Felicitász blogja

Terhesség, szülés, babázás, gyereknevelés. Gyógynövények, életmód, egészség. Szakirodalom, meg a szokásos tanácsaim gyűjteménye.

©

A blogon megjelenő írások, illetve azok részletei csak a szerző engedélyével, a blog linkjének feltüntetésével használhatók fel vagy közölhetők máshol.

Email: felicitasz@vipmail.hu

Facebook

Ennyien olvastok most

Locations of visitors to this page

Címkék

antibiotikum (2) antidepresszáns (5) anyanyelv (3) apa (3) aranyér (1) asszonygyökér (1) autizmus (6) autonómiára nevelés (5) baba (18) bábaság (22) balett (3) berry (1) beszédtanulás (11) bogyó (1) bölcsőde (1) boldogság (1) büntetés (4) burokrepedés (2) citromfű (2) családtervezés (8) csalán (1) császármetszés (14) császárseb (3) dicséret (3) d vitamin (1) egészség (15) életmód (13) elfogadás (3) engedetlenség (2) epidurális érzéstelenítés (2) érzelmi nevelés (1) eufenika (2) evésproblémák (1) fájdalomcsillapító (9) fejfájás (1) fejlődési rendellenesség (3) felicitasz (22) feminizmus (2) fészekrakó ösztön (2) fogamzás (4) fogamzásgátlás (3) fogamzásgátló tabletta (1) folsav (8) frontérzékenység (1) gátseb (1) genetikai tanácsadás (2) geréb ágnes (2) gyász (2) gyereknevelés (14) gyerekszám (6) gyerekvállalás (13) gyermekágy (12) gyermektelenség (7) gyógynövény (12) gyógyszer (7) h1n1 (11) halloween (1) harry (1) harry potter (10) hiszti (5) hőgörbe (1) hólyaggyulladás (1) homeopátia (1) hőmérőzés (1) hozzátáplálás (5) húsvét (1) idegennyelv tanulás (6) immunitás (3) influenza (13) influenzavírus (2) iskola (4) jutalom (2) kanada (22) kányabangita (1) karácsony (4) kétnyelvűség (6) kézzel tágítás (1) kiságy (1) kisgyermekkor (18) köhögés (1) kolin (1) költözés (1) komló (1) korai fejlesztés (10) korai vajúdás (2) koraszülés (2) korcsolya (1) kórház (3) kormányrendelet (1) lázcsillapító (2) levendula (2) magzatvédő vitamin (3) magzatvíz (1) meddőségi kezelés (3) medveszőlő (1) menstruációs ciklus (4) mese (11) meseterápia (1) mikulás (1) mióma (1) mmr (2) montessori (4) napirend (4) nátha (4) nevelés (2) nyugtató (3) oltás (14) omega 3 (3) öngyilkosság (1) orvos (20) otthonszülés (27) otthonszülés kormányrendelet (3) óvintézkedés (12) óvoda (5) ovulációs teszt (1) oxitocin (3) párkapcsolat (10) peteérés (2) peteérésjelző (1) pg53 mikroszkóp (1) potter (1) pozitív (1) pozitív nevelés (7) prom (1) pronatalizmus (2) pszichoterápia (20) ptsd (8) rák (2) rooming in (2) szaporodási ösztön (2) székrekedés (1) szeretet (6) szoptatás (14) szülés (27) szülésélmény (1) szülésindítás (5) szülési terv (1) szüléstörténet (1) szülés utáni depresszió (9) születésélmény (2) szűrővizsgálat (9) tájékozott döntés (10) tápanyagszükséglet (12) táplálkozás (11) tápszer (3) tea (11) teherbe esés (10) tehetséggondozás (6) tej (2) tens (2) teratológia (1) terhesgondozás (10) terhesség (14) termékenységi problémák (6) termékeny nap (3) természetes családtervezés (2) terminustúllépés (4) tigrisanya (2) többnyelvűség (3) tokofóbia (3) tőzegáfonya (2) tudomany (1) tudomány (2) túlhordás (3) tüneti hőmérőzéses módszer (1) tűzvédelem (1) újévi fogadalom (3) újszülött (12) ünnep (13) usa (19) utófájások (1) valentin nap (1) vas (2) vashiány (4) vérszegénység (3) zöld (1) zöld tea (1) zsurló (1) Címkefelhő

Friss kommentek

Feltétel nélküli szeretet?

