Felicitász blogja

Terhesség, szülés, babázás, gyereknevelés. Gyógynövények, életmód, egészség. Szakirodalom, meg a szokásos tanácsaim gyűjteménye.

©

A blogon megjelenő írások, illetve azok részletei csak a szerző engedélyével, a blog linkjének feltüntetésével használhatók fel vagy közölhetők máshol.

Email: felicitasz@vipmail.hu

Facebook

Ennyien olvastok most

Locations of visitors to this page

Címkék

antibiotikum (2) antidepresszáns (5) anyanyelv (3) apa (3) aranyér (1) asszonygyökér (1) autizmus (6) autonómiára nevelés (5) baba (18) bábaság (22) balett (3) berry (1) beszédtanulás (11) bogyó (1) bölcsőde (1) boldogság (1) büntetés (4) burokrepedés (2) citromfű (2) családtervezés (8) csalán (1) császármetszés (14) császárseb (3) dicséret (3) d vitamin (1) egészség (15) életmód (13) elfogadás (3) engedetlenség (2) epidurális érzéstelenítés (2) érzelmi nevelés (1) eufenika (2) evésproblémák (1) fájdalomcsillapító (9) fejfájás (1) fejlődési rendellenesség (3) felicitasz (22) feminizmus (2) fészekrakó ösztön (2) fogamzás (4) fogamzásgátlás (3) fogamzásgátló tabletta (1) folsav (8) frontérzékenység (1) gátseb (1) genetikai tanácsadás (2) geréb ágnes (2) gyász (2) gyereknevelés (14) gyerekszám (6) gyerekvállalás (13) gyermekágy (12) gyermektelenség (7) gyógynövény (12) gyógyszer (7) h1n1 (11) halloween (1) harry (1) harry potter (10) hiszti (5) hőgörbe (1) hólyaggyulladás (1) homeopátia (1) hőmérőzés (1) hozzátáplálás (5) húsvét (1) idegennyelv tanulás (6) immunitás (3) influenza (13) influenzavírus (2) iskola (4) jutalom (2) kanada (22) kányabangita (1) karácsony (4) kétnyelvűség (6) kézzel tágítás (1) kiságy (1) kisgyermekkor (18) köhögés (1) kolin (1) költözés (1) komló (1) korai fejlesztés (10) korai vajúdás (2) koraszülés (2) korcsolya (1) kórház (3) kormányrendelet (1) lázcsillapító (2) levendula (2) magzatvédő vitamin (3) magzatvíz (1) meddőségi kezelés (3) medveszőlő (1) menstruációs ciklus (4) mese (11) meseterápia (1) mikulás (1) mióma (1) mmr (2) montessori (4) napirend (4) nátha (4) nevelés (2) nyugtató (3) oltás (14) omega 3 (3) öngyilkosság (1) orvos (20) otthonszülés (27) otthonszülés kormányrendelet (3) óvintézkedés (12) óvoda (5) ovulációs teszt (1) oxitocin (3) párkapcsolat (10) peteérés (2) peteérésjelző (1) pg53 mikroszkóp (1) potter (1) pozitív (1) pozitív nevelés (7) prom (1) pronatalizmus (2) pszichoterápia (20) ptsd (8) rák (2) rooming in (2) szaporodási ösztön (2) székrekedés (1) szeretet (6) szoptatás (14) szülés (27) szülésélmény (1) szülésindítás (5) szülési terv (1) szüléstörténet (1) szülés utáni depresszió (9) születésélmény (2) szűrővizsgálat (9) tájékozott döntés (10) tápanyagszükséglet (12) táplálkozás (11) tápszer (3) tea (11) teherbe esés (10) tehetséggondozás (6) tej (2) tens (2) teratológia (1) terhesgondozás (10) terhesség (14) termékenységi problémák (6) termékeny nap (3) természetes családtervezés (2) terminustúllépés (4) tigrisanya (2) többnyelvűség (3) tokofóbia (3) tőzegáfonya (2) tudomany (1) tudomány (2) túlhordás (3) tüneti hőmérőzéses módszer (1) tűzvédelem (1) újévi fogadalom (3) újszülött (12) ünnep (13) usa (19) utófájások (1) valentin nap (1) vas (2) vashiány (4) vérszegénység (3) zöld (1) zöld tea (1) zsurló (1) Címkefelhő

