Felicitász blogja

Terhesség, szülés, babázás, gyereknevelés. Gyógynövények, életmód, egészség. Szakirodalom, meg a szokásos tanácsaim gyűjteménye.

©

A blogon megjelenő írások, illetve azok részletei csak a szerző engedélyével, a blog linkjének feltüntetésével használhatók fel vagy közölhetők máshol.

Email: felicitasz@vipmail.hu

Facebook

Ennyien olvastok most

Locations of visitors to this page

Címkék

antibiotikum (2) antidepresszáns (5) anyanyelv (3) apa (3) aranyér (1) asszonygyökér (1) autizmus (6) autonómiára nevelés (5) baba (18) bábaság (22) balett (3) berry (1) beszédtanulás (11) bogyó (1) bölcsőde (1) boldogság (1) büntetés (4) burokrepedés (2) citromfű (2) családtervezés (8) csalán (1) császármetszés (14) császárseb (3) dicséret (3) d vitamin (1) egészség (15) életmód (13) elfogadás (3) engedetlenség (2) epidurális érzéstelenítés (2) érzelmi nevelés (1) eufenika (2) evésproblémák (1) fájdalomcsillapító (9) fejfájás (1) fejlődési rendellenesség (3) felicitasz (22) feminizmus (2) fészekrakó ösztön (2) fogamzás (4) fogamzásgátlás (3) fogamzásgátló tabletta (1) folsav (8) frontérzékenység (1) gátseb (1) genetikai tanácsadás (2) geréb ágnes (2) gyász (2) gyereknevelés (14) gyerekszám (6) gyerekvállalás (13) gyermekágy (12) gyermektelenség (7) gyógynövény (12) gyógyszer (7) h1n1 (11) halloween (1) harry (1) harry potter (10) hiszti (5) hőgörbe (1) hólyaggyulladás (1) homeopátia (1) hőmérőzés (1) hozzátáplálás (5) húsvét (1) idegennyelv tanulás (6) immunitás (3) influenza (13) influenzavírus (2) iskola (4) jutalom (2) kanada (22) kányabangita (1) karácsony (4) kétnyelvűség (6) kézzel tágítás (1) kiságy (1) kisgyermekkor (18) köhögés (1) kolin (1) költözés (1) komló (1) korai fejlesztés (10) korai vajúdás (2) koraszülés (2) korcsolya (1) kórház (3) kormányrendelet (1) lázcsillapító (2) levendula (2) magzatvédő vitamin (3) magzatvíz (1) meddőségi kezelés (3) medveszőlő (1) menstruációs ciklus (4) mese (11) meseterápia (1) mikulás (1) mióma (1) mmr (2) montessori (4) napirend (4) nátha (4) nevelés (2) nyugtató (3) oltás (14) omega 3 (3) öngyilkosság (1) orvos (20) otthonszülés (27) otthonszülés kormányrendelet (3) óvintézkedés (12) óvoda (5) ovulációs teszt (1) oxitocin (3) párkapcsolat (10) peteérés (2) peteérésjelző (1) pg53 mikroszkóp (1) potter (1) pozitív (1) pozitív nevelés (7) prom (1) pronatalizmus (2) pszichoterápia (20) ptsd (8) rák (2) rooming in (2) szaporodási ösztön (2) székrekedés (1) szeretet (6) szoptatás (14) szülés (27) szülésélmény (1) szülésindítás (5) szülési terv (1) szüléstörténet (1) szülés utáni depresszió (9) születésélmény (2) szűrővizsgálat (9) tájékozott döntés (10) tápanyagszükséglet (12) táplálkozás (11) tápszer (3) tea (11) teherbe esés (10) tehetséggondozás (6) tej (2) tens (2) teratológia (1) terhesgondozás (10) terhesség (14) termékenységi problémák (6) termékeny nap (3) természetes családtervezés (2) terminustúllépés (4) tigrisanya (2) többnyelvűség (3) tokofóbia (3) tőzegáfonya (2) tudomany (1) tudomány (2) túlhordás (3) tüneti hőmérőzéses módszer (1) tűzvédelem (1) újévi fogadalom (3) újszülött (12) ünnep (13) usa (19) utófájások (1) valentin nap (1) vas (2) vashiány (4) vérszegénység (3) zöld (1) zöld tea (1) zsurló (1) Címkefelhő

Friss kommentek

Legyen gyerekem? Vagy ne legyen? (10.) - A visszatekintők (2. rész)

2010.01.07. 03:34 Felicitasz

 

A gyerekeik létét megbánó szülők nagyon kevesen vannak. Ennek részben az az oka, hogy ilyet bevallani még egy névtelen kérdőíves felmérésben is nagyon erős társadalmi (és személyes) tabunak számít, részben pedig az, hogy az ilyen történetek mögötti tragikus sorsok már valóban nem mindennapiak (illetve szeretnénk remélni, hogy nem azok).

Sok szülő csalódott és kiábrándult, sok szülő elképzeli, hogy milyen lehetett volna az élete a gyerekei nélkül, de a legtöbben tisztában vannak azzal, hogy ezek a fantáziák csak fantáziák (vagyis egyáltalán nem biztos, hogy annyival több pénzünk lenne, sem az, hogy tényleg elvégeztem volna ezt vagy azt az iskolát, vagy hogy csakugyan annyit utaztunk volna stb.), azaz magára a gyerekre már nem képesek úgy gondolni, hogy "bárcsak ne is lett volna". Sok szülő megfogalmaz valami olyasmit, mint E. M. Whelan  ("A baby?... Maybe" 1975) egyik interjúalanya, akinek két beteges, nehezen nevelhető kisfiából végül sikeres, szépen felnőtt férfiak lettek: "Nem volt minden rossz... és most is mindig örülök, ha a gyerekeim írnak, ha felhívnak, ha jönnek. Amit igazából ki akarnék itt hangsúlyozni, az csak annyi lenne, hogy ha tudtam volna, hogy az anyaság mi is lesz valójában az én számomra... hogyan fogja fenekestül felforgatni az életemet... akkor azt hiszem, legalább elgondolkodtam volna azon a verzión is, hogy nem lesznek gyerekeim. Vagy tényleg vártam volna addig, amíg megszerzem azt a képesítést és munkahelyi tapasztalatot, amire úgy érzem, szükségem lett volna." Ilyesmit sokan mondanak, de olyat már lényegesen kevesebben, hogy "bárcsak ne szültem volna meg őket".

A csalódott szülők száma ugyanakkor ijesztően nagy: nem csoda, hogy a gyermekvállalást elutasítók egy része az ő tapasztalataik nyomán dönt úgy, hogy köszöni, ebből nem kér. Ez a döntési mintázat nagyon veszélyes, egyébként, mert ami másoknak nehéz (vagy épp könnyű), nem biztos, hogy neked is az lesz. E. M. Whelan interjúalanyai közt is vannak csalódott szülők: sikeres ügyvéd apuka, akinek egyik fia sem akart a középiskola után továbbtanulni; lelkiismeretes anya, akinek egyik lánya 16 évesen teherbe esett; szülők, akik úgy érzik, mindent megtettek, de mégsem azt kapták, amit vártak.

Ahhoz viszont, hogy a csalódásról vagy a családi boldogságról reálisan gondolkodni tudj, azt kell látnod, hogy mit várnál te a saját gyerekedtől. Te is boldogtalan lennél-e például, ha a gyerek nem végezne egyetemet, ha fiatalon házasodna, ha nem házasodna, ha a karrierjének akarna élni, ha katolikus szerzetes akarna lenni, ha buddhista szerzetes akarna lenni, ha kiderülne, hogy homoszexuális,  ha kiderülne, hogy nincs zenei tehetsége, ha... ? Van-e a gyerekkel célod? Ha van, akkor már ezzel önmagában jelentősen megnövelted a saját boldogtalanságod esélyét.

