Felicitász blogja

Terhesség, szülés, babázás, gyereknevelés. Gyógynövények, életmód, egészség. Szakirodalom, meg a szokásos tanácsaim gyűjteménye.

©

A blogon megjelenő írások, illetve azok részletei csak a szerző engedélyével, a blog linkjének feltüntetésével használhatók fel vagy közölhetők máshol.

Email: felicitasz@vipmail.hu

Facebook

Ennyien olvastok most

Locations of visitors to this page

Címkék

antibiotikum (2) antidepresszáns (5) anyanyelv (3) apa (3) aranyér (1) asszonygyökér (1) autizmus (6) autonómiára nevelés (5) baba (18) bábaság (22) balett (3) berry (1) beszédtanulás (11) bogyó (1) bölcsőde (1) boldogság (1) büntetés (4) burokrepedés (2) citromfű (2) családtervezés (8) csalán (1) császármetszés (14) császárseb (3) dicséret (3) d vitamin (1) egészség (15) életmód (13) elfogadás (3) engedetlenség (2) epidurális érzéstelenítés (2) érzelmi nevelés (1) eufenika (2) evésproblémák (1) fájdalomcsillapító (9) fejfájás (1) fejlődési rendellenesség (3) felicitasz (22) feminizmus (2) fészekrakó ösztön (2) fogamzás (4) fogamzásgátlás (3) fogamzásgátló tabletta (1) folsav (8) frontérzékenység (1) gátseb (1) genetikai tanácsadás (2) geréb ágnes (2) gyász (2) gyereknevelés (14) gyerekszám (6) gyerekvállalás (13) gyermekágy (12) gyermektelenség (7) gyógynövény (12) gyógyszer (7) h1n1 (11) halloween (1) harry (1) harry potter (10) hiszti (5) hőgörbe (1) hólyaggyulladás (1) homeopátia (1) hőmérőzés (1) hozzátáplálás (5) húsvét (1) idegennyelv tanulás (6) immunitás (3) influenza (13) influenzavírus (2) iskola (4) jutalom (2) kanada (22) kányabangita (1) karácsony (4) kétnyelvűség (6) kézzel tágítás (1) kiságy (1) kisgyermekkor (18) köhögés (1) kolin (1) költözés (1) komló (1) korai fejlesztés (10) korai vajúdás (2) koraszülés (2) korcsolya (1) kórház (3) kormányrendelet (1) lázcsillapító (2) levendula (2) magzatvédő vitamin (3) magzatvíz (1) meddőségi kezelés (3) medveszőlő (1) menstruációs ciklus (4) mese (11) meseterápia (1) mikulás (1) mióma (1) mmr (2) montessori (4) napirend (4) nátha (4) nevelés (2) nyugtató (3) oltás (14) omega 3 (3) öngyilkosság (1) orvos (20) otthonszülés (27) otthonszülés kormányrendelet (3) óvintézkedés (12) óvoda (5) ovulációs teszt (1) oxitocin (3) párkapcsolat (10) peteérés (2) peteérésjelző (1) pg53 mikroszkóp (1) potter (1) pozitív (1) pozitív nevelés (7) prom (1) pronatalizmus (2) pszichoterápia (20) ptsd (8) rák (2) rooming in (2) szaporodási ösztön (2) székrekedés (1) szeretet (6) szoptatás (14) szülés (27) szülésélmény (1) szülésindítás (5) szülési terv (1) szüléstörténet (1) szülés utáni depresszió (9) születésélmény (2) szűrővizsgálat (9) tájékozott döntés (10) tápanyagszükséglet (12) táplálkozás (11) tápszer (3) tea (11) teherbe esés (10) tehetséggondozás (6) tej (2) tens (2) teratológia (1) terhesgondozás (10) terhesség (14) termékenységi problémák (6) termékeny nap (3) természetes családtervezés (2) terminustúllépés (4) tigrisanya (2) többnyelvűség (3) tokofóbia (3) tőzegáfonya (2) tudomany (1) tudomány (2) túlhordás (3) tüneti hőmérőzéses módszer (1) tűzvédelem (1) újévi fogadalom (3) újszülött (12) ünnep (13) usa (19) utófájások (1) valentin nap (1) vas (2) vashiány (4) vérszegénység (3) zöld (1) zöld tea (1) zsurló (1) Címkefelhő

