Felicitász blogja

Terhesség, szülés, babázás, gyereknevelés. Gyógynövények, életmód, egészség. Szakirodalom, meg a szokásos tanácsaim gyűjteménye.

©

A blogon megjelenő írások, illetve azok részletei csak a szerző engedélyével, a blog linkjének feltüntetésével használhatók fel vagy közölhetők máshol.

Email: felicitasz@vipmail.hu

Facebook

Ennyien olvastok most

Locations of visitors to this page

Címkék

antibiotikum (2) antidepresszáns (5) anyanyelv (3) apa (3) aranyér (1) asszonygyökér (1) autizmus (6) autonómiára nevelés (5) baba (18) bábaság (22) balett (3) berry (1) beszédtanulás (11) bogyó (1) bölcsőde (1) boldogság (1) büntetés (4) burokrepedés (2) citromfű (2) családtervezés (8) csalán (1) császármetszés (14) császárseb (3) dicséret (3) d vitamin (1) egészség (15) életmód (13) elfogadás (3) engedetlenség (2) epidurális érzéstelenítés (2) érzelmi nevelés (1) eufenika (2) evésproblémák (1) fájdalomcsillapító (9) fejfájás (1) fejlődési rendellenesség (3) felicitasz (22) feminizmus (2) fészekrakó ösztön (2) fogamzás (4) fogamzásgátlás (3) fogamzásgátló tabletta (1) folsav (8) frontérzékenység (1) gátseb (1) genetikai tanácsadás (2) geréb ágnes (2) gyász (2) gyereknevelés (14) gyerekszám (6) gyerekvállalás (13) gyermekágy (12) gyermektelenség (7) gyógynövény (12) gyógyszer (7) h1n1 (11) halloween (1) harry (1) harry potter (10) hiszti (5) hőgörbe (1) hólyaggyulladás (1) homeopátia (1) hőmérőzés (1) hozzátáplálás (5) húsvét (1) idegennyelv tanulás (6) immunitás (3) influenza (13) influenzavírus (2) iskola (4) jutalom (2) kanada (22) kányabangita (1) karácsony (4) kétnyelvűség (6) kézzel tágítás (1) kiságy (1) kisgyermekkor (18) köhögés (1) kolin (1) költözés (1) komló (1) korai fejlesztés (10) korai vajúdás (2) koraszülés (2) korcsolya (1) kórház (3) kormányrendelet (1) lázcsillapító (2) levendula (2) magzatvédő vitamin (3) magzatvíz (1) meddőségi kezelés (3) medveszőlő (1) menstruációs ciklus (4) mese (11) meseterápia (1) mikulás (1) mióma (1) mmr (2) montessori (4) napirend (4) nátha (4) nevelés (2) nyugtató (3) oltás (14) omega 3 (3) öngyilkosság (1) orvos (20) otthonszülés (27) otthonszülés kormányrendelet (3) óvintézkedés (12) óvoda (5) ovulációs teszt (1) oxitocin (3) párkapcsolat (10) peteérés (2) peteérésjelző (1) pg53 mikroszkóp (1) potter (1) pozitív (1) pozitív nevelés (7) prom (1) pronatalizmus (2) pszichoterápia (20) ptsd (8) rák (2) rooming in (2) szaporodási ösztön (2) székrekedés (1) szeretet (6) szoptatás (14) szülés (27) szülésélmény (1) szülésindítás (5) szülési terv (1) szüléstörténet (1) szülés utáni depresszió (9) születésélmény (2) szűrővizsgálat (9) tájékozott döntés (10) tápanyagszükséglet (12) táplálkozás (11) tápszer (3) tea (11) teherbe esés (10) tehetséggondozás (6) tej (2) tens (2) teratológia (1) terhesgondozás (10) terhesség (14) termékenységi problémák (6) termékeny nap (3) természetes családtervezés (2) terminustúllépés (4) tigrisanya (2) többnyelvűség (3) tokofóbia (3) tőzegáfonya (2) tudomany (1) tudomány (2) túlhordás (3) tüneti hőmérőzéses módszer (1) tűzvédelem (1) újévi fogadalom (3) újszülött (12) ünnep (13) usa (19) utófájások (1) valentin nap (1) vas (2) vashiány (4) vérszegénység (3) zöld (1) zöld tea (1) zsurló (1) Címkefelhő

Friss kommentek

Családtervezgetés

2009.09.03. 12:58 Felicitasz

A cikket másodközlésre átvette a Bezzeganya portál.