A szülők egy része azért csalódott, mert eleve irreálisan sokat várt, a szülői léttől is, a gyerektől magától is. A gyerek például lehet, hogy sokak számára a legnagyobb boldogság az életben, de nem tesz "boldoggá", vagyis aki erre számított, az mind csalódni fog. Ahogyan az idevágó tanulmányokat összefoglaló Lisa Belkin (2009) fogalmaz: az embernek az az érzése támad, hogy a kutatóintézetek azért végzik az újabb és újabb felméréseket, mert ők maguk sem hiszik el a lehangoló eredményeket, és reménykednek, hogy hátha egyszer más jön ki, de nem. Újra és újra azzal a következtetéssel zárulnak a kutatások, hogy a már egyébként is jól működő kapcsolatok egyik része tovább mélyül a gyerekek érkezésével, másik része nem változik érdemben, de  ahol probléma volt, ott a gyerekkel csak még több lesz, és olyan nincs, hogy egy gyerek születése tenne addig boldogtalan embereket boldoggá akár egymással, akár külön-külön.

Ha a gyerek önmagában nem tesz boldoggá, akkor viszont ebből az is következik, hogy nem igaz, hogy a gyermektelen emberek, illetve házaspárok boldogtalanabbak, mint azok, akiknek vannak gyerekeik. Kutatások szerint a szülők úgy általában boldogabbak, mint a gyermektelenek, de ez a különbség eltűnik, ha tekintetbe vesszük az illető felnőttek családi állapotát. Más szóval: a boldogsággal a házasság korrelál,  de nem a gyerekek léte (kicsit pontosabban: az első gyerek még mérhető arányban tesz hozzá egy jól működő kapcsolat boldogságfaktorához, de a második és többedik gyerek már nem változtat szignifikánsan a szülők személyes boldogság-élményén). A gyermektelen házaspárok körülbelül ugyanannyira elégedettek az életükkel, mint a gyermekesek, ugyanakkor az egyedülálló szülők nagy arányban boldogtalanok.

A kutatási eredmények igazolják E. M. Whelan harminc évvel ezelőtti interjúit. Az általa megkérdezett gyermektelen házaspárok egyike sem érzett kifejezetten a gyerekek hiánya miatt szomorúságot. "Nagyon sok csalódott szülőt ismerünk... sok olyan magányos embert, aki hiába várja a három-négy gyereke leveleit, látogatását. (...) A házasságunk nagyon boldog és erős, és igazából ez jelenti az egyetlen valódi aggodalmunkat is, mert így biztos, hogy nagyon nehéz lesz annak, aki kettőnk közül özvegyen marad majd. Egész életünkben függetlenek voltunk, egyikünk családjával sincsenek igazán szoros kapcsolataink. Ha valamin utólag változtatnék, akkor ez lenne az... kicsit jobban figyelnénk a kettőnkön kívüli világra, a biztonság kedvéért. Ezt persze könnyebb mondani, mint megtenni. Egész életünkben sokat dolgoztunk mind a ketten, és a szabadidőnket egymással akartuk eltölteni. Külső kapcsolatokat fenntartani extra energia és erőfeszítés, bár valószínűleg megérte volna."

A Whelan interjúiban szereplő gyermektelen házaspárok számára az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy a saját szüleikkel elfogadtassák a döntésüket, illetve  amíg ez meg nem történt, éveken át elviseljék a szüleik csalódottságát és neheztelését. 

A gyermektelen házasságok közös vonása, hogy van bennük egy - Whelan által "gyerekpótlónak" nevezett - téma, tárgy, háziállat, hobbi, amely a házaspár részéről kölcsönös és kitüntetett figyelem tárgya, valami, ami kizárólag az övék és nemritkán gondoskodást is igényel. Az efféle értékes tárgyak, növények, állatok a házaspár számára nagyon fontosak, gyakran az egyik fél adta őket a másik félnek ajándékba, és persze jellemzően kiváltják a gyermekesek rosszalló megjegyzéseit ("ahol telik ilyen növénygyűjteményre, ott jutna pénz egy-két gyerekre is", vagy éppen "ahogy ezt a két kutyát körülrajongják, azzal az erővel már inkább egy gyerekük volna"). Whelan rámutat a furcsa kettősségre, hogy miközben a gyerekeket nevelő felnőttek sajnálatra méltóan szomorúnak tartják, hogy mások "annyi szeretetet egy macskára vesztegetnek el", abban azért már mindenki egyetért, hogy a gyerek nem háziállat, amin kiélhetjük a gondoskodási hajlandóságunkat. Más szóval: aki tudja magáról, hogy az erre fordítható szabad kapacitása csak egy macska megfelelő ellátására elég, annak valószínűleg nem véletlenül van macskája és nem gyereke.

A gyermektelen házaspárok egy része gyerekekkel dolgozik (tanárok, pszichológusok, gyerekorvosok, táborvezetők, konduktorok) és így éli ki a szülői hajlamait. Egy nyugdíjas tanítónő egyszerűen úgy fogalmazott, hogy "nagyon szeretem a gyerekeket, egész életemben velük voltam minden nap, reggeltől estig - csak sosem hoztam egyet se haza". A gyermektelen házaspárok egy másik része valamilyen önkéntes munkát vállal, ahol gyerekekkel foglalkozhatnak, vagy pedig a családban magukra veszik a kisegítői szerepkört és amolyan kedvenc nagynéni, illetve nagybácsi lesz belőlük. "Az öcsém három gyereke imád bennünket - mondta nevetve Whelan egyik interjúalanya. - Tudják, hogy szeretünk velük lenni; a mi számunkra ők egy csodálatos lehetőség arra, hogy a gyereknevelés számtalan pozitívumát megtapasztaljuk, anélkül, hogy állandóan ezt kéne csinálnunk." A gyermektelen házaspárok egy további része viszont egyáltalán nem érez vágyat arra, hogy gyerekekkel időt töltsön, és ők minden efféle tevékenységet erőltetett kompenzálásnak éreznének. "Igen, hallottunk már másokat fogadkozni, hogy majd így meg úgy fognak gyerekekkel törődni... mintha ezzel azt próbálnák bárkinek is bizonyítani, hogy nem defektesek, vagy nem azért nincs sajátjuk, mert utálják a gyerekeket... Ami engem illet, nem ismerek közelről gyerekeket, és nem akarok időt szánni arra, hogy megismerkedjek olyan gyerekekkel, akikkel aztán úgysem fogok soha tartós kapcsolatba kerülni - nem hiszem, hogy ezzel használnék bárkinek is."

A házasság "gyerek helyetti" közös témája gyakran egybeesik a gyermektelenség karrier-okával: a házaspár közös kutatásban dolgozik, könyveket ír együtt, mindketten sportolók  és sokáig folytatják a versenyzést, vagy mindketten zenészek és az egyikük énekel annál az operatársulatnál, ahol a másikuk zenekari tag. Máskor egyszerűen csak mindketten fontosnak tartják a munkájukat és a különböző terület dacára is szakmai inspirációt jelentenek egymásnak, emellett pedig egy sor közös érdeklődés is összeköti őket, mint amilyen a zene, irodalom, képzőművészet, sport, utazás, színház, és ezeken a területeken vannak közös élményeik, eredményeik. Ilyen esetekben a házasság  termékenysége nem a gyermekeket jelenti, de egyik fél számára sem kérdéses, hogy ez "jó-e" vagy "megérte-e", és nincs is mit megbánni a döntésen. Ben Lindsey könyve, az 1927-ben(!) írt The Companionate Marriage (Társházasság) sorra veszi az ilyen házasságok előnyeit és arra jut, hogy igazából minden házaspárnak így kellene elkezdenie a közös életét, aztán akik gyermeket szeretnének, azok majd egy újabb szertartáson mintegy megerősítenék a korábban tett házassági ígéretüket, mielőtt családot alapítanak.