Friss kommentek

Harry Potter varázslata - pszichoterápia és üdvösségtörténet a mesevilágban (4)

2010.02.21. 21:26 Felicitasz

(Az előző rész közvetlen folytatása. Kommentelni az utolsó rész végén a tanulmány egészét lehet majd.)

img_0018.JPGAmikor arról beszélünk, hogy a mesék által megteremtett biztonságos mentális tér megismertet bennünket a valóságban ránk váró küzdelmekkel, akkor "valóság" alatt a külső és a belső valóságot is értjük. Nemcsak arról van tehát szó, hogy a mesékben rosszakarókkal, szegénységgel, éhséggel, magánnyal, sikertelenséggel és halállal találkozunk, hanem arról is, hogy a mesék negatív lelki élményekkel is kapcsolatba hoznak bennünket; kétségbeeséssel, gyásszal, halálfélelemmel, reménytelenséggel, bűntudattal stb.

A gyerekek számára a mesevilág jelenti az első külső megerősítést arra a tapasztalatra, hogy az élet nem habostorta. 2-3 éves korukra már pontosan tudják, hogy a konfliktusokat és a szenvedést nem lehet megúszni - minden gyerek átéli, hogy vágyott dolgokat néha tilos megtennie, hogy az orvosi vizsgálatok kellemetlenek, hogy a méhecske akkor is megcsíp, ha én őt nem akartam bántani és csak véletlenül ijesztettem meg. A szerencsés kisgyerekek életében az ilyesféle történések a legnagyobb tragédiák, a kevésbé szerencsések számára nagyon korán elkezdődik "az élet". De bárhogyan is alakulnak a dolgok, a mesék mindenkinek lehetőséget adnak arra, hogy érezze: küzdelmeivel nincs egyedül. A történésekkel, szereplőkkel való érzelmi azonosulás közben átélhetünk vagy újra-átélhetünk fájdalmas, félelmetes dolgokat és megpróbálhatjuk őket - s bennük saját magunkat - jobban megismerni, megpróbálhatunk a problémákra megoldást találni.

A küzdeni tudás képessége összetett dolog: felnőni azt jelenti, hogy meg kell tanulnunk elviselni, illetve megváltoztatni a külső körülményeket is, meg a körülményekre adott saját érzelmi válaszunkat is. Ez nem könnyű feladat; annyira nem az, hogy a legtöbben életünk végéig azzal töltjük az időnk egy részét, hogy új és új alkalmazkodási módokat igyekszünk megtanulni mások tapasztalataiból, élettörténeteiből, sikereiből és kudarcaiból. A küzdeni tudás forrása tehát elsősorban a többi ember: családtagok és barátok, kortárs és régóta halott idegenek, regényalakok és kitalált hősök.

Winnicott, a híres brit pszichoanalitikus átmeneti térnek hívja a mesei mentális teret: a valóság és a fantáziavilág közti átmeneti tér ez, amelyben az élet befolyásolhatatlan tényei és elképzelt élményeink, cselekvéseink kölcsönhatásba tudnak kerülni. A kölcsönhatás eredményeképpen a valóság megváltozik, ez a változás a kulcsa minden alkotási folyamatnak és minden játéknak, tervezésnek, álmodozásnak is. A külső valóságot alakítjuk át a fantáziánk segítségével olyankor, amikor elképzeljük, mire költenénk a lottó ötöst, vagy amikor azon töprengünk, hogyan nézne ki a nappali, ha átrendeznénk a bútorokat és sárgára cserélnénk a függönyt. Az átmeneti tér a kreativitás otthona; tudományos felfedezések, regények és operák is születnek benne.