A fiam érkezését több évnyi gondolkodás előzte meg. Rengeteg töprengés azon, hogy legyen-e nekünk egyáltalán gyerekünk, és ha igen, akkor mikor, hogy az mindenkinek jó legyen -  a gyereknek is, meg nekünk kettőnknek is, a kapcsolatunknak, amely igazából gyerek nélkül is teljesnek és egy életen át vállalhatónak tűnt. Sokat olvastam akkoriban arról, hogy nem véletlen a hezitálásunk: a gyerekvállalás kérdése általában a legnagyobb  meghozandó döntés a párkapcsolatban, olyan döntés, amelyet utólag már nem lehet megváltoztatni és évtizedekre ható következményekkel jár. Hát ez igazán nagyszerű és biztató. Az ember szeretne "jól" dönteni, de még ez is félig értelmetlen felvetés, mert nem csak a döntésen múlik. Más szóval, megbeszélhetünk mi a férjemmel akármit, az utolsó szó a természeté - és ha aztán mégis összejön, vagy épp nem jön össze, vagy nem akkor, vagy nem úgy, hát az is az én életem (a mi életünk, a mi házasságunk). És még így is lehet jó.

Vannak, akik már esküvő előtt lejátsszák a mi hosszú vívódásunkat és megegyeznek, hogy hány gyereket szeretnének és milyen korkülönbséggel. Egy ilyen házaspártól tanultam meg, hogy ez csak akkor megy, ha a tervedre úgy nézel, mint viszonyítási pontra, de közben nagyon észben tartod, hogy "Isten végez". Munkahelyváltás, költözés, váratlanul segítségre szoruló szülők vagy családtagok gyorsan módosíthatják a véglegesnek tűnő megállapodásotokat, és nem érdemes tönkremenni abban, hogy csakazértis behajtjuk magunkon és egymáson az összes korábbi célkitűzést. Ha belegondolsz, hogy a párkapcsolati döntéseinket mindkét fél saját külön életének összes,  előre nem látható eseménye  is befolyásolja, hát az a csoda, hogy egyáltalán vannak olyan pillanatok, amelyek mind a férfi, mind a nő, mind a házasságuk szempontjából alkalmasnak tűnnek a gyerekvállalásra.

Sokféleképpen lehet persze látni, mi az, hogy "alkalmas". Megint mindenkit emlékeztetnék arra, hogy én itt nem a tutifrankót mondom meg, csak leírok ezt-azt, amiből kiválogathatod, hogy te mit gondolsz. Most például - ha sikerül - választ a kérdésre, hogy szerinted mit jelent az a szó, hogy "alkalmas" idő. A Cowan házaspár tíz évig foglalkozott a témával (Cowan&Cowan: When partners become parents), és arra jutottak, hogy az általuk vizsgált párok a gyerekvállalás kérdésében négy jellemző döntési mintázat valamelyikét mutatták. E mintázatok szerint vannak tervező párok, sorselfogadó párok, bizonytalan párok és igen/nem párok.

A tervezők nyíltan és aktívan megbeszélik a kérdést, és eljutnak egy közös álláspontra. Ez lehet egy közösen megfogalmazott "nem" válasz is - a gyermeket tudatosan nem vállalók mind ebbe a csoportba tartoznak -, de persze többnyire ez egy közösen megfogalmazott "igen". Az "igen" válasz nem mindig azonnal vagy magától értetődően érkezik meg (nálunk ugye több év gondolkodás kellett), de a pár csak akkor kezd  teherbe eséssel próbálkozni, amikor mindketten biztosak a közös szándékban.