Akik gyermeket vállaltak, utólag már nem gondolhatják meg magukat, de a gyermektelenek számára a döntés nélkülözi az effajta véglegességet. "Olyankor szoktam meginogni - mondja E. M. Whelan egyik gyermektelen interjúalanya -, amikor vidám szülőket látok, jól viselkedő, nagyon boldognak tűnő gyerekekkel. Néha átfut rajtam a gondolat, hogy hű, nekem is lehetne egy ilyen fiam... hát, körülbelül két másodpercig tart a vágy. Amikor ez eszembe jut, azonnal rádöbbenek, hogy a gyerek az én számomra csak dekoráció lenne; valaki, akivel dicsekedhetek."

A gyermektelenek legjellemzőbb aggodalma az, hogy kimaradnak valami alapvető emberi tapasztalatból. "Sokat töprengek azon, mi lesz, ha 55 évesen egy reggel belémhasít, hogy sosem láthattam a gyerekeim arcát és egész további életemben azt kérdezem majd magamtól, hogy miért nem szültem én is." Az aggodalom nem teljesen alaptalan: a tudatosan vállalt gyermektelenséget nagyon kevesen bánják meg, de akik igen, azok egy efféle kései, radikális véleményváltozásról számolnak be. A nők egy részével például az történik, hogy az esetleg késlekedő, kimaradó menstruációjukra hirtelen nem úgy gondolnak, hogy "egek, csak ne legyek terhes", hanem úgy, hogy "ha ez most egy kisbaba lenne, megtartanám"; a férfiaknak pedig a legjobb barátjuk vagy valamelyik testvérük nagypapává válása  okozhat váratlan fájdalmat és hiányérzetet. Az attitűdváltás ilyenkor gyors és megrázó, és utóbb nagy személyes gyász forrása. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon kevés gyermektelen házaspár megy ilyen élményen keresztül; akik igen, azok általában gyermekekkel foglalkozó szervezetek javára kezdenek el jótékonykodni, vagy ott önkéntes munkát vállalni.

Nem találkoztam olyan vizsgálattal, amelyben a felmérés tárgya az lett volna, hogy megbánta-e valaki a tudatosan vállalt, tervezett gyerekeit (pedig biztos van ebben a csoportban is egy nagyon alacsony százalék, akik igen, csak ahogyan már említettem, a "gyerekesek" homogén csoportként vannak kezelve az összes felmérésben  és senki nem  differenciál tovább a  családtervezési attitűdök alapján). Sem Whelan, sem a Cowan házaspár interjúiban nem szólaltak meg ilyen szülők. A sodródásból, nem tervezett gyerekek érkezéséből is csak olyan esetekben származott tényleges "nem érte meg" érzés, ahol házassági válság, valamelyik családtag súlyos fizikai vagy mentális betegsége, alkohol- vagy kábítószerfüggőség, bántalmazás vagy más hasonló nagyon komoly probléma társult a reménytelen gyereknevelési patthelyzethez (és persze egyben nemritkán oka is volt annak).

Olyanról több visszatekintő házaspár is beszámolt, hogy az utolsó gyerekük végül "számfelettinek" bizonyult, akár azért, mert az eredetileg tervezett gyerekszám után még "becsúszott" egy újabb kisbaba, akit némi meglepődés vagy hezitálás után mégiscsak megtartottak, akár azért, mert a gyerekszám-terv végül egy kicsit túlzott ambíciókat tükrözött: "Négy után azt éreztük, hogy még bírnánk többet, az ötödik után pedig azt, hogy nekünk igazából négy és fél gyerek lett volna ideális, ha ilyen létezne... hát kicsit össze kellett szednünk magunkat, de önsajnálatról szó sincs - na nem mintha valaha is lett volna rá időnk."

Voltak, akik azt fájlalták, hogy nem lett még egy gyerekük; az ilyen házaspárok többsége három vagy több gyermeket nevelt fel, és váratlan anyagi nehézségek, munkahelyi okok vagy valamilyen betegség miatt nem tudtak vállalni még egy következőt. Ezeknek a családoknak egy részében az utolsó terhesség vetéléssel végződött, méhen kívüli terhesség volt, vagy valamilyen más nőgyógyászati probléma jelezte, hogy a feleség már nem lesz képes több gyermeket kihordani, és az orvosi kezelés nemegyszer végleges sterilizálást (méhkivételt, petevezeték-elkötést) is jelentett.

Ismét más házaspárok menet közben módosítottak a gyerekszám-terveiken és saját teherbírásukkal, korlátaikkal szembesülve megálltak valahol; az egyik ilyen családban a harmadik gyereket várva beszélték meg, hogy negyedik már mégsem lesz, mások egy vagy kettő után döntöttek úgy, hogy az eredeti terveikkel ellentétben mégsem vállalnak további gyermeket, de ezek közül a szülők közül sem számolt be senki arról, hogy bármilyen döntést megbánt volna.

Külön fejezetet érdemelne az abortusz, fogamzásgátlás, tervezett sterilizáció kérdése, de sem Whelan, sem a Cowan házaspár könyve nem közöl átfogó vizsgálatokat, és ezt a témát sem lehet attitűdelemzések nélkül tisztességesen átrágni. A visszatekintők közt  másképp fog nyilatkozni az a gyermektelen házaspár, akik eleve úgy tervezték, hogy nagyon vigyáznak, de a véletlenül megfoganó babát megtartják, mint azok, akik kezdettől úgy álltak hozzá, hogy elvetetik a véletlenül megfoganó magzatot, és utóbbiak közül sem mindegy, hogy végül csakugyan volt-e véletlen terhesség, azaz sor került-e abortuszra.  További csoportot alkotnak azok, akik a házasságuk korai szakaszában művi meddővé tétel mellett döntöttek, köztük utóbb lehetnek olyanok, akik megbánták ezt, és lehetnek olyanok, akik nem. Az imént felsorolt verziók mindegyikét "tudatosan gyermektelen" párok alkalmazzák, de az érzelmi következmények nagyon különbözők lehetnek, és ezt a kérdést egy önálló posztban fogom feldolgozni, kifejezetten a családtervezési metódusok  utólagos tanulságait vizsgáló szakirodalmakon keresztül.

A tervezett, tudatosan vállalt gyerekeket nevelő házaspárok mondták legnagyobb arányban azt, hogy ha még egyszer kezdhetnék, akkor is végigcsinálnák ugyanezt. A gyerekvállalásról így gondolkodni független volt a család anyagi helyzetétől, a gyerekszámtól, az olyan külső körülmények diktálta nehézségektől, mint például beteg nagyszülők, munkanélküliség, gazdasági válság stb. E. M. Whelan egyik interjújának szereplői a harmincas évek elején házasodtak, aztán öt év alatt három gyerekük született, a harmadik gyerek születése után röviddel pedig felszámolták a játékgyárat, ahol a férj dolgozott. Hamarosan talált másik munkát, de légzőszervi problémákkal súlyos beteg lett és soha többé nem tudott teljes állásban dolgozni, úgyhogy a családot lényegében a nemsokára munkába álló feleség tartotta el a gyerekek iskolás éveinek végéig.