2009.09.22. 12:41 Felicitasz

Pár nappal azelőtt, hogy Shel Dougherty szemináriumán megismertem egy csomó jófej amerikai szülőt, olvastam valami nagyon érdekeset a The New York Times egyik mellékletében. Alfie Kohn szerint hiába tudjuk, hogy a kisgyerekeinknek feltétel nélküli elfogadásra van szükségük, a szülői "szeretlek" sokszor csak variáció arra, hogy "tedd amit mondok". A baj az, hogy ebbe a csapdába nagyon nehéz nem belesétálni, ha egyszer a nevelési tanácsadó könyvek szakértő szerzői is lépten-nyomon belesétálnak.

A feltétel nélküli szeretet röviden annyiból állna, hogy a gyerek "egészét" vesszük körül gyengéd elfogadással: azt szeretjük benne, aki, és nem azt, ahogyan viselkedik vagy amit csinál. Ez nem könnyű, különösen akkor nem, amikor éppen szabályozunk és elutasítunk egy nemkívánatos viselkedésformát. Szülőként nem elég eközben "tudnom", hogy magát a gyereket attól még ugyanúgy szeretem és nem adnám a világ minden kincséért se: ezt egyértelműen  jeleznem és kommunikálnom is kell, mert a gyerek nem gondolatolvasó. Nagyon nehéz feladat a szeretet légkörét állandóan fenntartani. Alfie Kohn felhívja a figyelmet, hogy miközben a nevelési tanácsadó könyvek egyfolytában ezt a követelményt szajkózzák, ugyanezen könyvekben a konkrét nevelési tippek sokszor az elvvel teljesen ellentétesek.

Azért döntöttem úgy, hogy poszt lesz ebből a cikkből, mert már korábban is észrevettem, mennyire könnyű kritikátlanul átvenni és szentírásként használni a nevelési tanácsadó szakirodalmat. Ha a szakkönyv jó, akkor hagyján, de ha kártékony, akkor az nagyon nagy baj, mert a következményekért utólag nem lehet a szerzőket hibáztatni, a gyerekért a felelősség mindenképpen a szülőé. Dühös szoktam lenni, amikor egy amúgy értelmes anyuka valami mereven követett szakirodalom miatt csinált mást, mint amit az ösztönei diktáltak volna, és túl későn derül ki, hogy pedig neki lett volna igaza.

Alfie Kohn - akit szintén nem kell kritikátlanul követni ;-)  -  szerint a szeretet légkörében való növekedni segítés helyett sokszor ahhoz kapunk szakértői tanácsokat, hogy hogyan kondicionáljunk eredményesebben: mutasd ki jobban a szeretetedet, amikor a gyerek "jó", és viselkedj távolságtartóbban, amikor a gyerek "rossz". Csak úgy sorakoznak a modern szakirodalmi példák: Phil McGraw 2004-es kiadású Family First! (Első a család!) című könyvében az áll, hogy a gyerekek által kedvelt vagy szívesen csinált dolgokat kell jutalmakká alakítani és időnként ezeket megvonni, hogy a gyereket kívánatos viselkedésformákra ösztönözzük. "És ne feledjük - írja McGraw -, hogy a gyerekek számára a legértékesebb jutalom a szülőtől érkező elfogadás és bátorítás." Hasonlóan érvel Jo Frost a 2005-ben kiadott Supernanny könyvben (Frost a hasonló című  rendkívül sikeres brit tv-show egyik szereplője volt): "A legjobb jutalmak a figyelem, a dicséret és a szeretet", és ezek nem megfelelő viselkedés esetén visszatartandók, amíg a gyermek nem kér bocsánatot.

A negatív kondicionálás sem mindig az "elmaradott, autoriter" nevelési stílus sajátja. Ma már sok szülő van, aki a fizikai büntetésnek a gondolatát is elutasítja, ugyanakkor különösebb kétségek nélkül alkalmazza a sarokba állítást vagy a más módon történő, meghatározott időre szóló fizikai és érzelmi izolálást. Még egy olyan nagy név is, mint a gyermekpszichológus Bruno Bettelheim, aki pontosan tudta, hogy a büntetésnek ez a típusa mély és tartós szorongást okozhat, kifejezetten erre a hatásra hivatkozott: "ha a szavak már kevésnek bizonyulnak, akkor a szeretet elvesztésének fenyegető lehetősége győzi meg a gyermeket arról, hogy teljesítse a kérésünket".