A tervezők általában olyan emberek, akik a világot alapvetően kiszámíthatónak tartják és sok időt szánnak a megismerésére. (Nem feltétlenül magasan képzett emberek, de sokat töprengenek és szeretik mindennek látni az okát.) Sorsukért főleg önmagukat tekintik felelősnek és fontos számukra, hogy kontrollhelyzetben érezhessék magukat. Az átlagnál hatékonyabb problémamegoldók, és akár van gyerekük, akár nincs, az összes többi csoport tagjainál nagyobb arányban tartják különlegesen jónak a párkapcsolatukat. Úgy tűnhetne, hogy tervezőnek lenni kész főnyeremény, ha nem volna az az aprócska buktató, hogy a dolgok nem mindig úgy történnek, ahogyan terveztük, és ettől a legkiválóbb terv sem fog megvédeni. A tervezők közt  tehát vannak csalódott tervezők: a túl korán vagy túl későn érkező, illetve "számfeletti" gyermekek, valamint a termékenységi problémák az ilyen párokat viselik meg a legjobban. Az így adódó hosszan tartó nehéz helyzet az esetek egy részében csak tovább mélyíti a felek közt az összetartozást, más tervező párok viszont arról számoltak be, hogy csaknem felőrölte őket, hogy évekig egy megoldhatatlan problémával kellett együtt élniük.

Volt olyan interjúalany, aki több év sikertelen próbálkozás és kezeléssorozat után a kisbabáját kezében tartva úgy fogalmazott, hogy ez mind gyönyörű, és megérte, de valószínűleg sem a felesége, sem ő soha többé nem lesz "a régi". Egy másik interjúalany elmondta, hogy augusztusra időzítette a teherbe esést, hogy a szülés májusra, a doktori minősítő vizsgája utánra essen, és az egész nyarat otthon tölthesse a gyerekkel, mielőtt ősszel folytatja a tanulmányait. Augusztusban teherbe is esett, de ikrekkel, akikkel nem lehetett a terhesség végéig egyetemre járni, és több héttel május (és a doktori vizsga időpontja) előtt megszülettek. Az anya évekig nem ment vissza az egyetemre, mert a két kicsi mellett már képtelen volt az elmaradt minősítő vizsgára még egyszer felkészülni.

A sorselfogadó párok nem "tervezik", hanem egyszerűen csak "szívesen fogadják" a gyermeket. A terhesség ezekben a kapcsolatokban általában váratlanul következik be, és  vagy kifejezetten örülnek neki, vagy legalábbis csendes, pozitív belenyugvással reagálnak. A sorselfogadók közt sok olyan pár is van, akik egy ponton nem "eldöntötték", hogy gyereket szeretnének, hanem "nem volt ellene semmi kifogásuk". A sorselfogadók optimisták és az átlagnál gyorsabban alkalmazkodnak. Nem érdekli őket, hogy kontrollhelyzetben legyenek, és gyakran hivatkoznak maguknál nagyobb vagy befolyásolhatatlan tényezőkre.  (Isten e "tényezők" közül csak az egyik, vagyis ez az attitűd nem egy "vallásosság-indikátor". A sors, a természet, a világ rendje mellett egyszerűen a körülmények összessége is egy efféle hivatkozási alap; ahogyan az egyik interjúalany fogalmaz: "Nem hiszem, hogy egyáltalán teherbe estem volna, ha most az életünknek nem olyan szakaszában járnánk, amikor egy kisbabát biztonságban tudunk fogadni.")

Ezek a párok általában nagyon boldognak írják le a kapcsolatukat és úgy gondolják, hogy a gyerekek akkor érkeznek, amikor annak itt az ideje. Az elemzők úgy értelmezik ezt a tételt, hogy a kapcsolatra és a gyermekáldásra ugyanazzal a bizakodással nézni egymást erősítő tényezők, és talán ez a magyarázata annak is, hogy ezek a párok nem is szeretnék nagyon "eltervezni", hogy hány gyerekük legyen és mikor. Előfordul, hogy a sorselfogadók amolyan nyertes-nyertes verziókként értelmezik akár a gyermekáldást, akár azt, hogy tovább élvezhetik a jelenlegi életüket; ez a tendencia különösen felerősödhet, ha már van gyermekük. Nagyon kevesen számolnak be közülük arról, hogy a váratlan terhesség fogamzásgátlás ellenére következett be. Az interjúkból inkább az derült ki, hogy valamiféle tudattalan,  de legalábbis kimondatlan "orosz rulett" keretében hol használnak valamilyen fogamzásgátlást, hol nem, és sokszor egyáltalán nem. A terhesség tényét úgy fogadják, mint kellemes meglepetést, vagyis lehet, hogy a gyermek nem "tervezett", de amint megfogant, mindkét szülő azonnal akarja és sajátjának érzi.