Ennek a házaspárnak a történetét azért tartottam fontosnak kiemelni, mert két olyan tanulságot is megfogalmaztak, amelyek máig aktuálisak. Az egyik az, hogy ha családot alapítasz, akkor számíts arra, hogy lesznek nehézségeid, és ne légy dühös a sorsra, sem pedig ne kezdj el önmagadban kételkedni, amiért nem megy minden simán; ne feledkezz el a szándékról, amely a családalapításban vezérelt.

A másik fontos üzenetük pedig az volt, hogy ne engedd, hogy a külső körülmények döntsenek a sorsodról. A háború, a gazdasági válság, a gyárfelszámolás, a munkanélküliség múló állapot, de ha ezek miatt teljesen megtagadod magadtól a család utáni vágyadat, akkor ennek a gyászát egész maradék életedben hordozni fogod. "Én úgy éreztem - mondta a férj -, hogy a gyerekeim jelentették az életem igazi értelmét, hálás voltam a létükért. Semmiért nem adnám azokat a karácsony estéket, amikor ők még kicsik voltak. Alig volt valamink, de mégis gazdagok voltunk, ha érti, mire gondolok. Nagyszerű volt végignézni, ahogyan felnőttek lettek és ma is rengeteg örömet jelentenek. Egy férfi számára semmi sem hasonlítható ahhoz, amikor van egy-két felnőtt fia, akikre barátként tekinthet, és tudom, hogy a feleségem is ugyanígy van a lányunkkal. Igen, minden perc megérte. A gyerekeink és az unokáink egyszerűen csodálatosak."

A visszatekintők tapasztalatainak esszenciája az, hogy legyél tisztában önmagaddal, a vágyaiddal és a valósággal; ne tűrd, hogy bármilyen külső nyomás döntsön helyetted, és megbánás ellen az a legjobb recept, ha nem hagyod magad sodortatni az eseményekkel és nem cselekszel meggondolás nélkül.

A gyerekvállalással kapcsolatos döntés az egész gyerekről szól, azaz ne engedd, hogy valamilyen részprobléma  - "mennyibe kerül manapság egy gyereket egyetemre járatni" - vagy rész-előny  - "nekem is kell egy ilyen aranyos kisbaba" - egyedül váljon döntő faktorrá. (Ha ez történik, abból persze még nem következik, hogy az egész életedet elrontottad, csak jobb, ha megelőzöd amit meg lehet előzni.)

Úgyhogy, ha családalapítás mellett döntesz, akkor amíg majd gömbölyödik a pocakod (vagy ha te az apuka vagy, akkor a feleségedé), gondolj sokat a leendő kétévesre meg iskolásra. Ne csak csecsemőgondozás-könyveket nézegess, hanem óvodásgondozás-könyveket is, mert később erre már nem lesz annyi időd, amennyit szeretnél. Majdnem minden felnőttre igaz, hogy a gyermekkor egy bizonyos szakaszában nagyon otthon érzi magát, a gyermekkor egy másik szakaszával pedig nem nagyon tud mit kezdeni (majd később erről a jelenségről is írok egyszer): nem vagy alkalmatlan a gyerekvállalásra csak  azért, mert most úgy érzed, hogy megőrülnél napi 24 órában egy háromévessel. Az a fontos, hogy ha tudod magadról, hogy falra mászol az átlagos háromévestől, akkor ne számíts arra, hogy a saját hároméveseddel "majd lesz valahogy", hanem készülj fel a munkára, ne csak a "kisbabára".

Babavállalás előtt három szempontot gondolj végig: akarsz-e most (újabb) gyereket, készen állsz-e most (fizikailag, lelkileg, mentálisan) egy terhességre, és képesnek érzed-e magad arra, hogy kielégítsd a fizikai és érzelmi igényeit (egy újabb) valakinek, aki eleinte teljesen tőled fog függeni.

32 komment

Címkék: életmód párkapcsolat gyerekvállalás családtervezés gyermektelenség gyerekszám

A bejegyzés trackback címe:

https://felicitasz.blog.hu/api/trackback/id/tr261641125

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zellerlevél 2010.01.07. 23:05:50

Két gondolatot tartok nagyon fontosnak:

1. "Van-e a gyerekkel célod? Ha van, akkor már ezzel önmagában jelentősen megnövelted a saját boldogtalanságod esélyét."

Aki nem azzal indul neki a gyerekvállalásnak, hogy tudja: a gyerek nem az övék, csak velük van egy ideig, és a legjobb tudása szerint kell nevelnie; valamint az a cél, hogy önálló ember legyen, aki saját maga dönt az élete kérdéseiről, és vállalja a döntései következményeit, annak nem való a gyerek. (Igen, nagyon sokan nincsenek tisztában ezzel, mert leragadtak annál, amit valahol úgy írtál, hogy csak a csecsemőre vágytak.)

2. "számíts arra, hogy lesznek nehézségeid"

Ezt pedig aranyszabályként kéne számontartani, akár vállal az ember gyereket, akár nem.
Vannak nehézségek, akármit csinál, vagy nem csinál valaki. A különbség csak abban van, hogyan kezeljük őket.

És még mindig: biztos vagyok benne, hogy minden feladathoz, minden élethelyzethez fel lehet nőni.
Az elégedettség, a boldogság (egy minimum szint felett) nem függ anyagiaktól, a külső környezettől. Ez egy belső dolog, és nem másoktól fogjuk megkapni, hanem a magunk (saját magunkon végzett) kemény munkája hozza el számunkra.

(Az egész sorozatot lementettem a lányom számára, köszönöm.)

bölcsésztanár 2010.01.08. 15:05:01

Ez mind nagyon tanulságos, de engem főleg a miértek érdekelnek. Most, hogy a gyerekneveléssel előjöttek újabb és újabb sötét foltjai a személyiségemnek, olyanok, amik csupán a házasságban nem jöttek elő, a legfontosabbnak az önismeretet tartom. Merthogy fel kell dolgozni azokat fájdalmakat és igazságtalanságokat, meg egyéb befolyásoló tényezőket, amik a felnevelkedés során értek ahhoz, hogy normálisan tudjak foglalkozni a gyerekeimmel.
Szerintem nagyon sok felderítetlen gubanc van amögött, ha valaki tudatosan nem vállal gyereket. Biztos van, aki ezzel boldog, de szerintem nagyon sokan félnek, mert ők maguk úgy nevelkedtek, hogy nem mernek belevágni a gyerekvállalásba, csak a sötét oldalát látják. Ha tudnák, hogy ez miért van és rájönnének, hogy lehet máshogy is élni, mint az alapján, amit örökségként otthonról hoznak, lehet, hogy örömmel nevelnének gyereket, nem?
Mondom én, Pál Ferit hallgatva.