Friss kommentek

Szülési trauma és felépülés (2) - Az érzelmek feldolgozásának módjai

2010.03.23. 12:37 Felicitasz

A gyermekünk születésével kapcsolatos érzéseink rendkívül sokrétűek és ellentmondásosak lehetnek. Megpróbálhatod például, hogy írsz egy hatszavas memoárt a szülésedről, vagyis leírod azt a hat (összefüggő vagy felsorolásszerű) szót, amely a legjobban kifejezi, illetve összefoglalja a szülésed történetét. Hat szó nem sok, de fogod látni, hogy mennyi érzelem belefér.

Traumás szülések után a legtöbben az érzelmek káoszával küzdenek a legtovább. A kavargás átláthatatlannak tűnik, az egész megterhelés valahogyan túl nagynak, feldolgozhatatlannak. Jellemző (és teljesen normális) reakció úgy dönteni, hogy hagyjuk az egészet, mert túlságosan fájna, és különben sincs időnk az érzéseinkkel foglalkozni, mert bőven van más dolgunk. Ha úgy gondolod, hogy neked ez így jó, tehát a mindennapi életeddel minden rendben, tudsz enni, aludni, örülsz a gyereknek és archiváltad mindazt, ami jelen pillanatban nem tartozik a tárgyhoz, az összkép pedig normális és működőképes, akkor neked tényleg így jó. Azaz, mindegy, hogy ki mit próbál a szülésed kapcsán beléd magyarázni, eszedbe ne jusson problémát keresni ott, ahol nincs. Ha az érzésekkel külön törődni kell, akkor az érzések azt kikövetelik maguknak.

Az érzések "követelőzésének" jele az, hogy nincs minden rendben. A szülés utáni traumás tünetegyüttest bemutató posztban sokat írtam a tipikus tünetekről, és most a tünetek  konkrétabb lelki hátteréről lesz szó.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy a fájdalmas érzések elől többnyire különféle tevékenységek jelentenek menekülési útvonalat: ezek segítségével gyakorlatilag meg lehet szervezni, hogy valóban ne legyen időnk érezni semmit. A tünetek azonban maradnak, mert ha minden energiádat a kontroll megtartása viszi el, akkor nem marad erőd a gyógyuláshoz. Tehát a gyógyulásra fordítható időt a napod részévé kell tenned, és ehhez el kell hagynod a pótcselekvések egy részét. Majdnem az történik, hogy a pótcselekvések "helyett" kell a felépüléseddel foglalkoznod, de egyszerű "csere" nem elég. Stabil napirendre és rugalmas, de kiszámítható és rutinszerű időbeosztásra van szükség, mert az érzelmekkel való munka nagyon mélyre vissza tud vinni önmagunkba, nagy megterhelést jelent, és kell valami, ami eközben megtart. Egy szokásos terápiában ez úgy működik, hogy odamész, ott vagy 60 percig, a terapeuta meg olyan, mint az ajtónálló őrszem: biztosítja a védett teret amíg dolgozol, és visszaküld önmagadból a külvilágba, amikor az idő lejárt.

Ha egyedül csinálod a terápiás munkádat, akkor az ajtónálló is te vagy, és ehhez kell a stabil időbeosztás: ez fog megtartani és ez fog rendszeres időközönként visszaküldeni önmagadból a külvilágba (azzal, hogy ideje sétálni menni, uzsonnázni, elkezdeni a napi házimunkát stb.).

 

Amikor megszilárdítottad a napok külső kereteit, és az érzelmektől már nem (mindig) menekülsz azonnal valamilyen tevékenységbe, akkor esetleg felfedezed, hogy az érzelmek elnyomásának egyéb módjai is vannak: egy érzelmet el lehet fojtani egy másik érzelemmel. Lehet, hogy tudsz sírni és  képes vagy érezni a szomorúságodat, de nem mered a haragodat közel engedni magadhoz. Vagy éppen főleg haragot érzel, és a gyász vagy a félelem mélyen el van temetve a haragod alá. Más szóval: ha mindig ugyanaz az egy-két érzelem kínoz, akkor érdemes lehet megkérdezned önmagadtól, hogy mi egyéb van még a könnyeid (haragod, félelmed stb.) mögött.