A párhuzamosan alkalmazott pozitív megerősítéssel pedig főleg azt érjük el, hogy a gyerek úgy érzi, hogy csak akkor érdemel szeretetet, ha úgy viselkedik, ahogyan a szülő azt helyesnek tartja. A dicsérettel sokszor nem az a legnagyobb probléma, hogy "rosszul használjuk", és még csak nem is az, hogy túl könnyen osztogatjuk (amire a konzervatívabb szakemberek egyfolytában intenek). A dicséret igazi veszélye az, hogy a manipuláció egyik formája válhat belőle, vagyis jellegében nem fog különbözni a büntetéstől. A kondicionálva nevelés fő üzenete az, hogy a gyereknek meg kell érdemelnie a szülő szeretetét. Carl Rogers szerint ha egy szülő ezt elég precízen csinálja, akkor a felnövő gyereknek végül egy terapeutától kell majd megkapnia azt a feltétel nélküli elfogadást, amely pont akkor hiányzott az életéből, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá.

De vajon igaza volt-e Rogersnek? A mostanában zajló kutatások szerint igen, úgyhogy talán érdemes alaposan kirostálnunk azt, amit a nevelésről, illetve a jutalmazás és büntetés szerepéről gondolunk.

2004-ben két izraeli és egy amerikai kutató (Avi Assor, Guy Roth, Edward L. Deci) több mint 100 egyetemistát kérdezett meg arról, hogy a szüleiktől kapott szeretet (mennyisége, jellege) összefüggött-e az iskolai előmenetelükkel, sportsikereikkel, a mások felé kimutatott figyelmességükkel, illetve az olyan negatív érzéseik, mint a harag vagy félelem sikeres elfojtásával.

Kiderült, hogy akik feltételekhez kötve kapták a szülői elfogadást, valóban nagyobb arányban viselkedtek úgy, ahogyan azt a szülők elvárták, de az eredmény sokat ártott a kapcsolatnak: ezek közül a fiatalok közül többen mondták azt, hogy nem kedvelik a szüleiket, illetve nehezteléssel gondolnak rájuk. A cselekedeteik motiváló erejeként inkább "erős belső nyomásról" beszéltek, semmint szabad választásról. Egy-egy elért sikerük után jellemzően csak rövid ideig voltak magukkal megelégedve, sokszor küzdöttek szégyennel és bűntudattal.

Felnőtt gyerekek szüleivel készített interjúkból kiderült, hogy azok az  anyák, akik gyerekkorukban csak akkor érezték a szüleik szeretetét, amikor "jók" voltak, felnőttként gyakrabban érezték értéktelennek magukat, de furcsamód ennek ellenére az átlagnál hajlamosabbak voltak a gyerekeiket is úgy nevelni, ahogyan őket nevelték.

2009 júliusában megjelent egy tanulmány, amelyben 9. osztályos tanulókat vizsgáltak ugyanezek a kutatók és a Rochesteri Egyetem (University of Rochester) egy csoportja. Az elemzés készítésekor odafigyeltek arra, hogy amikor főleg a helyes viselkedést jutalmazzuk több pozitív érzelmi megnyilvánulással, az kicsit más nevelői attitűdöt jelent, mint amikor főleg a helytelen viselkedést büntetjük a pozitív érzelmek megvonásával.

Az eredmények alapján az ilyen jellegű kondicionálás mindkét típusa árthat, de nem ugyanúgy. A dicsérettel nevelő szülők gyerekei szorgalmasabbak voltak az iskolában, a fentebb már említett némileg egészségtelen "belső kényszertől" hajtva. A negatív kondicionálás pedig már rövid távon sem működött, csak a tinédzserek és a szüleik közti ellenérzéseket mélyítette. Ha ezen elgondolkodunk, arra jutunk, hogy a helyes viselkedés dicsérése nem feltétlenül ellenpólusa a helytelen viselkedés büntetésének: mindkettő kondicionálás, és hosszú távon mindkettő elsülhet visszafelé. A probléma az, hogy a szülői szeretet megvonása nem feltétlenül vezet engedelmességre, még kevésbé együttműködésre, pláne szilárd jellemre és erkölcsi tartásra. És még ha jól adagolt dicsérettel sikerül is "engedelmes" gyereket nevelnünk, megéri-e ez a későbbi függést a külső elismeréstől, és az ebből adódó lelki problémákat?

