Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

Felicitász blogja

Terhesség, szülés, babázás, gyereknevelés. Gyógynövények, életmód, egészség. Szakirodalom, meg a szokásos tanácsaim gyűjteménye.

©

A blogon megjelenő írások, illetve azok részletei csak a szerző engedélyével, a blog linkjének feltüntetésével használhatók fel vagy közölhetők máshol.

Email: felicitasz@vipmail.hu

Facebook

Ennyien olvastok most

Locations of visitors to this page

Címkék

antibiotikum (2) antidepresszáns (5) anyanyelv (3) apa (3) aranyér (1) asszonygyökér (1) autizmus (6) autonómiára nevelés (5) baba (18) bábaság (22) balett (2) berry (1) beszédtanulás (11) bogyó (1) bölcsőde (1) boldogság (1) büntetés (4) burokrepedés (2) citromfű (2) családtervezés (10) csalán (1) császármetszés (14) császárseb (3) dicséret (3) d vitamin (1) egészség (16) életmód (15) elfogadás (3) engedetlenség (2) epidurális érzéstelenítés (2) érzelmi nevelés (1) eufenika (2) evésproblémák (1) fájdalomcsillapító (9) fejfájás (1) fejlődési rendellenesség (3) felicitasz (21) feminizmus (2) fészekrakó ösztön (2) fogamzás (5) fogamzásgátlás (3) fogamzásgátló tabletta (1) folsav (8) frontérzékenység (1) gátseb (1) genetikai tanácsadás (2) geréb ágnes (2) gyász (2) gyereknevelés (15) gyerekszám (6) gyerekvállalás (13) gyermekágy (12) gyermektelenség (7) gyógynövény (13) gyógyszer (7) h1n1 (11) halloween (1) harry (1) harry potter (8) hiszti (5) hőgörbe (2) hólyaggyulladás (1) homeopátia (1) hőmérőzés (2) hozzátáplálás (5) húsvét (1) idegennyelv tanulás (6) immunitás (3) influenza (13) influenzavírus (2) iskola (4) jutalom (2) kanada (22) kányabangita (1) karácsony (4) kétnyelvűség (6) kézzel tágítás (1) kiságy (1) kisgyermekkor (18) köhögés (1) kolin (1) költözés (1) komló (1) korai fejlesztés (10) korai vajúdás (2) koraszülés (2) kórház (3) kormányrendelet (1) lázcsillapító (2) levendula (2) magzatvédő vitamin (3) magzatvíz (1) meddőségi kezelés (3) medveszőlő (1) méhszájvizsgálat (1) menstruációs ciklus (5) mese (10) mikulás (1) mióma (1) mmr (2) montessori (4) napirend (4) nátha (4) nevelés (2) nyákvizsgálat (1) nyugtató (3) oltás (14) omega 3 (3) öngyilkosság (1) orvos (21) otthonszülés (27) otthonszülés kormányrendelet (3) óvintézkedés (12) óvoda (5) ovulációs teszt (1) oxitocin (3) párkapcsolat (10) peteérés (3) peteérésjelző (1) pg53 mikroszkóp (1) potter (1) pozitív (1) pozitív nevelés (7) prom (1) pronatalizmus (2) pszichoterápia (18) ptsd (8) rák (2) rooming in (2) szaporodási ösztön (2) székrekedés (1) szeretet (6) szoptatás (14) szülés (28) szülésélmény (1) szülésindítás (5) szülési terv (1) szüléstörténet (1) szülés utáni depresszió (9) születésélmény (2) szűrővizsgálat (9) tájékozott döntés (10) tápanyagszükséglet (12) táplálkozás (11) tápszer (3) tea (11) teherbe esés (11) tehetséggondozás (6) tej (2) tens (2) teratológia (1) terhesgondozás (10) terhesség (13) termékenységi problémák (6) termékeny nap (4) terminustúllépés (4) tigrisanya (2) többnyelvűség (3) tokofóbia (3) tőzegáfonya (2) tudomany (1) tudomány (2) túlhordás (3) tüneti hőmérőzéses módszer (3) tűzvédelem (1) újévi fogadalom (3) újszülött (12) ünnep (13) usa (17) utófájások (1) valentin nap (1) vas (2) vashiány (4) vérszegénység (3) zöld (1) zöld tea (1) zsurló (1) Címkefelhő

Hirdetés

Friss kommentek

Nevelésem titkai

2012.01.21. 05:26 Felicitasz

Az ilyen blogok íróival, mint az enyém is, az szokott lenni az egyik leggyakoribb probléma, hogy belecsúsznak a tökéletesség látszatába. A dolog nem szándékos (többnyire), egyszerűen csak nincs (elégszer) kimondva, hogy az írások háttere saját élményvilág, közvetett és közvetlen tapasztalatokból fakadó érdeklődés, töprengés, tanulás.

