császárral végezni, de még egy ilyen éles és megrázó fordulat is meglepő gyorsan feldolgozható, ha nem csak végrehajtották rajtam, hanem részt vehettem az egész történetben és én mondtam ki róla az utolsó szót, meggyőződve arról, hogy az adott körülmények között ez lesz a legjobb megoldás.

Végül pedig senki nem húzta ki magát kaján elégedettséggel, hogy "na ugye megmondtuk, hogy az orvostudomány nélkül mindenki halott lenne", hanem szeretettel gratuláltak és azt mondták, "örülünk, hogy segíthettünk, bár ne lett volna ránk szükség".

Még a műtőben rácsúsztattak egy másik ágyra  - utóbb nagy örömömre kiderült, hogy a végleges kórházi ágyamra, azaz ettől kezdve nem emelgettek és mozgattak többet - és  mivel a hidegrázás még mindig brutális volt, hoztak egy csomó melegített takarót és úgy toltak át a megfigyelőbe háromnegyed órára. A férjem már ott várt rám. Iszonyú szomjas voltam, inni még nem volt szabad, de jégmorzsalékkal etethetett egy pohárból - életmentés volt -, Leigh pedig segített mellre tenni a gyereket, kivarázsolni belőlem egy kis előtejet és elkezdeni szoptatni. Kaptam még egy adag fájdalomcsillapítót (Demerolt), meg a jótanácsot, hogy mostantól a "kér-e fájdalomcsillapítót" csak egy udvariassági üresjárat-kérdés: ebben a kórházban a válasz kötelezően igen, mert a klinika elgondolása az, hogy a fájdalmat megelőzni kell és nem pedig akkor kapkodni, amikor a páciens már mozdulni sem tud. Amit felajánlanak, szedjem be.

A szülészetről belső folyosó vezet az újszülöttosztályra. Az az egész szárny egyben van: a megszületett kisbaba akkor jöhet ki onnan először, amikor már hazafelé megy a szüleivel. Ezen a belső átjárón toltak át a helyemre, a fiam mellettem feküdt az ágyon és a karjaimba simulva nézelődött, a férjem pedig mellettünk jött, a kezében videokamera :-). Megérkeztünk a szobába, elrendeztek körülöttem mindent, összehúzták az ágy körül a függönyöket és így egy kis kuckó lett körülöttünk, és átadtak a két ügyeletes újszülöttes nővérnek, akik azzal kezdték, hogy bemutatkoztak és ellenőrizték a karszalagjainkat. Hajnal egy óra lehetett; az újszülöttosztályon csak az egyágyas szobákban lehet benn az apuka éjszaka, és azt hittem, hogy a férjemet udvariasan ugyan, de azonnal haza fogják küldeni - de nem tették. Sok boldogságot meg jó pihenést kívántak, és aztán mindenki kiment és egy időre magunkra maradtunk hárman.

28 komment · 1 trackback

Címkék: szülés orvos kanada császármetszés fájdalomcsillapító oxitocin szülési terv tens felicitasz bábaság szülésindítás epidurális érzéstelenítés

A bejegyzés trackback címe:

https://felicitasz.blog.hu/api/trackback/id/tr372036671

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mindenki úgy születhessen, ahogy neki jó 2010.10.09. 17:09:51

Kedden Geréb Ágnest őrizetbe vette a rendőrség, szerdán jópáran tüntettek a szabadonbocsátásáért, tegnap előzetes letartóztatásba került.(Fotó: Pozsonyi Zita, Blikk)A demonstráción és az arra való felhívásban is elhangzott egy mondat, ami remekül rávil...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ofriki 2010.06.08. 12:57:17

Kedves Felicitasz,
tiszta szivbol gratulalok!Elso baba?
Tenyleg csak a vegeredmeny szamit ;)
En klasszik ( lasd termeszetes) szules utan is vegy egy oran keresztul remegtem mint a nyarfalevel.
Erdekes volt a beszamolo-sorozatod!