Alkotás közben tehát az ismert valóságból indulunk ki, hozzákeverjük a fantáziánk szüleményeit és így létrehozunk egy új valóságot. De ne feledjük, a "valóság" nem mindig kívül van: az átmeneti térben "dolgozunk" olyankor is, amikor önmagunkat szeretnénk megváltoztatni, a meglevő belső valóságunk helyett szeretnénk egy új belső valóságot (és például arról álmodozunk, hogy éppen felnőttek vagyunk, tűzoltók és katonák, látjuk magunkat mint végzett doktoranduszt, kisgyerekes anyát, jelenlegi lényünknél bátrabb, erősebb, szelídebb vagy önzetlenebb embert, elképzeljük az érzéseinket, reakcióinkat különféle vágyott cselekvésekben, beszélgetésekben, vagy épp elképzeljük, hogy mi mást mondhattunk vagy tehettünk volna egy nehéz helyzetünkben).

Winnicott (és nagyon sokan mások) szerint a pszichoterápiák "helye" is az átmeneti tér: biztonságos hely, ahol összekapcsolódhat a külvilág realitása és az arról alkotott belső szubjektív élményünk. A terápiás beszélgetés során a belső szenvedést kinyilvánítjuk, vagyis önmagunkon kívülre, az átmeneti térbe helyezzük. Megszemlélhetjük és megismerhetjük a fájdalmas élményt ahogyan van, összevethetjük a külső valóság tényeivel, átalakíthatjuk és újraértelmezhetjük, majd visszaépíthetjük önmagunkba, és a folyamat során a belső világunk lassanként összhangba kerül a külső valósággal. Az átmeneti tér biztonságáért a terapeuta felel, amíg mi "dolgozunk": a félelmetes vagy fájdalmas emlékek felidézése közben az ő személye és az általa nyújtott érzelmi támasz tesz bennünket képessé arra, hogy egyáltalán belefogjunk a küzdelembe és vállaljuk a kockázatokat. A terápiás átmeneti tér alaptörvénye ugyanaz, mint a mesevilágé: bármi is történjen a folyamatban, "végül minden rendben lesz", a sebezhetőségünkben nem maradunk védelem nélkül.

Amikor a mesei térben élünk át (újra) valamit, amitől szenvedünk, akkor a megküzdéshez segítségül hívhatjuk a fantáziánkat: többé nem számít, hogy mi "lehetséges", és nem kell a külső valósághoz alkalmazkodni.

Már az ókori görögök is tudták (tényleg!), hogy a mesék felhasználhatók pszichoterápiás célokra. A görögök leírták, hogy a szomorúságból, gyászból felderülünk, a reménytelenségben reményt kapunk egy jó történetre figyelve, de a mese elsősorban nem "szórakoztató" műfaj - meggyőződésem, hogy soha nem is volt az -, hanem önmagunk és a valóság mélyebb megismerésének, az élet kegyetlenségével való szembeszállás módszertanának, a társadalomba való megfelelő beilleszkedésünknek eszköze. Mesehallgatás közben lélektani szempontból az történik, hogy azonosulunk valamelyik hőssel: a hőst fenyegető lények és erők segítenek nekünk ráismerni azokra a dolgokra, amelyeket mi magunk fenyegetőnek élünk meg, a hős küzdelmét átélve mi is mozgósítjuk magunkban azokat a belső erőket, amelyekre a hősnek a saját harcához szüksége van - ennek az erőnek a szimbólumai a különféle segítő lények, a varázserő stb. -  és a hőssel együtt mi is megvívjuk a  magunk belső küzdelmét, vagyis a történet a saját valós tapasztalatunkká válik, és a későbbiekben fel is tudjuk ezt a tapasztalatot használni.img_0165.JPG