Úgyhogy, most biztosan örömmel olvassátok majd, hogy november első keddjén a (természetesen hibátlanul és tökéletesen nevelt) négyéves fiam óvodájában töltöttem a kora reggelt, hogy az egyik óvónőjével, a vezető óvónővel és a férjemmel négyesben megbeszéljünk bizonyos "jelenségeket", amelyek az utóbbi időben felbukkantak.

Másnap kezdtem el ezt a posztot megírni, aztán a vázlat még hetekig itt hevert a többi száz között, hogy majd befejezem.

Akkoriban épp visszajöttünk Magyarországról, és az óvodai "jelenségek" hátterében főleg az állt, hogy otthon a fiam nyelvi akadályok nélkül vetette bele magát azonnal a társasági életbe, élvezte a családtól, barátoktól felé áradó közfigyelmet és szeretetet, úgy játszott a köreinkben levő kortársaival, mintha minden hétvégén ezt tenné - eközben pedig kihasználta a szülei erősen megosztott figyelmét és olykor különösebb következmények nélkül át- meg átlépett bizonyos határokat, egyre határozottabban érvényre juttatva az akaratát, továbbá megtanult csúfolódni is (Észak-Amerikában ez elfogadhatatlan viselkedésnek számít, amit mindenütt nagyon szigorúan tiltanak, úgyhogy a fiam nem is tudta mire vélni; az első alkalommal teljesen komolyan vette, sőt, érvekkel próbálta megcáfolni, amikor egy nála kisebb kislány elkezdte neki mondogatni, hogy "buta, buta!" - aztán amikor az érvei nem vezettek eredményre, teljes erőből ütött, de az meg ugye mindenhol elfogadhatatlan viselkedés...). 

A gyerek két hét alatt kivirágzott és elkanászodott, egyszerre. A társas készségei szárnyakat kaptak az anyanyelvi környezettől, ugyanakkor mi (egyébként tökéletes) szülők elkövettünk két hibát. A egyik az volt, hogy a két magyarországi hét alatt nem egyformán értelmeztük az elkanászodás jeleit, és ennek az lett a vége, hogy utóbb ahányszor rászóltam a gyerekre, a férjem engem figyelmeztetett, hogy lazítsak már. Naná, hogy így pár nap leforgása alatt annyi volt a tekintélyemnek, ugyanakkor a férjem úgy látta, hogy ez nem is baj, mert csak agyonkínoztam a gyereket részletkérdésekkel. A másik hiba az volt, hogy visszaérkezés után túl hirtelen és radikálisan keményítettünk be, akkor már mindketten, hiszen itthon a férjem lényegében egyik napról a másikra fedezte fel, hogy a gyerek nem hallgat rá (se), mindenre talál kifogást, azonnal üt (bennünket) ha mérges lesz, befogja a fülét ha megszidjuk, csapkod, rugdos. Eközben az óvodában kijelentette, hogy ő a rendőr, és mindenki azt tegye amit ő mond; aki nem alkalmazkodott az általa kitalált szabályokhoz, azt fellökte.

A napi idétlenkedést-engedetlenséget az óvoda elkönyvelte átmeneti problémának - nem az én fiam az első, aki más országba-földrészre jár hazalátogatni, és visszaérkezés után pár napra megkergül a rengeteg feldolgozandó élménytől, az időeltolódástól, a nyelvváltástól. A lökdösődést, verekedést, csúfolódást viszont az óvoda átmenetileg sem tolerálta, azt pedig különösen nem, hogy a megszidott gyerekem az óvónőjével is közölte, hogy "hozok egy botot és leütöm a fejedet". 

Egy barátnőm egyszer úgy fogalmazott, hogy néha szeretne a gyerekeitől hivatalos közleményben elhatárolódni - hát aznap valami ilyesmit éreztem én is.