A nevelési viták mögött persze mélyebb nézetkülönbségek vannak. Alfred Bandura, a szociális tanuláselmélet atyja, arra figyelmeztetett, hogy a feltétel nélküli elfogadás irány- és normanélkülivé teszi a gyerekeket, és így nevelkedve később egyáltalán nem lesz belőlük "szeretetre méltó" felnőtt. Bandura nézetével az a baj, hogy a konkrét tapasztalatok egyelőre inkább cáfolják. Az efféle figyelmeztetések viszont sokat elárulnak arról, hogy a közzétevőjük mennyire látja rossznak alapvető emberi természetünket. Ha abból kiindulva nevelünk, hogy az ember alapvetően "jó", akkor a személy egészének szóló, árukapcsolás nélküli elfogadás nem nevelési hiba.

A legtöbb szülő nyilván úgy gondolja, hogy feltétel nélkül szereti a gyerekét, de itt visszatérnék a cikk elejére: ezt nem elég "tudnom", ezt jeleznem és kommunikálnom kell a gyerek felé is. Ami ebben a kérdésben igazán számít, az nem az én (valós vagy szépített) szülői énképem, hanem az, hogy a gyerek perspektívájából vajon hogy néz ki az, amit csinálok (biztonságban érzi-e magát az egyébként éppen jogosan kifejezett nemtetszésem dacára is). Valódi önállóságra nevelni csak a stabil szeretet légkörében lehet, és ez nem zárja ki a normák és szabályok közvetítését (sőt!), csak több lehetőséget ad a gyereknek arra, hogy részt vegyen a döntésekben és együttműködjön: magyarázzuk el, hogy mit miért kérünk, bátorítsunk  zsarolás vagy manipulálás nélkül, képzeljük magunkat néha a gyerek helyébe, hogy vajon akkor is érzi-e, hogy szeretjük és mellette állunk, amikor épp nem sikerült neki valami.

6 komment

Címkék: gyereknevelés büntetés szeretet elfogadás jutalom dicséret kisgyermekkor pozitív nevelés autonómiára nevelés

A bejegyzés trackback címe:

https://felicitasz.blog.hu/api/trackback/id/tr241398591

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zellerlevél 2009.09.26. 10:05:29

"mennyire könnyű kritikátlanul átvenni és szentírásként használni a nevelési tanácsadó szakirodalmat"

Igen... minden szakirodalom elejére oda kéne írni a figyelmeztetést: csak ötletek, adaptálás saját felelősségre.
Régebben azt hittem, hogy aki eljut addig, hogy megvesz, kikölcsönöz egy gyereknevelési könyvet, az képes saját maga megfontolni, eldönteni, hogy neki és a gyerekének az a javaslat használhat-e, vagy nem. Annál pedig nincs rosszabb, mint amikor egy szülő minden elolvasott szakkönyv után változtat a nevelési alapelvein... (Igaz, annál sincs, amint amikor ragaszkodik egy be nem vált módszerhez.) :)

Bandura szerintem összekeveri a feltétel nélküli szeretet a kontroll nélküli neveléssel - nincs vele egyedül.

"A legtöbb szülő nyilván úgy gondolja, hogy feltétel nélkül szereti a gyerekét"

Akkor a szülők többsége vak, vagy ábrándokba ringatja magát. Igenis szeretnénk, ha a gyerekünk tökéletes lenne, és ez a vágy sokszor írja felül rövid vagy hosszabb távon a szülői elfogadást, szeretet...
Ez nem baj, hiszen emberből vagyunk, csak tudni kell néven nevezni, és tenni ellene.