pizzafutár 2010.06.08. 14:44:16

@ofriki: Ahogy ezt írod, az jutott eszembe, hogy engem, hogy lecsesztek az első szülés után, hogy remeg a lábam és nem tudnak varrni, uralkodjak már magamon. Meg, hogy azért van, mert nem jól nyomtam. De hogy mikor és hogyan kellett volna, abban senki sem segített. A második szülésemnél jöttem rá, hogy az első azért volt olyan rettenetes, mert fájások alatt nyomtam, és persze fel is adtam, ezért gyakorlatilga kirobbantotta belőlem az orvos a kát nagy tenyerével a gyereket, ennek minden szövődményével együtt. Egyébként nem fáztam, csak a fájdalom miatt volt.
A másodiknál nem volt ilyenem, na meg az egészen más szülés volt. Írnátok erről részletesebben, hogy mi is ennek az oka?

Ezzel kapcsolatban az is meglepett, hogy nyáron, 30 fokban fűthető szoba volt nálatok, Felicitász, és hogy fűthettél is kedvedre.
Sok érdekes részlettel gazdogodhattunk ebből posztból, köszönet érte megint, és nagy gratula Nektek és az ottani személyzetnek, hogy ebből lelkileg is győztesen tudtál/tudtatok kikerülni!

(Lesz még folytatás? Gyerekágy? Stb. azokra is nagyon kíváncsi lennék!

pizzafutár 2010.06.08. 14:45:12

(jaj, most látom, a vesszőhibát az első mondatban, azért remélem érthető így is... :-( )

Lapis Lazuli 2010.06.08. 14:55:26

Újfent gratula. Nincs miért csalódottnak lenni, bár gondolom ezt nélkülem is tudod. Aranyos nagyon az az újszülött portré. (Ja és itt is: örülök, hogy megvagy, már kezdtem izgulni)

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.06.08. 15:40:55

@pizzafutár: @ofriki: Igen, folytatom gyermekágyas ellátással és utógondozással - a sorozat úgy van összerakva, hogy ott van vége, amikor a bábapraxis át-/visszaadott bennünket az egyetemi családorvosi praxisnak. Egyrészt nyilván szüléstörténet, de önmagában az elintézhető lett volna elég röviden :-) Viszont a személyes tapasztalatom nagyon jó illusztráció ahhoz, hogy egy csomó mindent megírjak bábai és orvosi protokollról, munkamegosztásról, a rendszerről magáról, meg arról, hogy egy csomó minden, amit szeretünk rendkívülinek beállítani, nem rendkívüli. (Burokrepedés után még sok idő is eltelhet szülésig, és vannak, akik simán megszülnek 24-36 órán belül, csak ki kell várni; a ctg nagyon hasznos, de nem arra való, hogy az első két perc bradycardia után azonnal császározzunk - LEHET, hogy ha ott akkor újrakezdjük, megszültem volna az egészséges kölköt császár nélkül, más kérdés, hogy addigra nem volt már kedvem tovább kísérletezni ;-). A szívhang figyelmeztető jel, de önmagában kevés ahhoz, hogy sürgősségi császárt kiáltsunk, az enyém sem az volt. Másfelől, egy bába is érezhet indokoltnak vagy akár életmentőnek is egy nem-sürgősségi császárt, éppen azért, mert annyi verziót látott már hosszú és normális lefolyású szülésből, hogy nagyon sokat tud arról, hogy az idő- és türelemfaktor tényleg meddig számít, és mikortól kezdjünk el problémákban és problémamegoldásban gondolkodni. Ez meg újfent visszavisz ahhoz a tárgykörhöz, hogy a bábaság meg az orvostudomány ugyanazon a skálán van, és a bábai szakmakódnak NEM része, hogy márpedig "minden" szülés le tud menni hüvelyi úton és beavatkozás nélkül, ha törik, ha szakad.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.06.08. 15:56:35