A megbeszélésen aztán mindketten ott voltunk a férjemmel, én kicsit világvége állapotban, "behívattak az óvodába, mert a fiam a bántja a többieket, ez borzasztó". A férjem egyáltalán nem fogta fel ennyire tragikusan a dolgot, és tulajdonképpen az óvoda sem; errefelé az a szokás, hogy nem várják meg, amíg bizonyos "jelenségekből" valódi problémák lesznek, hanem rögtön az elején megkérdezik a szülőket, hogy ők mit tapasztalnak otthon. Ez, mint megtudtam, elsősorban azért fontos, mert ha otthon minden rendben van, és a gyerek csak az óvodában kezelhetetlen, akkor az óvoda a továbbiakban a saját ügyének tekinti a kérdést és legfeljebb csak tanácsot kérnek a szülőktől, hogy bizonyos pontokon hogyan tudnak a gyerekhez könnyebben utat találni. Hát nálunk erről szó sem volt; a megbeszélés második percében kiderült, hogy az otthoni problémák ugyanazok, mint az óvodaiak, csak háromszoros szorzóval; a fiam a magyarországi sikerei nyomán teljesen egyértelműen elhatározta, hogy átveszi a saját élete fölött az irányítást, sőt, lehetőleg a másokéi fölött is :-).

A megbeszélés amolyan félórás műhelymunka volt: annak megbeszélése, hogy mi hoz ki bennünket a sodrunkból, mit csinálunk olyankor, mi az a néhány dolog, amikből mindig veszekedés van; mit csinálnak ők, amikor a gyerek nem működik együtt, felesel, lökdös. Az összképből kirajzolódott néhány tipikus jelenet, de néhány hatékony megoldás is - és aztán abban maradtunk, hogy ők az óvodában megpróbálnak gyorsabban reagálni a rosszalkodás első jeleire, mi viszont itthon visszább veszünk keménykedésből. Így utólag mérlegelve az eseményeket valószínűleg eleve azt kellett volna csinálnunk, hogy a Magyarországról totál elkényeztetve hazahozott gyereket még egy-két hétig tovább ajnározzuk itthon, és akkor talán nem érezte volna azt, hogy vége a jó világnak és a piszok szülei megint meg akarják rendszabályozni. (De persze ki tudja.)

Egy pár hétig az óvodából minden nap egyenesen a játszótérre vittem a fiamat, nem haza aludni. Megvoltak a kétségeim, de legyen, rohangálja ki magát. Péntekenként foci van az óvodában délután kettőtől fél háromig, úgyhogy bevezettük, hogy ő is ott marad, és pénteken csak fél háromra megyek érte. Itthon óvodai javaslatra befogtuk kicsit jobban a házimunkába - addig is sok mindent hagytunk neki, de azóta például egyedül kiporszívózhatja a kb. autósporszívó méretű kisebbik porszívónkkal a konyhát meg az előszobát (kiveszi a porszívót a szekrényből, bedugja, bekapcsolja, takarít, elteszi, és meg van magával elégedve - nekem meg valódi segítséget jelent, hogy megcsinálja), és általában is megpróbáltunk neki nagyobb önállóságot adni azokban a dolgokban, amikből a legnagyobb cirkuszok voltak. Ez nem volt egyszerű - a gyerek négyéves, és a nagy vitáink ilyeneken mentek, mint például hogy egyedül akar fürdeni, zuhanyozni (a gombos zárral magára csukta a fürdőszobát, és persze egy grilltűvel vagy csavarhúzóval ki lehet nyitni, de itt elvekről meg biztonságról van szó), egyedül akar az apja iPadjén videókat nézni (azóta már a hatjegyű számkódot is tudja a bekapcsolásához), egyedül akarja fogni a kézimixert, bekapcsolni a mosogatógépet, átállítani a termosztátot, és még örülhetek, amikor legalább a szándékot jelzi, nem csak utólag jelenti a végeredményt, anya, lejjebb vettem a fűtést. (!??)

A skála egyik vége szórakoztató, másik vége horror. Az eddigi legnagyobb hangerőmön a helyi rendőrőrs előtti parkolóban kiabáltam egy októberi délutánon, pár perccel azután, hogy a fiam egy amúgyis próbatételnek számító nap vége felé a csúcsforgalom közepén közölte a hátsó ülésről, hogy ő most "csakazértis" kikapcsolta a biztonsági övét, mert azt akarja, hogy ne legyen bekötve. Nekem akkor tíz hónapja volt jogosítványom, egy évvel azelőtt még egyáltalán nem is tudtam autót vezetni. A "pánikba estem" az nem kifejezés.

A nagyobb önállóság (már amiben lehetett) mellett a másik óvónői tanács az volt, hogy segítsünk neki kiélni az agresszivitását. Rohangáljon, focizzon, persze, de ennél többről van szó; játsszunk vele agresszív játékokat ha azt akar, verekedjenek a dinoszauruszok, zuhanjon le a repülő, essen rá az űrsikló a házra, hulljanak darabokra az összeütköző legóautók. Az alap háziszabályokat megtartottuk, a kanapé nem mászóka és az ágyunkon nincs ugrálás, de egyébként sok effélét játszottunk vele akkoriban.