Hannahmama 2009.10.18. 21:23:21

Jó a cikk, bár nekem nem derül ki, hogy akkor mi is az ugynevezett helyes nevelési elv. Az én lányom még kicsi, igazán csak most kezd ellenkezni dolgokkal, velem, saját magával az élettel. Nem tudom mi a helyes elv, azt sem mi a jó és mi nem mások, könyvek emberek szerint, akik lemernek irni olyan dolgokat, mik szerintem személyre családra gyerekre szabottak.
Nem erőszakoskodok a lányommal. Még egyszer sem fordult elő, hogy egy felöltözésből sirás legyen. Legtöbbszőr megvárom amig hajlandó rá, és közben meggyőzőm arról, hogy sétálni jó, megkeressük a cicát, beszélgetünk stb. 15-perc múlva már indulásra készen vagyunk. El sem tudom képzelni, hogy nehezteljek rá, hogy ne szeressem feltétel nélkül. Keresztény ember vagyok. Ha valami olyat tesz, vagy hisztizik, elvonulok onna, közben mondom neki, hogy ez igy nem lesz jó, ebből én nem értek semmit. Oldjuk meg másképpen stb. 17-hónapos, de megérti, ha nem túl fáradt már amugy is mindenhez.
Szerintem az egyetlen jó nevelési módszer ha hallgatunk magunkra, arra ami bennünk van. Bár biztosan nem mindenki keresztény, de az ANYA ott van mindenkiben. És tudjuk is, hogy ha minket "rosszúl" neveltek is a szüleink, meg kell tanulnunk másképpen nevelni a gyermekünket. De elöször talán arra lenne szükség, hogy lássam mi a jó és mi nem.
Természetesen engem is néha kiborit a lányom, de nem rá haragszom sosem, csak arra amit tesz, és ezt mondom is neki. A kommunikáció a legfontosabb dolog, anélkül nem ért senki sem. Testi vagy szóbéli, tán mindkettő egyszerre.
Talán a legfontosabb az amit nem szabad egy napra sem elfelejtenünk, hogy ő gyermek, ki nem ismeri a világot, a saját érzelmeivel is hadilábon áll néha, és mi vagyunk azok kiknek biztonságban és szeretetteljesen kell hogy irányitsuk az életét, a felfedező létét. Azt hogy hogyan kell megküzdeni a félelemmel haraggal dühvel.
Ő még kicsi! :):)

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2009.10.18. 21:34:13

@Hannahmama: Kb. erre akartam rávilágítani a poszttal (meg már az egész beköszöntőmmel is): hogy nagyon kevés dologban van egy "helyes elv", amit mindenkinek kötelezően követnie kellene. Amit leírtál, abból az derül ki, hogy Te meg én sok mindent hasonlóan látunk/csinálunk. Szerintem az a legjobb, ha szülőként mindenki kritikusan vizsgál meg minden szakirodalmat vagy tanácsot, elgondolkodik rajta, összeveti a saját tapasztalataival meg a célokkal, amiket el akar érni, dönt, és csak aztán cselekszik.

kicsinap 2009.10.19. 14:28:42

Ez mind szép és jó, amit te is írtál, és amit Hannahmama, de ez nem megvalósítható akkor, ha már több gyereked van. Ha reggel oviba kell vinni a nagyot, akkor nincs idő kivárni, amíg mindenki úgy dönt, hoyg akkor ő most hajlandó lesz felöltözni, netán elindulni, ne adj Isten egészen az oviig gyalogolni. Én ilyenkor bizony elkapom az ellenkezőt és felöltöztetem, mert indulni kell és kész.
Szinén muszáj lépni, amikor bizony egymást feltaszajtják, megütik, megharapják. Persze magyarázza az ember, hoyg nem szabad, mert neki is fáj, meg meg lehet osztozni, meg lehet keresni másik játékot, Nem muszáj fejbe verni a másikat egy kisautóval, de ha mégsem hagyják abba, akkor muszáj lépni.
Nálunk bizony van egy kis sarok a konyhában, ami amúgy teljesen egyben van a nappalival és az étkezővel, ahová be kell vonulni a rosszalkodónak kicsit gondolkodni. De amint úgy érzi, hoyg lehiggadt, akkor ki jöhet. És persze azt is megbeszéltük már velük, hogy én ilyenkor is szeretem őket, de a rosszaságot nem szeretem, és azt igenis nem nézem el.
Sokszor bizony olyan dolgokat is meg kell csinálni, amit még nem képesek belátni, hogy muszáj, hiába a győzködés. Sőt olyanokat is, amik egyáltalán nem tűnnek jónak.
Én úgy érzem, hogy a túlzott megengedés nagyon félre tud vinni,és ezt nagyon látom a környezetemben is.