@Lapis Lazuli: A csalódottság egy érdekes témakör, én se maradtam ki belőle; az ember definíció szerint csalódott lesz, ha nem kapja meg amit akar. Az első számú hibát ott követjük el, hogy azt hisszük, hogy ez betegség (pl. depresszió), pedig ez egy teljesen normális reakció. Amit szülési traumáról eddig összehordtam, annak is ez az esszenciája: egy traumára az emberek elsöprő többsége traumatizált állapottal fog reagálni, ennek a belátásához nem kell nagyon sok diploma. A kérdés az, hogy mit teszünk erre válaszul. Más szóval, miért kéne azon meglepődni, hogy az emberek szenvednek, amikor valami rossz dolog történik velük - ez a normális, nem? Szenvedni persze nem kellemes, és valóban rontja az életminőséget meg a munkaképességet, viszont attól még nem lesz betegség. De erről még sok szó lesz, a trauma sorozatban is, csak én mostanában épp költözködöm (aZ USA egyik államából a másikba) és nagyon sok dolgom van.
De majd lesz "hogyan költözzünk nyolchónapossal?" és "hogyan költözzünk két és fél évessel?" poszt is ;-). (Igen, mindkettőt próbáltam.)

Lapis Lazuli 2010.06.08. 20:34:51

Valószínűleg el kellene mesélnem az első szülésem történetét, de a lényeg: értem ám én ezt a csalódottság érzést. Nekem még amiatt Is lelkiismeretfurdalásom volt.

traumára traumatizált állapottal: igen. Felmerült bennem a kérdés, h nem hátráltatja-e ennek az állapotnak/helyzetnek a kezelését, hogy a külvilág mit ismer el traumának? Hát volt egy nehéz szülésed, ok, nagyapámnak meg Doberdónál ottmaradt a lába. Innen meg már nagyon könnyű csúszni a valódi mély depresszióba.

Lapis Lazuli 2010.06.08. 20:43:49

(OFF: december 23-án vettük a lakásunkat, februártól áprilisig felújítottunk, márciusban született a Kicsi, májusban költöztünk. Plusz egy 11 évessel, aki körül fél év alatt az egész világ megváltozott- igaz, nem másik államba. Együttérzésem. Szó szerint)

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.06.08. 22:55:05

@Lapis Lazuli: A traumával foglalkozó pszichológusok szerint az alapkategóriák kipipálása után (életveszélyes, vagy súlyos fizikai sérüléssel fenyegető vagy járó eseményt elszenvedni, illetve közvetlen tanúként átélni) a külvilág értékelése már nem számít: trauma az, amit a személy annak élt meg. Terápiás beszélgetésben ilyen események kapcsán ez egy protokollszerűen előírt kérdés, hogy traumatikus volt-e az élmény az illető számára. Ha igennel felel, akkor nincs helye további vitának. Ugyanakkor, nem mindenki felel igennek, vagyis ilyen eseményektől nem mindenki fog tényleg traumatizálódni is (csak a többség), viszont ha már egyszer megvan a traumatizálódott népcsoport, akkor mindegy, hogy ezen belül xy a szülésébe halt majdnem bele, vagy egy balesetbe, vagy egy háborús sérülésbe. Onnantól kezdve a személy maga számít, és az, hogy konkrétan neki mi segít abban, hogy újra összerakja a világot és benne a saját integritását.
(OFF: na, akkor van fogalmad róla, hogy itt most mi van :-))

Tündér a varázspálcával · http://szulunkosztcsok.blog.hu/ 2010.06.10. 08:49:12

Az a legcsodálatosabb, hogy bába és orvos milyen összhangban dolgozott, és hogy mennyire figyelembe vettek Téged is minden nehézség ellenére. Szerintem óriási dolog volt tőled, hogy ilyen hosszú ideig kitartott a szuflád.