A harmadik dolog pedig az volt, hogy a közös megállapodásokat - főleg a gyerekre nézve kellemetleneket, például hogy nyugodtan játszhat tovább a nappaliban, de ha még egyszer dobálja az üveggolyókat, beküldjük a szobájába golyózni -, elkezdtük ővele magával elmondatni. Ez csak egy apró technikai váltás: ahelyett, hogy én mondanám el hatszor, a gyerekkel mondatom el egyszer. Már hónapok óta működik (na nem mindig, de többnyire).

Decemberben volt a szokásos óvodai fogadóóra (minden évben kettő van), amikor kapunk a gyerekről egy írásos szakvéleményt, hogy a különböző területeken, részkészségekben, társas kapcsolatokban hol tart, és négyszemközt megbeszélhetjük az óvónőjével az összes kérdésünket és bajunkat. Eredetileg abban állapodtunk meg, hogy ezen a fogadóórán fogunk majd újra eltöprengeni a "jelenségekről" és megtárgyalni, hogy meddig jutottunk a megoldás felé vezető úton. De mire erre a decemberi fogadóórára sor került, a téma már nem volt aktuális. 

Időközben pedig megjelent a magyar könyvpiacon egy hiánypótló szakmunka, amely mások életének "jelenségeiről" szól: egy interjúkötet híres emberekről, akik a lakásuk ajtaján belépve már egyszerűen csak a gyerekeik szülei, és pont ugyanazt csinálják, mint te meg én; harcokat vívnak olyan hülyeségeken, mint például miért nem eszünk az asztalon állva, vagy miért nem lehet apa kocsikulcsát a vécébe dobni; taknyos orrocskát törölnek, mesét olvasnak (kívánságra ugyanazt harmincadszor); néha megőrülnek a hangzavartól, máskor szívbajt kapnak, mert a gyerek legurult a franciaágyról, felborult a székkel, szamócával próbálta megetetni a kétnapos kistestvérét, vagy épp felemelte mózeskosarastul, hogy aztán térdmagasságból visszaejtse a földre.

P. Gál Judit, Rubin Kristóffal és Rubin Katával együtt, egy olyan könyvet írt, amely furcsán összehoz mindannyiunkat; téged, meg engem, meg Polgár Juditot, meg Geszti Pétert, meg Gálvölgyi Jánost, meg Kiss Gergelyt meg mindenki mást, aki apja vagy anyja valakinek.

A könyv címe Nevelésünk titkai, és szülők mesélnek benne a többi szülőnek a gyerekeikről meg a saját küzdelmeikről. Nagyon sok mindenért lehetne dicsérni ezt az interjúkötetet - kiválóan meg van írva és szerkesztve például - ; az én számomra az benne a legvonzóbb, hogy nincs benne ránk erőltetett tanulság, egyszerűen csak az élet dolgairól és a gyerekeink iránti felelősségünkről szól, bukdácsolva, anekdotázva, magyarázkodva és összekacsintva.

A konkrét nevelési kérdésekről szóló részeket kicsit ki is jegyzeteltem, és megállapítottam, hogy olyan az összkép, mint egy tarkabarka festőpaletta: van rajta korán és későn vállalt kisbaba, szülőkkel alvó és a felső szinten alvó kisgyerek, cumi és nem-cumi, válogatott társak közé és körzeti oktatási intézménybe küldött gyerek, házi feladatot adó óvoda és Waldorf-óvoda, hagyományos napirend és gyerek-alakította napirend, önmagát lehetőleg fegyelmezetten visszafogó szülő és temperamentumos, "rádörrenő" szülő. A Vekerdy Tamással készült interjú azért volt különösen érdekes, mert Vekerdy Tamás otthon a saját elmondása szerint nem volt pszichológus, hanem szintén csak egy esendő szülő - viszont amit esendő szülőként a családi életéről elmond, az néha (látszólag) teljes ellentétben áll az előadásai anyagával. Otthon, ha kell, felüvölt az ember. Odacsap. Az asztalra, vagy máshova. ( - A Vekerdy? Lehetetlen! ... De bizony.) Liberális nevelés, hülyeség, mondja Vekerdy Tamás, én meg felvihogtam olvasás közben, akkor már sokadszorra. Aztán persze kirajzolódik, árnyalódik a kép, előkerül Anna Freud neve, és az, hogy a szabadság nem azonos a korlátok nélküliséggel, és az a gyerek, aki tényleg "azt csinál amit akar", ugyanúgy szorongani fog, mint az, aki mindig tilalmakba ütközik.