A termékenységi problémák minden párkapcsolatban súlyos testi és lelki terhet jelentenek, és ez alól a sorselfogadók sem kivételek. Az átlagnál jobb alkalmazkodási képességük révén mégis ők azok, akik leginkább képesek átmenteni magukat a krízisen, és köztük többen  vannak olyanok is, akik elutasítják a mesterséges megtermékenyítést és egyéb beavatkozásokat.

A bizonytalan párok mindkét tagjának erős pozitív és erős negatív érzései vannak a gyerekvállalással kapcsolatban, de alapvetően nincs közös álláspont, mert az egyik félben inkább a pozitív, a másik félben inkább a negatív pólus felé billen a mérleg. Többnyire a férfi az, aki inkább nem szeretne gyermeket, de nem mindig; a kutatásban több olyan pár is volt, ahol a nő számolt be arról, hogy vágyai ellenére nem érzi magát késznek az anyaságra. A bizonytalan párok sokat beszélgetnek a közös jövőről, és hosszabb-rövidebb döntésképtelen küszködés után fedezik fel, hogy mindkettejükben egy sor ellentmondásos érzés és szándék van. Gyermekük sokszor úgy érkezik "véletlenül", hogy a terhesség ténye mozdítja ki a párt a döntési zsákutcából, illetve maga a teherbe esés egy tudattalanul "megszervezett" megoldást jelent az egyik fél egy problémás élethelyzetére.

Az egyik női interjúalany felidézte, hogy a gyermeke születése előtti év úgy zajlott, hogy a férje családra vágyott, ő pedig amíg csupán beszélni kellett róla, addig szintén szeretett volna babát, de ugyanakkor nem tudta elképzelni, hogy otthagyja a munkáját, nem akart "otthonülő, unalmas kismama" lenni. A munkahelyén megpályázott egy középvezetői pozíciót, viszont  eközben meg leginkább azon aggódott, hogy ha ez így megy tovább, akkor idős szülő lesz belőle, aki komikus öreglánynak fog kinézni a tinédzser gyereke mellett. Végül "véletlenül" teherbe esett három nappal azelőtt, hogy a középvezetői tréninget elkezdte volna. Ez a nő a karrier-vagy-család dilemmára nem tudott úgy választ találni, hogy újra meg újra végiggondolta ugyanazokat a sehová sem vezető gondolatokat, hanem az ellentmondásos érzéseit követve ellentmondásos tetteket hajtott végre: aggódva ugyan, de mégiscsak megpályázta a karrierbeli előrelépést jelentő munkakört, és anyaságra felkészületlennek érezve magát mégiscsak védekezés nélkül élt szexuális életet. A terhesség kvázi "eldöntötte helyette" ezt a tudatosan megválaszolhatatlan kérdést.

A bizonytalanok a gyermekvállalásról szóló beszélgetésekben sokszor újra és újra ugyanarra a holtpontra érkeznek. Az egyik fél babát szeretne és emellett érvel, de titokban ő is nagyon aggódik ugyanazok miatt a dolgok miatt, amelyek a másik felet aggasztják. A másik fél éppen ezekre az okokra alapozva érvel a gyermekvállalás ellen, de közben nem beszél arról, hogy a titkos vágyai viszont megegyeznek a társa vágyaival. Ahelyett, hogy mindketten a saját magukban levő belső konfliktust próbálnák feltárni és feloldani, egymással küzdenek, vagyis a másik meggyőzésén keresztül szeretnék elhallgattatni a saját kétségeiket is. Amíg a pár fel nem figyel erre a mintázatra, a beszélgetések végén mindketten félreértve és megbántva érzik magukat. A megoldást az jelenti, amikor végre mindketten megszólalnak a kérdés mindkét oldaláról. Ez egy olyan beszélgetésben lehetséges, ahol nincs célként kitűzve, hogy végül közös álláspontra kell jutni, csak megosztják az érzéseiket és felfedezik, hogy belső küzdésük hasonló, és egyáltalán nem kell most azonnal választaniuk vagy cselekedniük.

