Tegnap este fél nyolcra odamentünk a könyvesboltba a fiammal. A bejáratnál azonnal kaptunk egy piros papírt, meg a figyelmeztetést, hogy ez egyben a jegy, amellyel éjfél után az előrendelt könyvet át lehet majd venni, szóval csak vigyázzunk rá. A papíron az este programja szerepelt, félórás-órás lebontásban, és azonnal láttuk, hogy nem fogunk a következő órákban unatkozni.

A Teszlek Süveg a bejárattól nem messze egy asztalon várt bennünket. A süveg mellett hat kártya, amelyeket az asztal boszorkánya minden jelölt után megkevert, négy kártya a négy Roxfort ház címerével, kettő a Süveggel, vagy azonnal kihúztad, melyik Házba fogsz tartozni, vagy ha Süveget húztál, akkor hmmm, ez nehéz eset, több gondolkodást igényel, húzz még egy kártyát.

A fiam Griffendél lett, én Hugrabug, azonnal kaptunk kitűzőt és ezután jelentkeznünk kellett a saját főhadiszállásunkon, beírni magunkat a névsorba.
Ettől kezdve bármiben részt vettünk az este folyamán, a házunknak gyűjtöttünk pontokat; ezeket kis matricák formájában fel is ragasztgattuk a ház címere alatti homokóra alakú kartonra. 

Volt Roxfort kastélyos 3D-s kirakó, kviddicspálya, cikeszkeresés, rejtvények, varázsigeóra, horcruxkeresés, a Bingo játékhoz hasonló "Magic", muglik üzenőfala, jelmezverseny, fényképezkedés, mindenízű cukorka, tombola és ezer kis apró poén: a könyvesbolt kávézójának pultjára kitett eufória elixír és Felix Felicis, az állványról ingyen elvihető Láthatatlan könyv a láthatatlanságról és a bolt raktárbejáratára kitett "Zárolt szekció" tábla csak egy pár ezek közül.

A legtöbb időt a hét kötet anyagából összeállított Rémisztően Agyfacsaró Varázstani Szigorlat tesztjével töltöttük - eleve az 56, a bolt különféle pontjain kettesével elhelyezett feleletválasztós kérdést megtalálni máris kihívás volt, aztán némelyik kérdéspár előtt csak álltunk röhögve mi komoly felnőttek is, akik minden kötetet többször elolvastunk, tudjuk, hogy a cselekmény egy keddi napon kezdődik, hibátlanul megoldottuk az idézetfelismerő tesztet, kívülről fújjuk a varázsigéket és probléma nélkül összepárosítottunk hét darab regénykezdő mondatot hét darab kötetcímmel.

És nem, fogalmam sincs, hogy az Azkabani fogoly elején négy közül melyik vonat futott be a King's Cross pályaudvarra épp amikor Harry, Ron és Hermione megérkeztek. Nem, nem tudom azt sem, hogy pontosan hány órától hány óráig dedikált Gilderoy Lockhart professzor aznap, amikor Harryvel először találkoztak a könyvesboltban. Halvány fogalmam sincs, mit lehet kapni a kóbor grimbuszon 15 sarlóért, ez csak simán a menetdíj-e, vagy ez már a kakaó meg a fogkefe is, vagy valamelyik válasz a kettő közt.

Nagyon jól szórakoztunk, rettentő gyorsan eltelt az idő. A piros jeggyel az első csoportban vehettem át az előrendelt könyvet, páratlan mázlival második voltam a sorban (a jelmezversenyt megnyerő Luna Lovegood-kislány mögött :)), és így adódott az a vicces jelenet, hogy amint kifizettem a könyvet, odajött hozzám a boltvezető, hogy adjam már a kezébe egy pillanatra, csak hadd fogja meg, mert még ők sem láthatták eddig.

***

Elolvastam.

Nagyon jó.