Szülők mesélnek a könyvben az általuk felállított korlátokról, a saját definícióikról, a saját szorongásukról, hogy nehogy elrontsák a dolgokat. Vallanak a szégyenről, amit szintén mind ismerünk, "amikor ott áll előtted a kétéves, és te igazságtalan voltál vele"; a részvétről, amit akkor érzünk, amikor újra és újra önmagunkba nézünk. "Minden felnőtt volt egyszer gyerek"; Halász Judittal is van a könyvben egy gyönyörű beszélgetés.

Jót tett nekem ez a könyv, bárcsak már októberben megjelent volna :-). Egy gyereknevelésről szóló könyv, amelynek az olvasása közben fel-fellélegzünk mi szülők, mi többiek, és ebben a lélegzetvételnyi szünetben bűntudat nélkül nézhetünk a saját küzdelmeinkre, Vekerdy Tamással együtt felismerve, hogy az elveinkkel mindannyian önmagunk fölé szoktunk lőni, és végül annyi lesz hiteles a magasztos elvekből, amennyit meg is tudunk valósítani. Közben pedig a gyerekeink kiszívják a vérünket és lerágják a húsunkat (és néha szeretnénk tőlük közleményben elhatárolódni). De mégis azt gondoljuk, hogy a létük talán a legjobb dolog, ami valaha történt velünk.

141 komment

Címkék: usa gyereknevelés montessori pozitív nevelés

A bejegyzés trackback címe:

http://felicitasz.blog.hu/api/trackback/id/tr213345091

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.01.26. 22:43:47

@zzsuzsici: "mennyire kivetítjük a saját nem megoldott életünk problémáit a gyerekeinkre. "
... és a mások posztjaiba és kommentjeibe ;-)

Amikor azt írod, már nem először, hogy "a gyerek az gyerek", vagy hogy "a négyéves az ilyen meg ilyen", akkor ezek az állítások pont nem veszik természetesnek (á la Vekerdy) a tarkaságot.

Átfutottam az összes kommentet, hogy bizonygatott-e itt bárki bármit, de eddig nem találtam ennek nyomát.

Magániskola ügyben félreértés forog fenn, nem az a különbség a magán meg az állami közt, hogy előbbiben a gyerekem nem fog unatkozni. Bes kommentjére válaszul említettem meg, hogy van ahol az állami oktatási rendszer integrálja a tehetségnevelést, van ahol nem. Az USA-ban nem; itt külön rendszer van a "gifted" vagy "academically gifted" címkés gyerekeknek, olyan iskolákkal, ahová 4 éveseket már órákon át tartó vizsgálatsorozattal felvételiztetnek. Nekem nem tetszik ez a modell, de ha a svéd vagy a kanadai rendszerhez hasonló átjárható rendszereket szeretne valaki, akkor azt az USA területén (egy két kivételes államtól, illetve megyétől eltekintve) csak a magániskolákon keresztül lehet megtalálni. Ennek a közoktatás nagyon szigorú körzetesítése a fő oka, más szóval az, hogy az USA-ban a közoktatásban lényegében nincs szabad iskolaválasztás (középiskolával bezárólag).

bes3 2012.01.27. 00:42:00

@Felicitasz:
1. nem "kell" unatkoznia, de ezt teszi: nyilván hogy nem tud a csoporttal haladni, külön kell neki feladatokat adni, elkülönül, elkülönítik. Nem feltétlenül zseni, nem okosabb mint a többi (bár ezt érzi a szülei reakciói miatt). Szerintem a gyerek óhatatlanul fizet a korai olvasástanulásért, szerintem nulla elôny megszerzésével. Átmeneni helyzeti elônye volt, a környezet, szsülôk reakciója viszont sokat árthat.

Miután megtanultam olvasni, második elsô hetétôl éveken keresztül minden héten kiolvastam egy könyvet: emlékszem, az elsô a Bambi volt. Na ez nem volt elmondható az olvasástudással érkezô társaimra...

2. Mivel a hetedikes gyereket több óráról hazaküldték a "gimis" anyagot otthon tanulni, valamint megmondták hogy nem tudnak segíteni neki matekból mert a matektanár képesítése nem szól a gimis anyagra, sok választásunk nem volt. Igaz a kilencediket is ki akartam hagyatni (itt 10-12 a gimi), elvileg bele is egyeztek egy angolnyelvû magángimnáziumban de az a gimnázium végül is nem nyitott meg a városban. A nyolcadik átugrása normális kompromisszum volt. Az angol magániskola vette fel az önkormányzati iskola 7.osztályából a saját 9. osztályába. Ott gimnáziumi tanárok is voltak a gimi nyitására elôkészülve, doktorált tanárok is, kutatók is. Jó volt.