Lapis Lazuli 2010.06.10. 15:11:40

Nem pont így értettem. Bármilyen terápiában az trauma, amit te annak nevezel. Arra gondoltam, hogy hogyan fogadja pl. a család, hogy ez neked trauma volt. Itt nagyon gyenge a pszichológia elfogadottsága, a pszichológiai műveltség. Átlag Mariska jó eséllyel kapja azt a választ, hogy ugyammá lányom, hát nagyanyád...blablabla. Tehát, ha valaki Mo-n traumatizálódik a szülésétől elég nehéz helyzetben találja magát. És akkor az orvosi hozzáállásról még nem is beszéltünk. Mikor a fiam megszületett nem a csalódottság volt az alaphangulatom. Bejött az orvosom és azt mondta, hogy ne érezzem magam csalódottnak, amiért nem sikerült normálisan megszülnöm. Mintha egy hideg, fekete kútba löktek volna.

Arra gondolok/tam, hogy nagyon sok munka van még hátra, amíg létre jöhet itt egy olyan rendszer, ahol jó szülni.

Amúgy egyetértek Tündérrel. Kívülről az jön át, hogy nagyon kitartó, meg lelkes voltál végig.

Mnemo 2010.06.11. 10:18:36

Kedves Felicitasz!

Csak azért írok, hogy elmondjam, milyen sokat jelent nekem a blogod. Sok ezer oldalt olvastam már a témában messze ez a legkiegyensúlyozottabb, többek között ezért is nagyon megnyugtató. Annak ellenére, hogy egyúttal fájdalmas is, hogy nekem Mo esélyem sincs hasonló hozzáállásra.

Azt gondolom én is, amit amúgy te is levontál végkövetkeztetésnek, hogy ilyen körülmények között teljesen rendben van a császár, hiszen mindent megpróbáltatok ami lehetséges, ráadásul a VBAC esélyét is maximalizáltátok. Lehet, hogy furcsa, amit írok, de én ezt a szülést tökéletesnek tartom.

Összehasonlításként egy aprócska epizód, 2010 május, Bp, Sz István kh (Mo. egyik legliberálisabb szülészete): Szülőszoba látogatáson a rendkívül kedves, liberális és felvilágosult szülésznő elmondja, hogy alá kell írni egy nyilatkozatot. Én nem kevésbé kedvesen mosolyogva kérem, hogy had olvashassam el most. Levegő és mosoly (a szülésznő arcán) megfagy, elkerekedő szemmel közli, hogy ez nem szokás és amúgy sincs benne semmi (WTF?). Udavriasan ragaszkodom, meg is mutatja végül, elolvashatom a kezéből a 6 oldalt, 2 percem van rá, de folyamatosan érezteti, hogy bizalmatlanságnak veszi és furcsállja.

Hiába, Kanada még nagyon messze van ... :)

Mnemo

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.06.11. 21:25:32

@Mnemo: A "szokás" úgy alakul ki, hogy valaki elkezdi. Vagyis, nagyszerű, hogy megpróbáltad, és nem is maradtál eredmény nélkül. :-) Továbbá, a "szokást" megváltoztatni ingyen van: ahhoz nem pénz kell, hogy a nyilatkozatot elolvashasd, vagy hogy a babát születés után ne elvigyék melegíteni, hanem hozzanak inkább neked a szülőszobába két melegített takarót és majd az öledben melegszik. (Ez utóbbiról a fejletlen Franciaországból kaptam a szüléstörténetet a csodálkozva háborgó kérdéssel, hogy vajon mi kerül annyi pénzbe a nem-inkubátorban, hogy a magyar szülészeten nem volt megoldható...) Kanadához borzasztó sokat lehetne közeledni pénz nélkül is, pont az ilyen akciókkal, mint most a Tied volt. :-)

Tündér a varázspálcával · http://szulunkosztcsok.blog.hu/ 2010.06.11. 21:41:49

Tóta W. kommentelői közül sokakat megérintettél. :-) Azt hiszem, nem lehetünk elég hálásak itt Magyarországon azért, hogy van egy kanadai lány, aki kompromisszumot nem ismerve mutatja be nekünk a kanadai rendszert.