Hannahmama 2009.10.19. 21:36:42

Kicsinap
Nincs két, sem több gyerekem egyelőre csak egy lányom van. De én is valamilyen szinten időhöz vagyok kötve, mert a gyerek kemény napi rutint állitott fel, és ha nem érünk haza alvásidőre elkezd kiborulni, és elfogy a cérnája, ezért időben kell elindulni vásárolni aztán még sétálni is. Én egyetlen egy könyvet olvasok ami közel áll hozzám, és vannak dolgok belőle amit megfogadok, és próbálok ugy cselekedni. Ez az Okosan nevelni tuni kell. Nem innen vettem ki azta szokásomat sem, hogy reggeli közben is mondom már a lányomnak, hogy ahogy befejezte felöltözünk és megyünk sétálni. Soha nem volt még ebből probléma. Hagyja magát öltöztetni, és el is indulunk mindig időben. Nagyon remélem, hogy ezen szokásokat, és hozzám jóval közelebb álló megoldásokat akkor is tudom érvényesiteni amikor ketten lesznek. Azt viszont kizártnak tartom hogy nálam túlzott megengedés lenne, amivel elronthatom a gyerekemet. Egyszerüen tudja a szabályokat, nem igazán próbálkozik azok ellen lépni. Bár nagyon kevés ilyen van. A lakásunk teljesen az ő létéhez lett kialakitva. Nincs olyan amit nem vehet le, nem ehet meg, nem játszhat vele. Kevés a tiltás, mert nem hiszem, hogy egy ekkora gyereknek még arra van szüksége, hogy a felfedezését a világra, tárgyakra való rácsodálkozása közben folyton korlátokba ütközzön, és meglegyen fosztav azoktól a dolgoktól amiket ő szeretne megnézni, és megismerni. Ilyen dolgok nálunk nincsenek szem elött. Nem leszek soha sarokba állitva (bár nem tartom olyan rossz dolognak vagy amivel vehemensen kellene ellenkezni), de velem apám ezt nagyon sokszor csinálta, és nagyon megalázónak éreztem.
Mindenki ugy nevel ahogy belöle jön. Engem rosszúl neveltek, nagyon rossz dolgokat neveltek belém, ezért mindent kétszer meggondolok mielött kimondom alkalmazom, cselekszek. Néha nagyon nehéz azt elfolytani amit kaptam kiskoromban, amiben felnöttem. De tudom hogy én jobb vagyok, és a gyerekemet jól fogom felnevelni, azért hogy majd az unokám is igy legyen nevelve. Mert bár lehet azt mondani hogy ugysem emlékszünk rá... én tudom hogy igen. Nem tisztán, talán felidézni sem tudjuk már, de ott van. És elö is jön, ha nem teszünk ellene.

pizzafutár 2009.10.20. 22:44:33

Klassz lehet, ha megoldható a lakás ilyen átalakítása. Nekünk ez nem adatott meg, úgyhogy van bőven tilalomfa. Nálunk nem jön be az sem, hogy mindent előre elkezdünk mondani, mert azt a leányzó azonnal akarja, nagyon kell figyelni az időzítésre. Pl. ha már reggeli közben mondom, hogy tudod, ma kedd van és mész a mamáékhoz, akkor otthagyja az asztalt és pizsamában megy cipőt húzni az előszobába, komplett harc és időveszteség, míg meggyőzzük, hogy nem most azonnal, hanem reggeli után, ha összekészítettem mindent, ami jó, ha ott van veled.
Nálunk a tilalomfák gyagyás szomszédok miatt is vannak. Elég nehéz bemérni, mi az amiből kell, lehet, vagy épp muszáj engedni, hogy a gyerek ne legyen agyon nyúzva, ugyanakkor megfeleljünk elsősorban a saját, de olykor a külső elvárásoknak is -pl. ha mi nem örülünk, hogy a másik unokája a mi gyerekünk alvás idejében szó szerint szétveri a lépcsőházat, akkor igenis meg kell tanítanunk arra, hogy ő ne visítson és dübörögjön 3 emeleten át akkor sem, ha épp ehhez lenne neki is kedve.
Én ráadásul lobbanékony típus vagyok, akit eredetileg "jókislánynak" neveltek, úgyhogy amikor a hisztin, az ellenkezésen és a totális engedetlenségen elszállt agyamnak még odaordítja, hogy jó kislány leszek, na akkor végleg ki tudnék futni a világból. (Háttér: anyóséknál mindent lehet, amit itthon nem, anyukámnál kevesebbet, mint itthon és mennek az utóbbihoz hasonló szlogenek, én meg győzzek lavírozni a két véglet között úgy, hogy közben küzdök a saját genetikai és neveltetési örökségemmel.) Egyben bízom: a gyerek sok mindent kibír, talán engem is ... ;-)