És aki nem bánja a kulisszatitkokat, annak elmesélem, hogy Albus Perselus Potter és Scorpius Malfoy ugyanúgy egy fülkében ülnek az expresszen és ugyanúgy édességevéssel kezdik az ismerkedést és a roxfortos diákéveiket, mint annak idején Harry és Ron, de az események nagyon-nagyon gyorsan indulnak el teljesen más irányba. Albus a Mardekár házba kerül, ugyanúgy, mint Scorpius, és hamar kiderül, hogy egyikük sem tud megbirkózni sem a saját családi örökségével, sem az ebből következő iskolai konfliktusokkal. Egymás magányára válaszolnak a barátságukkal, és ez itt nem két hős, hanem, ahogy ők maguk fogalmaznak, két kis lúzer: Scorpiusnak épp elég volna már az is, hogy halálfaló volt az apja, de még ez sem elég, mert a rosszakarók valami ennél is borzasztóbbról pletykálnak; Albus pedig egyszerűen csak nem örökölte a híres papája kviddicstehetségét, se hősiességét, se idealizmusát, és gyűlöli a (saját magára rakott) terhet csupa elvárással arról, hogy neki milyennek "kellene" lennie.

Aztán látunk néhány tipikus, és éppen ezért különösen szívbe markoló apa-fia konfliktust, a tanulsággal, hogy miközben szülőként arra igyekszünk visszaemlékezni, hogy nekünk magunknak mire lett volna szükségünk annak idején, vakká válhatunk a gyerekeink valódi szükségleteire: Harry Potter, aki szülői szeretet nélkül nőtt fel, a fián keresztül döbben rá, hogy a szülői szeretet sem varázsszer, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan ő a vágyfantáziáiban annak gondolta, és ahogyan a gyerekeinek meg szerette volna adni.

A gonosz váratlan irányból támad, és jaj, jaj, már megint megkerülhetetlenül teológiai elemzés lesz belőle ha egyszer eljutok odáig (de hát az általam annyira szeretett Szent Ignácnak is napja van július 31-én): a gonosz a szépség és az igazság álarcát viseli, és majdnem szó szerint idézi Ignác híres Lelkigyakorlatos könyvét, amikor kifejti Albusnak és Scorpiusnak, hogy a lelkük legsebezhetőbb oldalát fürkészte ki hosszú és gondos munkával, mielőtt lecsapott, és egy ideig azt hitte, hogy a két kis lúzer a büszkeségén keresztül fogható meg, mert hát mindketten a saját apjuknak akarnak bizonyítani, de igazából az ő gyengeségük mélyén is a szeretet és a valódi összetartozás vágya rejlik. A büszkeség és a becsvágy ugyan belevihette őket egy nagyon nagy hülyeségbe, de az igazi tragédia majd most következik, és abból fog származni, ahogyan egymást próbálják megvédeni a szenvedéstől és a haláltól.

A cselekmény kulcsfontosságú eleme az időnyerő - utólag nem tudom megmagyarázni, miért tettem a sajátomat a nyakamba mielőtt tegnap este elmentem partizni, és miért nem a varázspálcámat vittem inkább, ahogy a fiam is meg szinte mindenki más, de mindenesetre tök fura volt ma ezzel a gondolattal olvasni az időutazással teli cselekményt.

Ha egyszer eljutok valamiféle pszichológiai elemzésig, akkor arról fogok írni, hogy egyrészt hogyan hagyjuk el fokozatosan a "mi lehetett volna, ha..." töprengéseinket és engedjük el egy szerintünk igazságosabb vagy kevesebb szenvedéssel járó végkifejlet vágyát, másrészt pedig hogyan éljük sokféle kontextusban újra a traumát, mielőtt úgy-ahogy kigyógyulunk belőle, és mi ez a furcsa folyamat, amit Röhrig Géza úgy fogalmazott meg a Könyvesnek adott interjújában, hogy "az ember egyre magasabb szinteken szabadul meg ugyanattól". 

Elképesztően erős anyag van ebben a színdarabban. Nyilván lehetne most mindenféle hibáról is írni (megint van egy olyasfajta időrendi cselekménybotlás, mint annak idején a varázspálcából rossz sorrendben előjövő emlék-alakok esetében), meg felvetni az ábrázolás tökéletlenségeit itt-ott, de maradjunk annyiban, hogy a könyv az események egy pontja után letehetetlen, és ugyanúgy elvarázsol (hihi), mint ahogy Harry Potter bármikor máskor is.