Anyatünde 2010.06.11. 22:04:48

miii, felicitász hozzászólt tóta agymenéséhez? (remélni se mertem, nem tudtam, hogy álltok a költözéssel... :) )
meg én nem is akartam emlegetni a blogodat ott, anélkül, hogy a hozzájárulásodat kértem volna. (amire meg már időm nem volt)
nem akartam ide troll-áradatot. :-P

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.06.11. 22:21:43

@Anyatünde: @Tündér a varázspálcával: Tóta W. Árpád cikkének legnagyobb előnye az volt, hogy az 500-on felüli komment egész jó képet adott a közvéleményről - arról a közvéleményről, amely besorolja a szabadságjogok közé az egész témakört (ahová való is), és csak ezen felül hajlandó szakmai vitákba belemenni. Teljesen jó élmény volt olvasni az olyan jellegű háborgásokat, hogy "én nem szülnék otthon, de aki akar, azt hagyják már békében, basszus". Erről van szó. Aztán amikor ez a rész megvan, akkor lehet - és kell is - feltételeket szabni.
Trollok nem jellemzőek errefelé. Ahhoz túl hosszúak a posztok, és túl sok szakma van bennük. Aki egy posztomat végig tudja olvasni, az szinte definíciószerűen nem lesz troll. Eddig a szakmai tárgyi tévedés volt az egyetlen olyan ok, ami miatt kommentet töröltem a blogról, egy-egy gyógynövényes beszélgetésben. Ellenvéleményt minden további nélkül bennhagyok, ha az illető stílusa amúgy odaférne egy tea mellé. Volt aki hivatkozott a blogra, egyébként :-) Nagyon hízelgő, mert nem ismerem a nicket és sosem kommentel ide. Örülök, hogy egyre többen olvasnak.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.06.12. 01:56:57

@Lapis Lazuli: Arra gondoltam a válaszommal, hogy nem szabad a külső véleménnyel foglalkozni (csak próbáltam óvatos lenni a megfogalmazással, és ezért írtam azt, hogy nem számít). És igen, nagyon sok munka, mire a fejekbe megérkezik, hogy nem arról van szó, hogy ha öreganyámnak rossz volt, akkor én fogjam be, hanem arról, hogy öreganyám meg én sok szempontból ugyanazt a sorsot hordozzuk. Öreganyám szenvedésének része volt abban, hogy nekem most könnyebb, de ez nem azt jelenti, hogy mostanra minden rózsaszín.
Szüléstörténet: kitartó, az voltam. Lelkes csak amíg az otthoni vajúdás le nem állt. Az indításnak a gondolatától is irtóztam, és onnantól a túlélésről szólt a játék - valami error van, most ők megpróbálnak segíteni ahogy ők tudnak, én meg spórolok az erőmmel és megteszek mindent a lehető legjobb végkifejletért. Vagyis, bekötötték az infúziót és én a nap első felében az oldalamon fekve aludtam/szenderegtem, és átlélegeztem a fájásokat, 4 cm után ültem fel és váltottam át aktívba (jógalabda, törökülés, három fájásonként pozícióváltás, ilyenek). De lelkes, az nem voltam - bizonyos szempontból egész nap a császárt vártam, és csak az volt a kérdés, hogy vajon ennek ellenére mégis történik-e csoda.
Arról még sokat fogok cikkezni, hogy nem lelkesnek kell lenni, nem szuper szülésélmény kell: egészséges végeredmény kell. Ha emellé még könnyű és csodás szülés is jut, akkor alleluja, de a terhesség célja a gyerek, és hogy felnevelhesd (vagyis, hogy megmaradj élve és _egészségesen_). Ha eközben még jól is tudod érezni magad, az király, de nem követelmény.

sweet trix 2010.06.12. 13:32:30

Kedves Felicitasz, én is nagyon sokat kapok a blogodtól, hasznos információk mellett rengeteg megnyugtatást is. Nagyon jó amit csinálsz, nagyon szeretem hogy ilyen tárgyilagosan tudsz írni.