Az érzéseinktől a legtöbben nagyon félünk, pedig az érzéseink önmagukban nem veszélyesek. Jálics Ferenc SJ ezt úgy foglalta össze (a Szemlélődő lelkigyakorlat c. könyvében, 1994), hogy ha nagyon dühös vagyok valakire, és észreveszem, hogy azon fantáziálok, hogyan ölhetném meg az illetőt, akkor ne mondjam magamnak, hogy nem akarom megölni. Nyugodtan bevallhatom magamnak, hogy meg akarom ölni. Ettől ő nem fog meghalni és én sem leszek gyilkos, csak egy hazugsággal kevesebb lesz a bolygón és adtam magamnak egy lehetőséget szembenézni a haragom valóságával. Az érzések jönnek és mennek, a tetteimet azonban tetszés szerint befolyásolhatom, és ennek megfelelően nem kell feltétlenül megölnöm az illetőt ;-). (Az érzelmek és a cselekvések radikális különbségéről még később is szó lesz, és nagyon fontos, hogy minden krízisedben tudatában legyél ennek a különbségnek.)

A belőlünk felszakadó érzések, legyenek bármilyen rettenetesek vagy fájdalmasak, önmagukban ártalmatlanok. Minden cenzúra vagy befolyásolási kísérlet csak elfojtást eredményez és ront a helyzeten, tehát legjobb a feljövő érzéseket békében hagyni: rájuk nézni, megnevezni őket és elviselni a jelenlétüket (pótcselekvések nélkül, vagy egy másik, számunkra szalonképesebb érzelem rájuk pakolása nélkül). Nem kell azonnal és válogatás nélkül kifejezni minden érzésedet (ez a mindennapi életben sem ajánlott), csak arról van szó, hogy az eltagadás és az elviselés közül az utóbbi lesz a jobb megküzdési mechanizmus ("nyugodtan bevallhatom magamnak, hogy meg akarom ölni").

A megtalált érzéseket letiltás vagy elhallgattatás nélkül elviselni nagyon kemény dolog, de igazából ez vezet ki önmagunk elutasításából. Minden, ami benned van, megkaphatja az engedélyt a létezésre: ami fáj, annak szabad fájnia, és eközben teheted tovább a dolgodat, amire és amennyire éppen képes vagy. A gyógyulás dinamikáját ennek a sajátos kettősségnek a folyamatos megtapasztalása jelenti, vagyis annak élménye, hogy a benned levő halálosnak tűnő rettenet ellenére életben vagy, része vagy a jelen valóságnak és tudsz értelmes, szeretetteljes, jó döntéseket hozni. Más szóval, át fogod élni, hogy az érzéseid összessége nem határoz meg téged, nem vagy azonos a fájdalmaddal, gyászoddal, félelmeddel, haragoddal, bűntudatoddal stb.

Előfordulhat, hogy az érzelmeid megtalálásához, elviseléséhez segítségre lesz szükséged: akik PTSD miatt különféle problémákkal orvoshoz, pszichológushoz fordulnak, azok általában az érzelmekkel való munka stádiumában vannak, de valami lehetetlenné teszi, hogy egyedül dolgozzanak tovább a gyógyulásukért. Például nem képesek egyedül megküzdeni a negatív érzéseiket körülvevő tabukkal, bűntudattal, vagy a közel engedett érzelmeik annyira elsöprő erejűek, hogy tartósan kiszakítják a őket a valóságérzékelésből.