Minden mesében van egy halom olyan motívum, amelyek megszemélyesítik, mentálisan elérhetővé és beszéd tárgyává, kimondhatóvá teszik a másképpen megfogalmazhatatlan belső feszültségeinket és szorongásainkat. Kitalált történeteinkben - hallgasd meg néha figyelmesen, mi mindent mond a gyereked, miközben álmodozik, képeskönyvet nézeget vagy játszik - és azokban a mesékben, amelyekhez a legjobban kötődünk, benne vannak a más módon megközelíthetetlen titkaink.

Boldizsár Ildikó Seherezádét tartja az első meseterapeutának (és nekem nagyon tetszik az elgondolása, akkor is, ha csak félig komoly :-)), de a modern meseterápia is onnan érkezett, ahonnan Seherezádé: Nossrat Peseschkian, a pozitív pszichoterápia atyja is iráni származású. Peseschkian a hatvanas években Németországban kezdett el praktizálni, és közel-keleti mesék, legendák és tanulságos történetek segítségével gyógyított. (Egyik legismertebb könyve A tudós meg a tevehajcsár - keleti történetek, nyugati lelki bajok címmel olvasható magyarul, és ajánlom mindenkinek.)

A meseterápiák lényege az, hogy egy történeten és annak elemein, szimbólumain keresztül közelítünk meg önmagunkban valami egyéb módon hozzáférhetetlen élményt vagy tapasztalatot. Ez történhet úgy, hogy egy tetszőleges mese kapcsán keressük a választ egy irányított kérdéssorra (persze nem ilyen direkten), de úgy is, hogy a meseirodalmat alaposan ismerő terapeutától kapunk egy célzottan nekünk szóló történetet, amely valamilyen módon rárímel a problémáinkra.

A klasszikus mesékben mindannyiunk számára a félelem tárgyai a legfeltűnőbbek (sárkány, farkas, sötét erdő, gonosz boszorkány, elátkozott toronyszoba stb.). Ezeknek a szimbólumoknak megvan a sztenderd pszichológiai értelmezése: a gonosz boszorkányra, óriásra, teljesíthetetlen feltételeket szabó vén királyra kivetíthető a szülőkkel és más autoritásfigurákkal kapcsolatos összes ellenérzés és szorongás; a sötét erdő maga az ismeretlen élet, amelyben a szülők többé nem tudnak megvédeni a veszedelmektől. Maguk a veszedelmek is sokfélék lehetnek - megtörténhet, hogy valaki magához akar minket édesgetni, (mondjuk egy mézeskalács házzal), hogy aztán rabul ejtsen és saját céljaira használjon fel, lesz, aki segítséget ajánl fel, de cserébe az egész örökségünket vagy a gyermekünket szeretné megkaparintani ("add nekem a házadból azt, amiről nem tudsz"), és van olyan is, aki az életünkre tör (farkas, sárkány, esetleg saját mostohaanyánk, mint Hófehérke esetében is). A "toronyszobába" zárt hősök többnyire a saját családjuk rabjai, az istállóban az aranyszőrű paripák mellett sorvadozó girhes gebe pedig önnön szégyellt vagy lenézett képességeink és tehetségünk megtestesítője: ha megbízunk benne és adunk neki egy esélyt, elvisz bennünket a céljainkig.