Nem kellett sokat dumálni, három telefon, egy beszélgetés és egy felmérés történt. Egy telefon a hatósághoz kettö az iskolába.
Ja mellékszál, a magyar kéttannyelvû elég volt ahhoz hogy a svédek között kiemelkedôek legyenek a gyerekeim angolból. Azzal együtt hogy mindenki tele szájjal szidja a magyar nyelvtanítást, és azzal együtt hogy a svéd oktatásból kikerülô fiatalok átlagosan híresen jól beszélnek angolul. EBBEN a mezônyben jók a gyerekeim, ez nekem is váratlan volt.

3. Nem tudom a jogi hátteret, hivatalosan van a fôiskolán , a tankönyveket a gimnázium állja, az oktatás mint mindenkinek, ingyenes, vizsgázik. Az egyetemi krediteket akkor írják jóvá, akkor kap róluk igazolást amikor a felsôfokú oktatáshoz való jogosultságot megszerzi, vagyis idén júniusban. Akkor, a gimnáziumi végbizonyítvánnyal együtt megkapja a kurzusokról szóló igazolást, 30 kreditpontot ami kb fél év elôretanulást jelentett ....

Svédország egyébként híresen nem tud a tehetséggel mit kezdeni, se a zeneivel, se a mûvészivel, se mással, kizárólag a sportban látják a szülôk a kitûnés lehetôségét, ezt nyomatják. Amit a fiam talált az egy kiskapu. De legalább nem gáncsolták el.... :)

bes3 2012.01.27. 00:52:21

@Turchi: voltam iskolai felvételin, ahol külön hangsúlyozták hogy nem jelent elônyt az olvasni -írni tudás... lehet ugyanott voltunk?

Az hogy ô az utolsó a sorban a fiúk között, az igazgatónô külön megjegyzése volt. Csak a miheztartás végett, ugye :) Mondjuk csak az osztálytárs -teljesen normális átlagos fiúkat- elnézve nem tudom vajon mit teljesítettek a felvételin, késôbb nem jött át a nagy elônyük, sôt...

A gyerekem korából kiderül hogy kb 20 éve aktívan készülök a gyereknevelésre, de mondhatni 1980-ban kezdtem amikor anyám teljes òvónôképzô fôiskolai jegyzet és tankönyvmennyiségét magamévá tettem 10-12 évesen, foximaxival és vetítôgépkezeléssel egyetemben :) Szóval van némi múltam.

Láttam természetesen gyerekeknek szóló betûs könyveket, na pl ilyen nem volt nekünk, pont azért mert : minek? mit nyer? mit veszít ha ezeken agyal? Valami más helyett?

Nálam tudatos volt ez a választás: betûket nem favorizálom bármennyire is mérhetô és prezentálható teljesítmény a szomszédasszonyok, blogok stb számára.

Ma sem tennék máshogy.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.01.27. 05:32:09

@bes3: Ahol a gyerek korán megtanul olvasni, ott nem a szülő favorizálja ám a betűket, hanem a gyerek kérdezi őket. Ahol a gyerek nem olvas korán, ott ez nyilván hihetetlennek hangzik, de ahol igen, ott nem is értik, hogy mit kell ezen mentegetőzni; én tényleg nem találkoztam még olyan szülővel, aki olvasástudást várt volna el a 4-5 éves gyerekétől.

(Olvasástudással érkező társaid esetleg azért nem végeztek "heti egy" könyvvel, mert ők másodikban már egyebek között pl. az Egri csillagokat olvasták, épp végére értek a Téli bereknek, és kinyitás után csalódottan tették vissza a könyvespolcra a fegyveres vitézes borítójú Szigeti veszdelem kötetet, hogy fuj, ez vers. Ez egy gonoszkodó megjegyzés persze, de attól még igaz.)