pizzafutár 2010.01.09. 01:02:37

Sok minden eszembe jutott eddigi tapasztalataim alapján, amik persze igen csekélyek egy 2 és fél éves és egy háromhetes mellett. DE:
mivel az első szülésem végét rémálomként éltem meg és utána önbeteljesítő jóslatként jött, amitől féltem: nem igazán tudtam mit kezdeni egy csecsemővel, mondhatnánk, hogy bizonyos szinten készületlenül ért a dolog, ráadásul a gyerekem egy azóta műtéttel megoldott fejlődési rendellenességgel született. Először azt mondtam, gyerek még jöhet, szülés nem, utána azt, hogy se gyerek, se szülés. Ma van egy nagyon aranyos, okos, ügyes nagylányom (nekem már nagy :-) ), aki bontakozó értelmével állandóan elkápráztat és folyamatosan furdal a lelkiismeret amiatt, hogy babaként nem szerettem eléggé, nem örültem neki stb. Amíg nem látszott, hogy a műtét valószínűleg sikeres volt, addig szóba sem jöhetett egy testvér. Onnantól, hogy nyitottak lettünk rá, nem kellett sokat várnunk. És milyen érdekes az élet, a szülés gyönyörű volt, a kezdetek szinte minden percét élvezem, beleértve a szoptatást is, gyönyörködöm a gyerekemben. Az is különösen érdekes, hogy a nagynak még most is hülyét tudok kapni a sírásától, míg a kicsiétől egyáltalán nem leszek ideges, pedig sokszor nem tudom az okát. Szóval igaza van bölcsésztanárnak, a gyereknevelés folyamatos önismereti fejlődést igényel, valóban egy csomó olyan dologgal szembesül az ember, amivel addig soha. És ne higgye senki, hogy a nagyot nem szeretem, dehogynem, nagyonis! Úgyis, mint olyan valakit, akiért többszörösen megharcoltam, ám mégsem tudom jó néhány dologért kárpótolni, aminek közvetlenül, vagy közvetve oka voltam/vagyok az életében. El sem tudom képzelni, hogyan alakultak volna vele a dolgok, ha neki is egy olyan indulás adatik meg, mint a húgának... Sokszor merült fel bennem, hogy szabadott volna-e őt megszülnöm- saját inkompetensségem miatt, de megbánni soha nem bántam meg. Remélem, életem végén is így fogom gondolni, bármilyen nehézségeket is tartogasson számunkra az élet.

(Remélem érthető, amit írtam, kissé zombi vagyok a nemalvástól, a posztot is már akkor olvastam, amikor felkerült, de eddig nem jutottam íráshoz...)

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.01.09. 06:28:41

@bölcsésztanár: Van egy önálló poszt ugyanebben a sorozatban a gyermektelenség lehetséges miértjeiről, és nem mindig felderítetlen gubanc az ok. (Kapásból nem mindig "felderítetlen", más esetekben nem mindig "gubanc", és akkor még mindig csak ezzel a két szóval dobálóztunk :-))

Az önismeret rész egyértelmű, és egyetértek. Ugyanakkor, @pizzafutár: gyerek_vállalásról dönteni csak a gyerek érkezése előtt lehet, utólag nem; utólag már gyerek_nevelésről van szó, és megintcsak egyetértek az önismereti részről. Szerintem eredményesen (szeretettel, biztonságban, következetesen, sikerrel stb.) nevelni csak ennek az önismereti fejlődésnek a tükrében lehet, legalábbis más verzióról még nem hallottam általam eredményesnek tartott szülőt nyilatkozni.
(Persze, hogy érthető amit írsz.)

zellerlevél 2010.01.09. 10:59:30

@pizzafutár: "El sem tudom képzelni, hogyan alakultak volna vele a dolgok, ha neki is egy olyan indulás adatik meg, mint a húgának..."

Lehet, hogy nem lett volna jobb, sőt! Mondjuk még a húgára is kihatottak volna annak a negatív hatásai.

Én magamnak a hasonló tapasztalataimat (dolgoztam a negyedik gyerek mellett végig) úgy magyarázom, hogy amit ő vesztett valamiben, egy másik dologban kompenzálódott.
Nálatok ez úgy hangzik: amit ő vesztett azzal, hogy kezdő anyukája volt, kárpótolta az, hogy egyedül csak rá figyeltetek.
Innentől kezdve letudható a lelkiismeretfurdalás, mert ahogy elnézem a döccenők ellenére egy egészséges lelkű gyereket neveltek...

misspony 2010.01.09. 12:17:20

@pizzafutár:
Ajjjjjjj, hát tudod.....
Úgy a vesémbe írtál, hogy nem is igaz!
A nagyfiam 16 éves. Inkompetensségem, önismeret-hiányaim, felőpttségem hiánya miatti állandó küzdésünk ma már erősen szakemberért kiállt.
Nagyon, de nagyon szeretem, de a kicsivel már teljesen másként vagyok! Pedig ugyanaz az anyjuk, csak 15 év a különbség, bölcsességgel, tapasztalással, alázattal.
Már tudom, hogy nem az enyém, hanem velem van. Ezt a fiamnál nem tudtam, nem is éreztem, uralni akartam.

Felicitas!

Ez a poszt is remek lett.... Számomra tanulságos!

bölcsésztanár 2010.01.09. 22:56:32

Szerintem nem érdemes azon gyötrődni, hogy mit mulasztottam el az első gyerekemmel kapcsolatban, hiszen honnan tudhattam volna előre, hogy mit hogy kell csinálni és mire kell figyelni!
Nekem is van ilyen, de elhatároztam, hogy arra figyelek inkább, hogy MOST mit csinálok és hogy az jó legyen. És lehet, hogy évek múlva az derül ki, hogy ezt is elrontottam, de ha előre félek tőle, tuti el is rontom.

zellerlevél 2010.01.10. 11:24:15

@misspony:
Szerintem a kamaszkor mindenkinek nehéz...
(Vagy majd ha túl leszünk rajta teljesen, akkor lehet, hogy nem fog olyan nehéznek tűnni.) ;)

Mi is kb. arra jutottunk a férjemmel, mint bölcsésztanár, teljesen mindegy már: miről tűnik (jelenleg) úgy, hogy rosszul csináltuk, most kell a lehető legjobban csinálnunk, úgy, hogy a kamasz kölkeink is, mi is a lehető legkisebb károsodással túléljük ezeket az éveket.
Néha már úgy tűnik, hogy beválik ez a stratégia. :)

katjaba 2010.04.05. 17:00:44

Boldogabb vagy boldogtalanabb lettél-e, mióta szülő vagy?
Az ember folyton elemzi, ha gondja van szülőként, hogy mi okozza: a gyerek (temperamentuma), a szülő (temperamentuma), a helyzet (és persze mindezek együtt), de leginkább melyik?
Természetesen a gyerekemet és a hozzá kapcsolódó érzéseket, élményeket semmi nem pótolhatja, és ilyen módon az ember nincs mit megbánjon.
De amióta gyerekem van, nincs időm/módom azokra a dolgokra, amelyek korábban könnyen boldoggá tettek, és ez nyilván frusztrál. Mindig is
jól viseltem az időlimiteket, mindig gyors és pontos voltam, talán túlságosan is, de a kisgyerekes lét olyan extrém helyzetek elé állít
az időkezelés terén is, ami hosszú távon nagyon kimerítő. Most nemcsak a klasszikus első évekre gondolok, hanem arra, ami azokból sokáig megmarad: este 10 előtt nincs kettesben való lét a másikkal. Nekem ez nagyon hiányzik, és hát a gyerekhajkurászós nap utáni holtfáradtság
miatt már csak odarogyni lehet az ágyra, tehát nem lehetséges, hogy legalább este 10 és 12 között irtóra kihasználd az időt a másikkal.
Igen, nagyon hiányzik, hogy legalább az időm egy része felett én rendelkezzem (a délutáni alvás nem ilyen, hiszen afelett igazából nem
rendelkezel, ha nem alszik a kicsi vagy nem akkor vagy nem annyit, akkor nem Te rendelkezel afelett, meg amúgy is helyhez vagy teljesen
kötve, pl. nem sétálhatsz egyet, mert ki van az alvó kicsivel addig?). Nehezen viselem, hogy örökösen résen kell lenni, mi történik, az
állandó figyelés, a folyamatos hisztimegelőzés, az csak-anya-jó miatti állandó rendelkezésre állás, amíg csak a kicsi ébren van, a sorozatos
betegeskedések, ami miatt tiszta stressz az ember, hogy a munkájával hogyan lesz kész (az enyém olyan, hogy adott határidőre meg kell
lennie, ha beteg volt végig a gyerek azelőtt, ha nem és hát általában beteg).
Szóval a stressz-szint nőtt meg irtózatosan, amiről nyilván nem a gyerek tehet, de áttételesen hozzá kapcsolódik. És ezzel nem tudok mit
csinálni. Nyilván oldódni fog egy kicsit a helyzet, de már régóta várom, hogy oldódjon (amíg folyton beteg csecsemő volt a fiam, azt
vártam, hogy majd ha nagyobb lesz, jobb lesz -- jobb lett és egy kicsivel kevesebbet beteg, de most meg a munka miatt is aggódhat az ember).
Az is tény, hogy a férjemmel olyan munkánk van, ami igazából egész embert kíván abban az értelemben, hogy hosszan el kéne gondolkodni
dolgokon, és erre gyerek mellett semmi módunk igazából (vagy csak nekünk nem megy). Rohanunk a-ból b-be és vissza.