Vannak meseterapeuták, akik úgy gondolják, hogy akkor járunk el helyesen, ha a mese szimbólumait nem magyarázzuk el a kliensnek, hiszen a szimbólumok mindenki számára mást jelentenek, és már egyszerűen az értelmezésük is döntő felfedezésekhez vezethet önmagunkról. Más meseterapeuták szerint minél nagyobb tudatossághoz jutunk el végül, annál jobb, és ehhez a tudatossághoz szükség lehet a szimbólumok magyarázatára. Abban viszont mindenki egyetért, hogy a gyerekeknek sokat árthatunk a mesei szimbólumok értelmező leleplezésével: legjobb, ha azt kérdezzük meg tőlük, hogy "ki vagy te ebben a történetben?", "melyik szereplőre szeretnél a legjobban hasonlítani?", "ki vagy te a mesében most, és melyik szereplővé akarsz válni, mire felnőtt leszel?" A gyerekek (meg a felnőttek) többnyire azonnal megnevezik azt a szereplőt, akinek a helyzete a saját életükre emlékezteti őket, illetve akinek a helyzete vagy szerepköre erős vonzást gyakorol rájuk.

Nagyon sokat elmond a személyiségünkről, a minket foglalkoztató kérdésekről és a kedvelt problémamegoldó stratégiáinkról az, hogy melyik mesében milyen hőssel tudunk azonosulni. Eric Berne ( A Sorskönyv című korszakalkotó munkájában) egyenesen azt ajánlja, hogy a terapeuta ne is sokat töprengjen mesei párhuzamokon: kérje eleve arra a klienst, hogy beszélje el a saját életét úgy, mintha egy tündérmese volna. Berne szerint a mesék forgatókönyve és a valós emberi sorsok közti párhuzam nem csupán "párhuzam": a mesék és mítoszok az ő értelmezésében évszázados össz-emberi tapasztalatokból kikristályosodott valós életvázlatok, amelyek közül  mindannyian tudattalanul (főleg szülői sugallatra) választunk egyet saját magunknak.

Berne úgy gondolta, hogy a saját életünkre vonatkozó összes lényegi döntést meghozzuk még a hatodik életévünk előtt, pontosan abban az érzékeny életkorunkban, amikor a szüleinket még félig-meddig mindenhatónak látjuk, amikor a valóság és a fikció még csak félig-meddig vált el bennünk egymástól, amikor a szavaknak még valóban varázserejük van a számunkra, és amikor a mesehősök személyiségét még nem tudjuk egészen biztosan különválasztani a sajátunktól. Gyerekkorunk kedvenc meséje megmondja, milyen illúziókkal indulunk el az életbe, és milyen tragédiák leselkednek ránk: amikor kisgyerekként elképzeljük a későbbi életünket, akkor a döntésekhez a mesehősök döntéseit használjuk fel követendő vagy elrettentő példának. Az élet ezek után a legtöbbünk számára csak annyi, hogy programszerűen végrehajtjuk a választott történetünket - akkor is, ha  az valamilyen okból egy tragédia -, hacsak valami csoda folytán meg nem világosodunk és nem hozunk új, érett döntéseket. A mesei életutak összemosódnak a személyes életutakkal, és ezért nagyon sokat jelent, ha felnőttként lehetőségünk nyílik arra, hogy egy-egy mese mélyebb megértése által észrevegyük az életünk ismétlődő motívumait, felfedezzük a rejtett okokat vagy célokat, amelyek nyomán újra és újra ugyanannak a helyzetnek különféle verzióiban találjuk magunkat. Berne sorskönyv-terápiájának fontos momentuma, hogy a tudatos felnőtt énünket és a fantáziánkat (a gyermeki énünket) egyszerre mozgósítva átírjuk a magunk történetét minden olyan ponton, ahol változtatásra van szükség (Berne ezeket a változtatásokat hívja újradöntésnek).

Kivel azonosulunk a Harry Potter olvasásakor? Harryvel, nyilván, de vajon rajta kívül még ki mással? Személyes múlt és lelki alkat kérdése, hogy melyik hős áll hozzánk közel, és hogy a motívumok, ábrázoló eszközök közül melyek hatnak ránk leginkább.

Címkék: mese pszichoterápia harry potter

A bejegyzés trackback címe:

https://felicitasz.blog.hu/api/trackback/id/tr791730237
Nincsenek hozzászólások.