A bizonytalan párok többsége nem jut el eddig a tisztázó beszélgetésig, mielőtt az első gyermekük megfogan. Egyik vagy mindkét szülő sokszor a terhesség előrehaladott stádiumáig (néha még a szülés után is) tovább aggódik azon, hogy jó lesz-e ez így és nem kellett volna-e valamit másképpen csinálni. A bizonytalanok az átlagnál fontosabbnak tartják a környezetük véleményét, és megtartó közösségi keretek nélkül (család, szomszédság, vallási vagy más közösség stb.) nagyon nehéz helyzetben érzik magukat; nemkülönben akkor, amikor fontos közösségeik ellentétes követelményeket támasztanak (pl. a férj családja sok unokára számít, a feleség családja őrültségnek tart kettőnél több gyermeket). A bizonytalanok az átlagnál érzékenyebbek a társadalmi nyomásra és nehezen találnak rá a neveltetésükből és a környezetükből jövő normák és elvárások közt a saját álláspontjukra (a "magam sem tudom, mit akarok" élménye). A gyermekvállalás miatt azért kerülhetnek krízisbe, mert ennek a kérdésnek nagy kényszerítő ereje van, hogy az ember saját választ találjon és a társával összhangban cselekedjen, ugyanakkor az összhang elérhetetlen, ha a felek a belső konfliktusukról nem kezdenek párbeszédbe. A bizonytalan párok egy része végül nem vállal gyermeket, de ez a döntés csak utólag fogalmazódik meg ("végülis lehetett volna, de nem úgy alakultak a dolgok").

Az igen/nem párok közötti ellentét nem a felek belső konfliktusaiból, hanem tényleges álláspontjuk különbségéből adódik. Vagyis, nincs belső kettősség: egyik fél biztos benne, hogy gyermeket szeretne, a másik fél pedig nem szeretne, vagy nem mostanában.  Közismert bölcsesség, hogy ha az egyik fél nem tervez magának gyermeket, a másik fél pedig nem tudja anélkül elképzelni az életét, akkor a kapcsolatot nem érdemes komolyan folytatni, pláne összeházasodni, de ez nem mindig ilyen egyértelmű.

Az igen/nem párok egy részével az történik, hogy esküvő előtt csak annyit beszélnek meg, hogy "majd" szeretnének közös gyermeket, és néhány év házasság után válik világossá, hogy a "majd" alatt nem ugyanazt értették. Az egyik fél (és nem mindig a nő az)  egyre türelmetlenebbé válik, a másik fél viszont egyáltalán nem érzi még késznek magát és szilárdan ellenáll. Ahol az idő nem oldja meg a kérdést (pl. az a fél, aki szeretne 30 éves koráig várni, elmúlik 30 éves és valóban ettől érzi magát igazán felnőttnek), ott a kapcsolat általában rámegy erre a konfliktusra. Néha nem rögtön, mert valamelyik fél  egy időre beáldozza az érdekeit, de külön elszomorító az a tapasztalat, hogy ahol a gyermeket egyáltalán nem akaró fél a házasság megmentése érdekében enged, ott végül éppen a kisbaba érkezésének terhei alatt roppan össze végleg a házasság.