A valóságérzékelés stabil megléte vagy nemléte döntő szempont, amikor azt a kérdést kell megválaszolni, hogy szükséged van-e külső segítségre. Azért döntő szempont, mert - a korábban írtakkal összhangban - nem az érzéseid, hanem a cselekvéseid mutatják meg, hogy mennyire vagy nagy bajban. PTSD-vel küzdve sajnos teljesen normális jelenség az, ha úgy érzed, mintha tulajdonképpen két ember lennél egy testben (vagy néha két testben...).  Úgy érzékelheted önmagadat, mintha volna egy "traumatizált lényed", a  magaddal elvégzett terápiás munka alanya, az összes borzasztó emlékkel, fizikai és lelki fájdalommal, rémálmokból ébredéssel, reménytelenséggel, öngyilkosság-gondolatokkal, haraggal, magadba nyelt belső sikoltással, hogy valaki azonnal jöjjön és szüntesse meg "ezt az egészet", mert nem bírod tovább. És emellett érzékeled, hogy van egy "normális lényed", egy "terapeuta lényed", aki például most éppen ezt a posztot olvassa; azaz képes vagy teljesen világosan látni, hogy a szenvedésed nem egyenlő az életed egészével, képes vagy egy csomó pozitív érzésre, örömre, jól elvagy a férjeddel, visszavigyorogsz a mosolygó kisbabádra, ellátod, játszol vele, énekelsz neki, rendben tartod a lakásodat, nem felejtetted el a legjobb barátnőd születésnapját. A mindennapi életed harmóniája meg a belső rettenet közti kontraszt alapesetben nem annak a jele, hogy előbb-utóbb meg fogsz őrülni, hanem pontosan annak kifejezője, hogy a belső rettenet ellen mennyi erőd van még küzdeni, és milyen eszközökkel, milyen színtereken folytatod ezt a küzdelmet.

Az egyensúly törékeny, figyelj rá oda. Carla Glanville pszichológus szerint ennek az egyensúlynak a megtartásához az a legfontosabb kérdés, hogy te magad hogyan látod a működő mindennapok és a belső küzdelmed közti kontrasztot, minek tekinted a harmonikusan működő mindennapokat, erőforrásnak, vagy színjátéknak. Ha a valós életed inspiráló, a gyógyuláshoz perspektívát adó, a léted értelmes voltában megerősítő közeget jelent, akkor képes lehetsz arra, hogy egyedül megküzdj a traumával. Ha viszont úgy érzed, hogy a belső kínlódás mellett a külső valóság is szenvedést jelent és a napi rutinod meg a gyerekkel való időtöltés egy valószerűtlen színházi szerepnek tűnik, akkor ne várd meg, amíg az egyre növekvő feszültség robbanással fenyeget, keress segítséget.

Ha előfordul, hogy képtelen vagy felkelni, felöltözni, elhagyni a lakásodat; ha félnapokat töltesz azzal, hogy törölgetsz és felmosol; ha előfordul, hogy a kisbabádat nem tudod megfelelően ellátni; ha elmarad a reggeli, az ebéd, vagy órákat késik egy átöltözés vagy pelenkacsere azért mert te tévét nézel, olvasol vagy bénult kétségbeesésben gubbasztasz egy sarokban, akkor keress azonnal segítséget.

Minden közel engedett és megnevezett érzés veszít a hatalmából. Az erejéből nem feltétlenül, vagyis jó eséllyel ugyanolyan fájdalmas élmény lesz együtt élni vele még elég sokáig, csak kevésbé fogja tudni a gondolataidat és a reakcióidat irányítani. A traumából való felépülés nem azt jelenti, hogy az érzések elmúlnak, hanem azt, hogy te leszel egyre erősebb hozzájuk képest, megtalálod a helyüket, az üzenetüket, összerakod az új önmagadat és valódi részeddé válik az egész átélt tapasztalat, úgy ahogyan van. Egyáltalán nem kell végül majd jónak gondolnod valamit, amiről pontosan tudod, hogy nem volt jó; a gyógyulás nem a véleményed megváltozása, hanem inkább a valósággal való kiengesztelődés, a történet integrálása önmagadba, annak átélése, hogy te birtoklod a történetet, és nem fordítva.

A szülés utáni trauma terápiás munkájának első fázisa a szüléstörténet leírása vagy részletes megbeszélése (esetleg mindkettő) szokott lenni. Érdemes a szülés után minél hamarabb leírni az eseményeket (úgyis meg kell írnod egy csomó levelet a barátnőidnek...), de sohasem késő; és nagyon segít, ha a részletes megbeszélést sikerül az orvosunkkal vagy a szülésznőnkkel lebonyolítani, de ez sem alapkövetelmény: minden nő pontosan tudja, hogy ki az, akivel szívesen megosztaná a történetét, barátnő, sógornő, anya, nagynéni, jófej védőnő stb. - ha beszélgetni van kedved, akkor nyilván olyasvalakinek fogsz megszólalni, aki képes ítélkezés nélkül, szeretettel és együttérzéssel meghallgatni. (És nem, nem gáz pszichológushoz menni.)