türkiz 2010.04.06. 09:49:08

@katjaba: Nagyon átérzem, amiről írsz... Hányszor, de hányszor tettem fel magam is ezt a kérdés: "vagy csak nekünk nem megy"???
Valóban vannak családok, akik egész egyszerűen jobb háttérrel bírnak (egy teljes bemozgósítható team áll a rendelkezésükre); hát ehhez képest, valóban lehet elkeseredésre oka annak, aki mögött ilyen nincs :(
Ugyanakkor ha az ember elfogadja mind a családja, mind az önmaga korlátait és nem lázad olyanért is, ami teljességgel értelmetlen; mert akkor sem sem lesz másként... akkor valami változás mégis végbemegy. Nem úgy ahogy várja az ember, valahogy a káoszban találnak helyet igényeink...
Legalábbis nálunk valami ilyesféle folyamat ment végbe; szóval csak egyre biztatnálak: ne ess kétségbe, engedd, hogy elsimuljanak a ráncok, a maguk új "stílusában":) Majd meglátod, milyen eredetiek lesztek :)))
ui.: S ha nagyon okoskodtam volna most, úgy megkövetlek, egyetlen mentségem, évekig roppant elemien érintettek mindazok, amikről írsz... Kitartás!

katjaba 2010.04.06. 22:37:00

türkiz, nagyon köszönöm a kedves szavakat, ezek most tényleg segítenek! :-) (az már önmagában sok erőt ad, hogy más is ugyanezekkel küszködött -- és túljutott rajta). hát elég hajszoltak vagyunk. és magam sem merem elhinni, de még tervezünk gyereket. de nagyon sokat gondolkodom azon, hogy fogjuk bírni, ha már egy gyerekkel is levegőért kapkodunk... néma csodálója vagyok az utcán pl. 3 gyerekkel nyugodtan (!) közlekedő anyukáknak. hogy a csudába csinálják?! :-)
még egyszer köszönöm.

baudolinA (törölt) 2010.04.28. 23:35:48

Csak az jutott eszembe, hogy milyen "érdekes" az, hogy a tudatosan gyerektelen párokról magabiztosan ki lehet jelenteni, hogy biztosan nagyon sok gubanc van mögöttük, és ezért nem vállalnak gyereket (azaz már-már terápiára szorulnak, mert szembemennek valamiféle ősi ösztönnel), ugyanakkor pedig elvárni tőlük, hogy a gyereket vállalókról kizárólag elismerően beszéljenek, elfogadják a döntésüket, megdicsérjék, támogassák őket stb. Sosem neveztem önzőnek a gyereket vállalókat, ehhez képest én kizárólag a gyereket vállalóktól és katolikus papoktól (akik szerintem egyáltalán nem kompetensek a gyerekvállalás kérdésében, még annyira sem, mint egy "átlagos" gyerektelen) kaptam meg az önző jelzőt. Sokszor. Pedig még csak katolikus sem vagyok, és az egyházból is kiléptem.

A miértre pedig kérdéssel válaszolnék: miért vállal gyereket valaki? Erre mindenféle választ lehet adni, de végső soron az a válasza, hogy azért, mert vágyott rá. Örökségként azt hoztam otthonról, hogy jó gyereknek lenni, jó érzés, ha az embernek szerető testvérei és szülei vannak. A testvéreimnek is vannak gyerekeik. Én mégsem vágyom saját gyerekre. És örülnék neki, ha ezt a döntésemet ugyanúgy tiszteletben tartanák, mint másnak a 3. terhességét, és nem keresnének mögötte nemlétező gubancokat.

Magenta (törölt) 2010.04.29. 08:37:49

"Van-e a gyerekkel célod? Ha van, akkor már ezzel önmagában jelentősen megnövelted a saját boldogtalanságod esélyét."

Ez így értelmetlen. MINDENKINEK van a gyerekkel célja. Ha csak annyi is, hogy boldog legyen, de van, mert az is cél.
Mindenki elképzel valamit a gyerekének a jövőjére nézve, ha nem így lenne, csak nőnének, mint bokor az út szélén. Megnézzük, milyen óvodába, iskolába adjuk be. Miért? Mert célunk, hogy jól érezze magát.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.04.29. 13:57:22

@Magenta: "célod" = a te személyes célod, amit valaki máson keresztül (jelen esetben a gyereken keresztül) el akarsz érni.
Az, hogy boldoggá akarod tenni, nem esik bele ebbe a kategóriába. Az, hogy "legyen egy orvos is a családban", beleesik. Vagyis, szerintem egyről beszélünk.

Magenta (törölt) 2010.04.29. 18:56:44

@Felicitasz: Ó, értem. :)
Nem, ilyen céljaim nincsenek velük/rajtuk keresztül, ennek ellenére irtó büszke vagyok minden eredményre, amit elérnek. Meg arra, hogy vannak nekem. :)

Magenta (törölt) 2010.04.29. 18:57:34

Ettől függetlenül, ha a mai eszemmel és világképemmel visszamehetnék 20 évet, teljes egészében másként csinálnám.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.04.29. 20:53:13

@Magenta: (És biztos, hogy az jobb lenne?
Másfelől meg, még ha igen, akkor is van Murphy törvénykönyvében egy mondat, amire gyakran emlékeztetem magam: "az utólagos bölcsesség egzakt tudomány".)
Mik a legfontosabb dolgok azok közül, amiket másképp csinálnál? (Nekem ez a személyes mániám, mások élettapasztalatából megpróbálni okulni.)

Magenta (törölt) 2010.04.30. 06:38:25

@Felicitasz: Nehéz kérdés és hosszú lesz. :)
Igen, utólag okosnak lenni mindig könnyebb, ezért is írtam, hogy ha a mai eszemmel mehetnék vissza.

Hm, hát az első férjemnek nem szülnék gyereket, sőt, hozzá se mennék félig gyerekfejjel (megérne egy misét, hogy a XXI. századi társadalomban még mindig milyen megítélés/elítélés alá esnek az elvált nők), de ha erre gondolok, mindig görcsbe szorul a gyomrom, mert akkor a két nagy nem az lenne, aki, és így, hogy ismerem őket, nem tudom bánni mégsem (ahogy a cikkben is írtad).
DE gyerek nélkül próbálnék diplomát szerezni, azt gondolom, az klasszisokkal könnyebb lehet.