Lapis Lazuli 2010.06.12. 14:44:48

Ok. Nem lelkes voltál, hanem pozitív :)), erre gondolok: "Rengeteg apróságra emlékszem, ami segített vagy jólesett." Azaz nem arra, ami nem használt/ártott vagy rosszul esett.

A pozitív hozzáállás a másik kb olyan szűk keresztmetszet itt, mint a pszihés problémák recepciója. Őszintén szólva ezért én nagyon keveset tudok tenni, max. annyit, h mindenkit elirányítok hozzád. Ezért ajánlgatlak mindenkinek, legyen szó kalácsról vagy kitolásról :)) (megsütöttem ám!) ( a pszichés problémák emberi kezelésének viszont nagy harcosa vagyok...)

pizzafutár 2010.06.16. 22:36:13

Tudom, hogy nem pont ide illik, de nem tudom, hol kérdezzem meg: azt lehet-e tudni és honnan menet közben, hogy rá van-e tekeredve a babára a zsinór és mennyire? Ha rátekeredik, az mitől lehet? Történhet-e ilyen a szülés közben? Lehet-e attól, hogy a baba nem a megfelelő forgásokat végzi el, pl. mert siettetik kifelé?
Köszi előre is a választ és bocs, hogy itt egy kicsit off...

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.06.19. 20:47:48

@pizzafutár: Ultrahang megmondja. Az ok nagyon sok minden lehet, de többnyire az, hogy a zsinór hosszú, és a baba mozgás közben magára tekeri. Igen, szülés közben is lehet, ha a baba nem a szokvány irányokba forog, vagy ha farfekvéses baba későn fordul meg, vagy poszterior pozícióba fordul meg. Azt nem tudom, hogy siettetésnek van-e köze a nem megfelelő irányba forgáshoz; akár lehet is, de nem olvastam a tárgyban semmit, úgyhogy nem mernék állást foglalni. De amúgy igen, szülés közben forognak a babák, és nem mindegy, hogy milyen pozícióból (jobb vagy bal occiput anterior, vagy a fentebb már említett poszterior) indulnak, illetve merre kezdenek el elfordulni.

pizzafutár 2010.06.19. 22:03:35

@Felicitasz: Köszi a választ. Most már csak az érdekelne, hány helyen csinálnak szülés előtt/alatt UH-t? Ha nem csinálnak (márpedig tudtommal nemigen csinálnak), akkor hogyan lehet ezt elkerülni, illetve normál szülésnél mekkora kockázata van egy nyakra tekeredett köldökzsinórnak? Laikusként azt gondolnám, hogy ha nem fogja vissza úgy a babát, hogy ne lehessen kitolni, illetve, ha nem túl szorosan van rátekeredve - vagyis a tüdőbe jut levegő a születés után a zsinór el/levágásáig, akkor nem olyan nagy kockázat, viszont ha ebből bármelyik fennáll, akkor nagy gáz lehet. De ha nem csinálnak UH-t, már pedig nem csinálnak, akkor honnan tudják? Kijön a baba és puff, akkor szembesülnek vele? Vagy nem jön ki, kifárad, jön az oxigénhiány, szívhang esés és a műtét? Bocs, hogy ilyenekkel terhellek, egyszerű kíváncsiság és köszi, hogy válaszolsz, ha tudsz.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.06.19. 22:26:06