A történet leírása nagy munkának tűnhet, de ez csak addig van így, amíg el nem kezded. Ülj le és gyűjts össze minden részletet, ami eszedbe jut; amire csak vissza tudsz emlékezni. Elkezdheted a konkrét tényekkel: időpont, hely, időjárás, ruhák, ki volt ott még rajtad kívül, mit mondott. Írás közben állj meg és pihenj, ha ez szükséges. Aztán ha megvan a váz, amelyre a történet maga ráépül, akkor folytathatod a következő réteggel; ezek után már jobban benne leszel az írásban és könnyebb lesz arról írni, hogy mi történt benned, hogyan láttad vagy érzékelted saját magadat, hol voltál "jelen" az események alatt, egynek érezted magad a testeddel, vagy "csak" bent voltál a szobában, vagy teljesen máshol voltál. Írhatsz arról, hogy mikor mit mondtál ki hangosan, és mit gondoltál közben magadban. Végiggondolhatod, hogy az egyes események alatt mennyire volt jelen a számodra a gyerek, mennyire voltál egyáltalán tudatában annak, hogy ehhez az egészhez egy kisbaba is tartozik, mikor és hogyan gondoltál rá; esetleg biztattad, vigasztaltad vagy volt valami mély és tévedhetetlennek tűnő megérzésed arról, hogy ő hogyan van most és mire lenne szüksége.

A történet megírásához (sok) idő kell. Vannak, akik a gyerek valamelyik nappali alvásidejében írnak, vannak, akik éjszaka, amikor végre csend van; lényeg, hogy találd meg rá az időt és aztán használd is fel ezt a rendelkezésre álló időt bűntudat nélkül. Lynn Madsen (Rebounding from childbirth, 1994) például annyira aggódott, hogy a férje neheztel rá az írással töltött órák miatt, hogy kért a férjétől egy kis engedély-papírcetlit, amelyre a férje pár sorban ráírta, hogy "Lynn Madsennek bármikor joga van írni, amilyen hosszan csak akar". Bármilyen abszurdnak tűnik, egy-egy ilyen apróság nagyon komoly segítséget jelenthet ennek a nehéz átmeneti időszaknak a vergődéseiben. És ha van valami hasonló, amiről úgy érzed, hogy neked segítene, akkor bátran kérd és vedd igénybe. Remek, ha van egy lelkileg melletted álló férjed, aki tisztában van vele, hogy a felépülésed nagyon sok mindennél fontosabb, de még ha nincs is, próbálj tudatosan reflektálni a dolgok fontossági sorrendjére. (A mostani terápiás munkád jelentőségét csak utólag fogod igazán látni, és két év múlva nem fogod érteni, hogy lehetett az, hogy ilyen kaliberű problémákkal küzdve képes voltál amiatt bűntudatot érezni, hogy nincs minden este elmosogatva az összes edény.)

A történeted leírása közben sokféle emlék és érzés a felszínre fog jönni, és ez katartikus, felszabadító, ijesztő, fájdalmas, de akár boldogító élmény is lehet. Az írás megadja majd a tapasztalatot, hogy ez az "én" történetem, és "az én számomra" ez történt. A történeted birtoklásának élménye nagyon sokat vissza fog adni az elveszettnek hitt kontrollból, és utána sokkal tisztábban fogod látni azt is, hogy mik a problémás pontok és pontosan miből van szükséged gyógyulásra.

A történeted után megírhatsz egy csomó levelet is, amelyeket aztán vagy elküldesz, vagy nem: egy-egy köszönőlevélnek bármelyik címzetted örülni fog, de vannak olyan levelek, amelyeket főleg azért jó ötlet megírni, mert segítenek elhelyezni a haragodat vagy bosszúvágyadat. Ezeknek az érzéseknek a címzettje lehet az orvosod, de lehet az egész egészségügyi rendszer, a gyógyszergyárak, az egészségügyi minisztérium, a kormány, a kórház vezetősége, az egészségbiztosító stb. Lehet, hogy lesz egy-két olyan leveled, amelyet valóban érdemes lesz postára adni, de még ha ez fel se merül, akkor is rá fogsz jönni, mennyi magadba fordított haragnak van teljesen valós és jogos helye saját magadon kívül - és ha megfogalmazod és leteszed ezeket az érzéseket, akkor utána könnyebb lesz élni enélkül a harag nélkül benned.