Ezt az egyet leszámítva nem hiányzik semmi, nem hiányoznak bulik, az utazások igen, de erre meg csak azt tudom mondani, hogy azt a gyerekekkel jobban fogom élvezni, ezt biztosan tudom.

Magenta (törölt) 2010.04.30. 06:40:37

Visszás gondolatok ezek nagyon.
Mert ha azt mondom valahol, hogy mai ésszel másként csinálNÁM, akkor rámfogják, hogy megbántam a gyerekeimet, pedig nem.

Remélem, azért érhető. :)

baudolinA (törölt) 2010.04.30. 18:26:05

Magenta,
szerintem érthető, amit írsz, mert valami hasonlót mondott egy hozzám nagyon közel álló ember is. És őt a legnagyobb rosszindulattal sem lehet azzal megvádolni, hogy megbánta volna a gyerekeit.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.04.30. 20:34:20

@Magenta: Érthető. És kicsit azért is van ennyire körbejárva a téma, sportolói és egyéb analógiákkal megtámogatva, hogy látsszon, mennyire nem cserélgethetők a fogalmak, a "másképp csinálnám" nem azt jelenti, hogy megbántam, és a "még egyszer nem csinálnám végig" se azt jelenti, hogy megbántam. Csak a "megbántam" jelenti azt, hogy megbántam.

Anita Hoffmann 2013.01.23. 08:34:24

Most találtam rá erre a cikksorozatra, és rettentően örültem neki. Egy nagyon összeszedett, jól megfogalmazott, átrágott, tuodmányos, tényeken alapuló írás, és ez nagyon hiányzik ebben a témában.
Én egy tudatosan gyereket nem vállaló nő vagyok, és nagyon jó volt olvasni ezt a 10 bejegyzést. Folyamatosan a "hát ez az, erről beszélek én is" élményem volt olvasás közben.
A miértekről csak annyit, hogy én az vagyok, aki egész egyszerűen nem szereti a gyerekeket.
És bár ez nagyon gonosznak hangozhat, tényleg ez az igazság. Persze van kivétel, hiszen párom előző házasságából van egy kislány, akit nagyon igyekszem szeretni és sikerül is, de a legtöbb gyerek engem idegesít, kényelmetlen a társaságuk. Inkább kerülöm az olyan helyzeteket, ahol gyerekek vennének körül.
Anyukám szerint kisgyerekként sem szerettem a kisebb gyerekek, babák társaságát.
Pedig szerető szülők neveltek fel, minden testvéremnek gyereke van, én mégsem vágytam erre soha.
Fárasztó folyton a sodrással szembe menni és folyton védekezni, meg magyarázkodni miért is nem akarok gyereket így harminc évesen.
Mindenen keresztül mentem, amit leírál ebben a témában, és baromira dühít az emberek reakciója. Hogy majd úgyis meggondolom magam, meg önző vagyok, meg nem tudom mi az igazi boldogság... stb.
De amúgy ezt is általában azok az anyák szajkózzák leginkább, akikről azt írod, nem tudatos döntés volt a gyerekvállalás, csak sodródtak az árral. És önigazolnak. Meg dühösek rám, amiért így is boldognak látnak.
Tudod mi volt, ami számomra megviágosodást hozott? Egy háromgyerekes barátnőm egyszer azt írta, hogy ő ugyan iszonyat boldog a gyerekeivel, és nem bánta meg a gyerekvállalást, de szerinte azért minden anya cserélne az én életemmel szívesen, legalább egy napra. (Pedig az én életem sem könnyű, csak nincs benne gyerek)
És ekkor belém hasított. Én soha, nemhogy egyetlen napra, de egy pillanatra sem cserélnék olyan nőkkel, akiknek gyereke van. Boldog és teljes az életem így. Nem irígylem az anyáktól az anyaság élményét, nem kivánkozom más bőrébe. Olyan életet élek, amit mindig is szerettem volna. És egy fél gondolat erejéig sem kéne ebbe gyerek :)
Köszönöm ezt a sorozatot, terjeszteni fogom :)

kriszti76 2013.01.25. 11:16:14

A gyereknevelésre felkészülni nem lehet szerintem, hiába vállal valaki tudatosan gyereket. Már amennyire tudatosnak mondható a hormonok egybehangzó összjátéka, hogy nekem márpedig gyerek kell. Nem hiszem hogy túl sok szülő lenne akik az ezzel való munka, lemondás, korlátozottság, szabadságelvonás részével számolna. Szerintem a legtöbb szülő tudatlan, nem tudja hogy mit vállal mi vár rá,honnan is tudhatná?
Megbánni egy gyerek létét szerintem is nagyon durva kifejezés, gyakorlatilag olyan mintha a saját élő gyerekének a halálát kívánná, ez biztos, vagy remélem hogy nincs is.
Viszont az nagyon is kézzelfogható és gyakorlati tapasztalat, hogy akik már átestek a gyereknevelés nehézségei - gondolok itt a nagyszülőkre - annyira telítődtek, hogy már nem igazán kérnek az egészből, távolról, ritkán és leginkább tanácsokkal látják el a szülőket, az unokákkal is csak kevés időre képesek együtt lenni, foglalkozni velük. Inkább úgy gondolják, hogy nekik is jár hogy élvezzék az életet és én most itt a gyereknevelés első harmadából nézve meg is tudom őket érteni, habár én se erre számítottam....

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2013.04.08. 14:09:08

Ez itt egy összefoglaló egy attitűdvizsgálatról:
www.sciencedaily.com/releases/2013/04/130403071957.htm
és az derül ki belőle, hogy a férfiakban majdnem olyan erős az apaság utáni vágy, mint a nőkben az anyaság utáni vágy, csak a vágyat körülvevő érzések másfélék, és talán emiatt gondoljuk olykor azt, hogy a gyerekeket "igazából" a nők akarják.
Ha egy pár nem vállal gyereket és végül rosszul érzi magát e döntés miatt, akkor a nőkben ez a rossz érzés inkább bűntudat, a férfiakban viszont inkább szomorúság, illetve a gyermekes férfiakkal szemben irigység/féltékenység.
Ez nagyon érdekes szerintem.

M0ncsa 2014.07.16. 19:53:23

Felicitasz, koszonom a cikket (igen, meg mindig van, aki olvassa :)), el fogom olvasni az egesz sorozatot idovel.

kriszti76-nak csak annyit mondanek, hogy igenis vannak, akik tudjak, mire vallalkoznak, pl. jomagam, akinek pubertaskoraban az anyja szult neki 2 kishugot. Emiatt nagyon sokaig nem akartam gyereket en se, aztan a huszas eveim vegen megiscsak (bar ez valoszinuleg tudat alatt a pocsek munkakorulmenyek eloli menekulesi szandek is lehetett, sot, valoszinuleg volt), de akkor meg nem volt kinek. Amikor meg lett kinek, megint nem vagytam ra kulonosebben, boldog voltam ugy, ahogy voltam.
Vegul megis lett, a ferjem szeretett volna, en meg megkotottem a magam kompromisszumat (ertsd: inkabb ezzel az emberrel gyerekkel, mint nelkule gyerek nelkul).