A fenti eszmecserében senki sem vetélkedett senkivel, ugyanakkor a beszámolókból rendre az derül ki, hogy a korosztályos szintet meghaladó érdeklődés / készség ilyen vagy olyan módon előbb-utóbb iskolai problémává válik. Az olvasni tudó hatévessel az van, hogy "elkülönül, elkülönítik" elsőben, de a gimis anyagot is felfogó hetedikest meg szintén elkülönítik, hazaküldik a matekóráról: a két jelenség pont ugyanaz, az előny lehet átmeneti vagy tartós, és nem érdemes azt kérdezni, hogy a gyerek "ugyan mit nyer vagy mit veszít" azzal, ha ezeken agyal valami más helyett. Mi "más" helyett? - a "korának megfelelő" szinttel untatni a fiadat matekból ugyanolyan módszertani hiba lenne, mint az olvasni tudó hatévest untatni elsőben, függetlenül a hosszú távú eredményektől. A tanulmányi előny (ami vagy lesz, vagy nem, és vagy megmarad, vagy nem) részletkérdés ahhoz képest, hogy az unalom steril időveszteség és a motiváció gyilkosa. Nyugodtan agyaljon csak azon, ami érdekli, akár mérhető és prezentálható, akár nem.

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.01.27. 07:31:55

@bes3: Békélj meg a helyzettel, te is és a gyermeked is bizony tehetséges volt, nyilván a jelenben is az.:-)) Ezzel kár vitatkozni. Mindenki maga választja meg, mit kezd a saját, vagy a gyermeke tehetségével. Te nem favorizálod a korai olvasást, jól teszed, de mindent megtettél és teszel, hogy a gyereked tovább tudjon fejlődni. Ezt is jól teszed. Ha már a saját korunknál tartunk, mármint a tiéd, vagy az enyém, ebben is lehetne versenyezni
:-)), de minek, még a végén én lennék a "vesztes", szóval 9 éves fiam ellenére a legtöbb jóindulattal sem vagyok nevezhető fiatal szülőnek, a lehető legkésőbb szültem, mondhatni, az utolső pillanatban, így aztán a te szavaiddal élve nekem is van múltam bőven, és még tanítottam is 15 évig. Ha az én gyerekem bekerült volna az egyik legjobb iskolába, akár utolsóként is, én bizony örültem volna, mert a lényeg a bekerülés. Mi be sem kerültünk, mert az előfelvételi után akkkor úgy alakult, hogy külföldre utazunk. Ha maradunk, felvették volna, és nem érdekelt volna, hogy a felvettek között hanyadikként, hiszen többszörös túljelentkezés volt, sokan kiperegtek, ne legyünk telhetetlenek, hogy számít a sorrend, ha már egyszer bekerült. A könyvesboltban a gyerek szabadon garázdálkodhatott, mármint a gyerek részen, és ő választotta ki, milyen könyvet szeretne vetetni. Szerintem jókat választott. Tökmindegy, hogy az olvasás, vagy más miatt különítik el átmenetileg. Ez a gyerek érdeke, és ha ez neki tetszik, akkor mi miért ellenkeznénk? A felvételi előtti elbeszélgetésen elmondták, hogy hogyan tudnak rugalmasan kezelni egy olyan helyzetet, amikor a gyerek valamiből előrébb tart, mint mások. Az évfolyamok között átjárhatóság van, ez lehet akár minden tantárgy, azaz évfolyamot ugrik különbözeti vizsgákkal, vagy csak 1-1 tantárgyból jár magasabb évfolyamra. Mi ebben a gond? Jelenleg nem ilyen iskolába jár, mert ugye elköltöztünk. Most az átjárhatóságot alulról közelítjük, mert az egyik nyelvet, ami nem kötelező neki, alsóbb szinten tanulja egy kezdő csoportban, és próbál felzárkózni, ha ez egyáltalán lehetséges, lévén arabról van szó, és ezt nem erőltetjük, mert az ittlétünk nem végleges. Itt sincs külön csoportban tehetséggondozás, de a pedagógusok ezt órán is megoldják, mert ez része az oktatásnak, vagy kellene hogy legyen mindenhol.

zzsuzsici 2012.01.27. 13:30:28

Azért azt látni kell, hogy az egy dolog, hogy mi szülők mit gondolunk és az megint más, hogy a gyerek valójában mit szeretne, mik az igényei. Sokszor van ez így. A túlzott ambíciózus szülők gyerekei akárhogy is sérelmes ez így leírva, de- legtöbbször nem "váltják be" a hozzájuk fűzött reményeket. Előbb utóbb elegük lesz. Pedig ez történhetne másképpen is!