Megírhatod a szülésed történetét úgy, ahogyan szeretted volna, hogy történjen. Vannak, akik a vágyfantáziák ilyen valóságszerű megfogalmazásán keresztül képesek "kioltani" a traumás emlékeiket: nyilván nem arról van szó, hogy módosítják a saját memóriájukat, hanem arról, hogy ettől kezdve a traumás narratívának lesz egy nagyon erős ellenpontja, egy vágyfantázia-narratíva, és a traumás emlékek feltörésébe attól kezdve bele fognak keveredni egy gyógyító történetnek az elemei.

Vannak, akik kevésbé szerencsések és a vágyfantázia-történetüket nem tudják valódi ellenpontként használni; az ő számukra nagyon nagy szenvedést jelenthet a vágyfantázia-történet megírása, viszont eközben megszabadulnak egy csomó gyásztól és csalódástól, megszűnhet az állandó belső sírás élménye, vagy az attól való félelem, hogy ha egyszer elkezdenének úgy "igazán" sírni, akkor nem tudnák többé abbahagyni. Ilyenkor a vágyfantázia-történet nem ellenpontja lesz a traumának, hanem valós és meghatározható, véges (!) tárgya a gyásznak és szomorúságnak.

Az érzésekkel való munka közben fel lehet használni az összes érzékünket; vannak, akik zenei metaforákkal vagy helyszínek leírásával tudnak jól válaszolni arra a kérdésre, hogy "milyen" a szomorúságuk vagy a bűntudatuk, mások színeket, tárgyakat, képi ábrázolásokat társítanak az érzéseikhez. Az érzelemnek lehet hangja, alakja, mérete, színe stb., azaz megpróbálhatod ilyen képekkel megfogalmazni, mi lakik benned. Ezeket a metaforákat később részletesen szét lehet elemezni: a korábban már említett Carla Glanville egyik esetleírásában a kliens úgy írta le a félelmét, mint egy kívülről, az űrből látható árnyékot, ami beborítja a Föld egyik felét. A terapeuta ezután megkérdezte, hogy a bolygó melyik fele van az árnyék alatt, illetve milyen földrészek/országok vannak a napsütötte féltekén, milyen jelképeket, szimbólumokat, kulturális és táplálkozási meg egyéb szokásokat társítana a kliens a Föld napsütötte tájaihoz, miért nem ér el a félelem odáig, mi az, ami a félelem nélküli tájak jelképrendszeréből közvetlenül hasznosítható a kliens számára a saját félelme elleni küzdelemben.

Bármilyen belső képet vagy helyszínt szét lehet szedni ezen a módon, és nagyon fontos, hogy a saját értelmezéseiddel dolgozz, mert mindenkinek mást jelent a tenger, a narancssárga szín, egy gyorsan futó kutya vagy egy régi templom.

Dolgozhatsz a visszatérő (rém)álmaiddal is, és ezekre ugyanígy vonatkozik, hogy jobb, ha a saját jelképrendszeredet használod, nem a hivatalos értelmezések egyikét. Lynn Madsen könyvének egyik fejezetében egy második gyerekét váró kismama rendszeresen azt álmodta, hogy ismét sürgősségi császárral szült, és utána elutasította, látni sem akarta a kisbabáját. Erre az álomra nyilván ráillik a "szokásos" értelmezés is, miszerint az illető szorong amiatt, hogy haragudni fog a gyerekére, ha a gyerek császárral fog születni, de a részletes álomelemzésből az derült ki, hogy ebben a konkrét esetben az álom minden szereplője a kliens maga, tehát nem elsősorban a kisbabával kapcsolatos érzéseiről van itt szó, hanem arról, hogy képtelen lenne saját magát elfogadni, ha megint csak császárral sikerülne szülnie. 