Lenyeg a lenyeg, pontosan tudtam, mire vallalkoztam, nem lebegtem rozsaszin felhok kozt, es igy nem ert semmifele kellemetlen meglepetes. Rengeteg lemondas, hajtepes, boldogsag, imadat, egy vegyesfelvagott, ez ilyen. Es igen, imadom a fiamat, nem adnam semmi penzert, es nem bantam meg. Raadasul most varjuk a masodikat (2 gyerek volt a "szerzodesben" :DD).

De ismetlem: ha nem az az ember van mellettem a buliban, aki, aligha szulok.

M0ncsa 2014.07.16. 19:55:21

...annyi jutott meg eszembe, hogy irjatok paran, mekkora szemelyisegfejlodesen mentetek keresztul a gyerek hatasara. Nos, ezzel valoszinuleg egyedul leszek a velemenyemmel, de szerintem a szemelyisegunket meg gyerekvallalas ELOTT celszeru csiszolgatni, igy lehetunk kovetkezetes, kiegyensulyozott szulei a kicsinek, ami a legfontosabb dolog a vilagon. Persze ez csak az en velemenyem.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2014.08.06. 15:04:24

Ez egy nagyon remek és ráadásul szórakoztató írás, ajánlom mindenkinek:
kapitalizmus.hvg.hu/2014/8/4/botos-katalinnak-igaza-volt/

furmint-m 2014.08.08. 11:44:45

@Felicitasz: Botos Katalinnak igaza volt
Nagyon tetszett ez az iras! Tenyleg remekbeszabott mondatok, bekezdesek vannak benne!

Abban a szerencseben volt reszem, hogy Botos Kata szemelyesen "oktatott" engem, nem is tudom mar mire, de a lenyeg megmaradt: egy idöben szalloige volt nalunk otthon a ferjemmel a "Józsibotos!"-hivoszo. :-) (Nocsak, meg a nemet ferjem is ravagja rögtön a valaszt a kerdesre, hogy ki Botos Kata... :-))

encir 2014.08.11. 15:49:17

Én pedig mondhatom, hogy igen, megbántam, hogy gyereket szültem.
Nem azért, mert nincs pénzem, hogy nem bulizhatok és utazhatok, hanem mert nekik sem tudok -egyáltalán nem luxus, de - egy jó középosztálybeli életszínvonalat biztosítani, rossz mintát mutatok nekik és ezt ők fogják keservesen negszenvedni,azt, hogy nem tudtam a hormonjaim késztetésének ellenállni. :-(

Tőkés Hanga 2016.09.05. 18:18:36

Együltömben elolvastam ezt a 10 részes írást, mert néhány napja a férjem elmesélte, hogy a 35 év körüli főnöke nagyon boldog, mert gyereke lesz. A férjemmel 10 éve ismerjük egymást, fiatalabb korunkban természetes volt, hogy majd lesz gyerekünk, aztán ahogy megismertünk egy,két családot és egyre nagyobb terveink kezdtek alakulni elhalványult ez a vágy, sőt egyre nehezebb volt elképzelni, hogy ekkora felelősséget vállaljunk. Viszonylag fiatalok vagyunk, én 26, ő 28. Mindketten úgy látjuk, hogy a szüleink nem túl sokat gondolkodtak azon, hogy majd milyen jövő fog ránk várni és úgy vállaltak minket, amit rossz ötletnek tartunk. Én nagyon sokszor szögezem a kérdést a szüleimnek, hogy miért vállaltak engem, mi volt akkor a tervük, de sajnos nem kapok érdemleges választ. A családom széthullott, de sosem volt igazán egyben, nem volt könnyű gyerekkorom, volt, hogy azt kérdeztem magamtóm mi értelme ennek a kínlódásnak. Mára sikerült a férjemmel egy kényelmes életet megteremtenünk és bár tudom, hogy felelőtlenség volt a szüleim részéről, hogy vállaltak engem mégis örülök, hogy megszülettem és részese lehetek ennek a világnak. Igazából azért is kezdtem körbe nézni a téma után, mert ezidáig az érveimmel jól elvoltam, hogy miért ne legyen gyerekünk, aztán néhány napja amikor kicsit úgy láttam, hogy felcsillant szemmel meséli, hogy gyereke lesz a főnökének valami kicsit megváltozott bennem. Napok óta furcsa késztetést érzek a gyerekvállalásra, de olyan, mintha ez nem is én lennék. Talán tudat alatt elhittem, hogy a férjem mégis szeretne gyereket és annyira szeretem, hogy boldoggá szeretném tenni és ezért vállalnám mindazt aminek idáig totálisan ellent mondtam. Azért viccelődve mondtam,ó már párszor, hogy szeretnék gyereket, de mindig azt mondja, hogy félt engem ettől a feladattól, nehezen viselném azt a sok feladatot meg amúgy is milyen világot élünk most, nem akarunk még egy kis emberrel menekülni ha háború lesz, nem akarjuk, hogy még egy ember szenvedjen a Földön. Mindketten egy gyenge hátterű családból jövünk, végre kezd alakulni az életünk, kitörtünk, elköltöztünk Norvégiába, alakulnak az anyagi dolgaink és én tovább is szeretnék tanulni. Az a bajom, hogy körülbelül fele annyi érvet tudok mondani a gyerekvállalás ellen és ugyanannyit a gyerekvállalás mellett. Én félek a felelősségtől, tényleg kényelmes vagyok, tanulni szeretnék és úgy érzem túl nehéz lenne tanulni és közben gyereket nevelni, de ugyanakkor attól is félek, hogy nem tapasztalom meg azt a sok csodás dolgot ami a szülőséggel jár. Elolvastam az írásokat, de nem kerültem előrébb és nem tudom mikor lesz egy kicsit világosabb a helyzet. Attól is félek, hogy 50 évesen ráeszmélek, hogy hatalmas hibát követtünk el, de attól is, hogy feladom a szabadságom és nem tudom megvalósítani önmagamat. Abban az egyben tisztán látok, hogy először muszáj megvalósítanom önmagamat, olyan munkát kell végeznem ami kielégít mert hanem később csak bánni fogom, hogy nem tettem meg és nem a gyereknevelés a legnagyobb álmom. Az írásomban levő zűrzavar tökéletesen jelképezi a bennem lévő zűrzavart és igazából csak ki akartam írni magamból és csak remélem, hogy egy idő után letisztulnak a dolgok.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2016.09.06. 17:36:51

@Tőkés Hanga: Mintha a 26 éves magamat olvasnám :) És ezt igazából biztatásul írom, amolyan rábólintásul, hogy igen, egy idő után letisztul, és majd valamerre elbillen, mi is változunk, a körülményeink is, és évek alatt nagyon-nagyon sok beszélgetés történik egymás közt is, barátokkal is, meg fejben is, önmagunkkal.
Gondolom, a norvég viszonyok közt eddigre már látod, hogy mennyire fiatalnak számítasz a 26 éveddel. Nekem legalábbis Kanadában óriási élmény volt a magyarországi kulturális normák után belekerülni egy teljesen más közegbe, 32-35 év körüli menyasszonyokkal, 33-38 évesen vállalt első babákkal, 40 év fölötti fiatal (és fiatalnak is kinéző) anyukákkal. 26 éves voltam, mint te most, és a "hú, hát most már azért ideje volt férjhez menni" az első kanadai évem alatt lecserélődött arra, hogy "hű, nagyon fiatalok vagytok még, bőven ráértek".
És akkor el is döntöttem, hogy tényleg ráérünk, és nagyon jó volt így, hogy elég időm volt gondolkodni, hezitálni, még többet gondolkodni, és aztán dönteni.