@pizzafutár: A babára tekeredő zsinór nagyon gyakori (nyakra is), és nem okoz problémát, ha a zsinór nem nyomódik össze vagy nem szorít el keringést máshol (hosszú ideig). Az oxigénhiány nem egy "kapcsoló", a mértéke és az időtartama is számít. Továbbá, előre nem lehet megmondani, hogy mi lesz egy szülésnél, úgyhogy nem jellemző, hogy csak emiatt ultrahangoznának. Az nagyon ritka, hogy konkrétan a szülés alatt van (nem előreesett) zsinór miatt tényleg nagy probléma. Ha van, akkor igen, ennek az a jele amit írsz, produktív fájások ellenére leáll a dolog, és magzati stressz van (szívhangesés önmagában nem jele oxigénhiánynak, ezt egyértelműen csak fejbőrvér pH-érték mondja meg). Ha aktív szakaszban a vajúdás elkezd nagyon nem haladni (produktív fájások ellenére nem történik semmi), akkor érdemes megfontolni a császárt. Ha szjvhangesés van, akkor is. Ha fejbőrvér pH oxigénhiányt mutat, akkor meg nincs kérdés.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.06.19. 22:42:56

@Lapis Lazuli: "nem arra, ami nem használt/ártott vagy rosszul esett." Ez elég könnyű, ha nem volt ilyesmi. És persze borzasztó sokat számít a kommunikációs faktor: az is, amit mi kapunk az egészségügyisektől, és az is, amit saját magunknak továbbadunk. A saját történetem óta nem úgy állok hozzá a szüléshez, mint katarzishozó csodához, hanem úgy, mint valami szükséges eseményhez, amit először is túl kell élni, és aztán emellett kihozni belőle a lehető legtöbbet, a lehető legjobbat - fizikailag, lelkileg, spirituálisan. A fizikai túlélés egy orvosi kérdés, és ugye a modern orvoslás statisztikái mind erre hivatkoznak. Aztán hogy mi lesz a többi szemponttal, ez nagyon fontos a további életünkhöz, és nagyrészt a hozzáállásunkon múlik, a megfelelő hozzáálláshoz azonban megfelelő modellek kellenek, akár orvosoktól, akár máshonnan. Rengeteg féle "megfelelő" hozzáállás van; amit blogon képviselek, az ezek közül egyféle próbál lenni.

pizzafutár 2010.06.20. 23:30:44

@Felicitasz: Köszi a választ, azt is megválaszoltad, amit még meg sem kérdeztem! ;-))

Anyatünde 2010.06.23. 00:16:04

@pizzafutár:
A lányom (2. baba, első hüvelyi szülés) született nyakára tekeredett köldökzsinórral. Mivel nem volt túlságosan belegabalyodva, (csak egyszeresen volt a nyakán), így vsz. már a kitolás alatt (tehát mikor a feje és a nyaka már kinn volt) ki tudták bogozni belőle. azért mondom, hogy vsz., mert én nem láttam (becsukott szemmel nyomtam), de ahogy kicsusszant a baba, nyitottam a szemem, néztem, akkor már nem volt rajta. Utána mondták, hogy a nyakán volt egyszeresen a kzs.

(A legkisebb fiam ("Négyeske") meg összecsomózta odabenn a köldökzsinórját ;). )

pizzafutár 2010.06.23. 22:41:00

@Anyatünde: Köszi Neked is. Igazából ezzel próbáltam volna menteni magam előtt az első szülészemet, de a tekeredés csak a leletből derült ki, semmi vészhelyzeti jel nem volt menet közben sem, az apgar 9/10 volt mindkét gyereknél. Közben olvasgattam még, meg Felicitasz is feltette ezt az oxytocinos posztot, ebből még meggyőzöbb számomra, hogy valóban semmi nem indokolta nálam az infúziót és a hasamra tenyerelést. Eddig azt hittem, csak ez utóbbi okozta a repedést, de így már egész más, és azt is értem már, miért volt az első olyan embertelen fájdalom- nemcsak attól, hogy én, balfék a fájások közben nyomtam, na meg a doki is akkor könyökölte ki belőlem a gyereket. Sebaj, ha véletlenül lesz harmadik, már sokkal okosabb leszek ;-)

("Négyeske" nagyon ügyes volt! ;-)) )