Ebben az esetben a "hivatalos" álomértelmezés a korai kötődés lehetséges problémáira fókuszált volna, a kliens saját jelképrendszere nyomán viszont érdemesebb volt inkább az illető énképére figyelni, és a terápiás munka segítségével megváltoztatni a kliensnek azt a szándékát, hogy meg fogja tagadni önmagától a szeretetet és törődést, ha nem sikerül a saját elvárásainak megfelelnie.

Amikor éppen szüléstörténetet írsz vagy érzelmeket rajzolsz le, felejtsd el a külső reflexiót. Írás közben ne olvasd újra, amivel éppen elkészültél, és rajzolás közben ne foglalkozz a rajzaid esztétikai értékével; az alkotás nem az elemzésnek vagy a javítgatásnak az ideje. Lehet, hogy ez eleinte nehezen fog menni, de tartsd meg a szabályt és elég gyorsan hozzá fogsz szokni; később már nem fog problémát okozni.

Bármi történik éppen, tartsd észben, hogy nincs olyan, hogy "holtpont". Mindig haladsz vagy valami felé, vagy valamitől el (ha sehogy máshogy nem, hát időben), és  amikor nem teszel semmit, annak ugyanúgy vannak következményei, mint bármilyen cselekvésednek. A gyógyulás felé mozdulni azt jelenti, hogy elfelé a depressziótól, tagadástól, önmagad elutasításától. Más szóval: néha esetleg képtelen leszel kimondani, hogy gyógyulsz, és nem fogod tudni úgy érezni, hogy a dolgok javulnak. A pozitív értelmű kifejezések túlzásnak fognak tűnni; ilyen időszakokban jellmezőbbek lesznek a "nemnegatív" megfogalmazások, amelyek nem arról szólnak, hogy valami jó felé közeledsz, hanem csak arról, hogy valami rosszat kezdesz magad mögött hagyni. Lehet, hogy nem vagy "vidámabb", de attól még lehetsz a szokásosnál "kevésbé ingerült". Ne becsüld le az így elért eredményt.

 

(A gyógyulás elméleti modelljével, a terápiás munka leírásával fogom folytatni.)

4 komment

Címkék: szülés szüléstörténet pszichoterápia császármetszés elfogadás szülés utáni depresszió ptsd

A bejegyzés trackback címe:

https://felicitasz.blog.hu/api/trackback/id/tr311848059

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

molloy 2010.03.23. 23:09:36

Ez is nagyon érdekes és tanulságos volt, újfent köszönöm!

Lapis Lazuli 2010.03.28. 21:38:32

Megint nagyon jó volt olvasni!
Az első gyerekem születése meglehetősen traumatikus élmény volt (vákuum lett a vége). Rengeteg munkám van a feldolgozásában, de még mindig találtam újat az írásodban. Érdekes amit a szülés leírásáról írsz. Valahogy régóta kering a fejemben az a gondolat, hogy a nők számára ez a szülés-történet mesélés nagyon hasonlít arra, ahogy a férfiak a katona, szerencsétlenebb esetben háborús élményeiket mesélik egymásnak. Úgy hasonlítgatják a testükön hagyott nyomokat is mint a férfiak a harctéri sérüléseket. És az első szülés után még nem, de most, a második után egyre erősödik bennem a vágy, hogy írásba foglaljam a szüléseimet. Kaptam tőled egy pici lökést az íróasztal felé, köszönöm.

Fanni996 2014.02.11. 17:10:52

Ez nem éppen ide vág csak érdeklődni szeretnék hogy valaki tud-e ilyanről mint moshatós pelenka? Már fél éve keresem és egy újságban olvastam róla miszerint ez egy olyan pelenka ami olyan mint a sima eldobhatos csak ki lehet mosni akár mosógépbe is. Ha esetleg valaki tudna ilyanről valahol kérem irjon zsuzsanna969@gmail.com erre az e-mail címre köszönöm.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2014.02.13. 00:42:08

@Fanni996: Nézd át ezt a blogot:
moshatopelus.blogspot.com/
rengeteg márkáról van benne részletes tájékoztató.

És még ajánlom a Zöldboltot:
www.zoldbolt.hu/babakellekek/moshato-pelenka