Az igen/nem párok közt vannak olyanok is, akik a váratlan terhesség bekövetkeztekor döbbennek rá a köztük levő radikális különbségre. Ez nem csak úgy történhet, hogy a nő ragaszkodik a babához és kijelenti, hogy akár egyedül is kész felnevelni. Az interjúkban több olyan pár is megszólalt, ahol az apa kitörő örömmel fogadta a babát, de az anya úgy érezte, hogy ő képtelen vállalni. A kutatók azt tapasztalták, hogy az anya kezdeti negatív reakciója nagyobb eséllyel változik, mint az apáé, de persze utóbbira is van példa (és ezt is komolyan mondom, statisztikára hivatkozva nem érdemes egy konkrét kapcsolatban minden reményt feladni, 98 százalék ellenében is még mindig ott a maradék 2). Ugyanakkor ne legyenek illúzióink se, az igen/nem párok nagy arányban válnak, sokszor még a gyerek másfél éves kora előtt, és a kutatásban szereplő igen/nem párok többsége már nem élt együtt, mire a gyerek óvodába ment. 

Na, ez aztán szép kis zárszó lenne, de tovább is van, úgyhogy mondom még. Mielőtt bárki azon kezdene gondolkodni, hogy ő és a párja "melyik típusba" tartoznak, rögtön szólok, hogy ezek nem ember- vagy kapcsolattípusok, hanem döntési mintázatok. Vagyis, eszedbe ne jusson kategorizálni (pedig már az összes ismerősödet be tudtad sorolni :-)). Ha nem jutott eszedbe kategorizálni, és van egy csomó kérdésed, akkor neked van igazad: minden terhesség más, és minden párkapcsolat évről-évre más, és mindannyian még külön-külön is fejlődünk és véleményt változtatunk.

Simán lehet, hogy egy házaspár az első gyerekét tervezve sorselfogadó ("jön amikor jön"), a második terhességgel tervező ("legyen legalább három év korkülönbség és még x napot le kell dolgoznom az ilyenolyan juttatásért"), a harmadik terhességgel pedig csalódott tervező ("kettőt akartunk, ez nem lehet igaz, fogalmunk sincs, hogy mi lesz most"). És lehet, hogy egy pár az első gyerekkel bizonytalan ("nem vetettük volna el, de nem is álltunk még készen rá, én sokáig el se hittem igazából, hogy terhes vagyok"), a másodikkal sorselfogadó ("olyan szép család lettünk, bármikor jöhet még egy"), a harmadikkal  ismét bizonytalan ("akarjuk is, nem is, a férjem inkább örülne, de fogjuk-e bírni?"). Sok nagycsalád az első néhány gyerekkel tervező, a többiekkel sorselfogadó ("elegen vagyunk, de ha jön még egy hatodik is, hát annál jobb"), más nagycsaládok csalódott tervezőkből lesznek ("nem akartunk többet... és amikor megtudtam, hogy ikrek, egy hétig nem tudtam abbahagyni a sírást"); a válások egy része pedig úgy történik, hogy egy bizonyos számú gyerek után alakul ki a feloldhatatlan igen/nem állapot ("teherbe eshetsz a harmadikkal, de akkor én elválok tőled").

Remélem, a példákból látszik, hogy ezek tényleg nem karaktertípusok, csak attitűdök, amelyek fejlődnek és változnak velünk együtt. Természetesen a viszonyulásaink sokat elárulnak a kapcsolatról, de semmiképp nem helyezik el egy örök kategóriába: sok fiatal házaspár helyezi kezdetben előtérbe a környezet véleményét, de később magukra találnak; sok fiatal házaspárnak kell tökéletes kezdés után komoly problémákkal megküzdenie - ne feledjük, a párkapcsolati döntésekben a külön-külön életünk összes váratlan történése  is benne van. Ha meg tudod találni magadban, hogy most mit gondolsz és miért, akkor az segíthet választ találni arra a kérdésre is, hogy neked mi az, hogy "alkalmas idő" a gyerekvállalásra.

És még ha nem is alkalmas, csak megtörténik: meg lehet vele küzdeni, és lehet, hogy pont úgy lesz jó.

Szólj hozzá!

Címkék: párkapcsolat gyerekvállalás családtervezés gyermektelenség gyerekszám

A bejegyzés trackback címe:

https://felicitasz.blog.hu/api/trackback/id/tr671355455

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.