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.01.27. 13:54:50

@zzsuzsici: Először azt mondod, vegyük a gyerek képességeit természetesnek, aztán azt, hogy más az, hogy mi szülők mit gondolunk és más az, hogy a gyerek valójában mit szeretne. Mi tükrözi vajon a te számodra a túlzott szülői ambíciót és honnan tudod, mik a gyerek valós igényei?
Ha a gyerek bejelenti otthon, hogy focizni akar, akkor az valós igény, ha a szülő ezek után beíratja focizni és a gyerek eljár, akkor az meg már túlzott szülői ambíció? Vagy hogyan van ez? Esetleg maguk a tevékenységek rangsorolódnak valami szerint, és a foci az rendben van, mert az olyan "gyerekes" dolog, de ha ugyanez a gyerek hegedülni akar, akkor az már szülői ambíciót tükröz?

Amit írsz, az nem rólunk szól (= olyan szülőkről, akik tapasztaltak valamit és aztán megpróbáltak rá jól reagálni, vagy legalábbis hagyni a már iskoláskorút, hogy érvényesüljön ahogy tud, és aztán meg lesz ami lesz).

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.01.27. 14:01:51

@Turchi: "Az évfolyamok között átjárhatóság van, ez lehet akár minden tantárgy, azaz évfolyamot ugrik különbözeti vizsgákkal, vagy csak 1-1 tantárgyból jár magasabb évfolyamra."

Ezt remek dolognak tartom, ősszel beszélgettem valakivel, akinek az amúgy másodikos fia a harmadikba jár matekórára, és ez úgy lehetséges, hogy az alsóbb évfolyamokon valahogy megoldották, hogy mindenkinek egyszerre legyen matekórája, ezután pedig képesség szerint ki-ki azt a matekot tanulja ami neki való.

Ehhez persze sok minden kell, elég tanár, elég terem, elég szemléltető eszköz és felszerelés, na meg egy jó órarend...

(Melyik országban vagytok?)

türkiz 2012.01.27. 14:21:13

@Turchi: "..mert ez része az oktatásnak..."
Igen! Ma még Magyarországon ott tartunk, hogy a pedagógus "rendel", többnyire átlagosan jó képességű gyereket. Ha bármelyik gyerkőc merészel ettől eltérni, az mélységes felháborodásra ad okot... Érdemes lenne egyszer felvenni a tanári szobák beszélgetéseit... Röviden, még mindig ott tartunk nagy általánosságokban (tisztelet a kivételnek, mert van az is!!!), hogy a gyerek kötelessége olyannak lenni, mint az elvárt, a szalagsorra való és nem fordítva. Magam is tanítok, szinte minden évben kapok új gyereket, és mindig ez a menet: elfogadom-megszeretem-megismerem. (Nem megismerem és megszeretem, hanem elfogadom és megszeretem!!!) Tudom, hogy nagy divat azt mondani: nem lehet minden gyereket szeretni... cáfolom! Aki azt állítja, hogy igenis mindig akad egy-két olyan gyerek az osztályában, aki ellenszenves, rosszul van a látványától is, annak a szeretetről lehetnek egészen más fogalmai. A szeretet nem valami csöpögős szirupmáz vagy tudomisén. Ahogy kiejti a főnököm a száján, hogy x.y. gyerek a tiéd, onnantól tényleg az enyém lesz. Szívemre teszem a kezem: soha(!) nem találkoztam olyan gyerkőccel, akiben nem találtam volna semmi olyat, amiben több a többinél... Egyszerűen ahogy a családban ismerjük és elismerjük egymás értékeit, érdemeit, ahogy tiszteletben tartjuk egymás érdeklődési körét, ezt várnám az iskoláktól is. Nem kell favorizálni, de a gyerek igényeit sem lehet negálni, figyelmen kívül hagyni.
Nem csodálkozom @bes3: véleményén... ha valakinek valamiből kevesebb adatott, akkor azt mondjuk, jaj, szegény, ha több, akkor könnyű neki. Ezt átlépni ma még nagyon nehéznek tűnik! Azt kellene megérteni, hogy az a bizonyos több, ha igazán a mélyére nézünk, nem biztos, hogy több... legalább annyi megsegítésre volna igénye és szüksége, mint annak, aki híjával van ennek-annak...
Sajnos, fél órája követel magának a kisebbik gyerkőcöm, meg annyira sok minden mozog bennem ezt a témát illetően, hogy érzem, nem sikerül azt idevetnem belőle, amit voltaképp szeretnék. Ne haragudjatok, kicsit az az érzésem, csak beszélek, de nincs alja ...Egy biztos: nem lehet úgy tenni, mintha nem lennének tehetséges gyerekek ebben a világban, ha egyszer vannak! Az pedig, hogy hasonló problémák veszik őket körül (gyereket, szülőt, okt-nev.intézményt) igenis arra bátorít minket, hogy ne temessük tovább a témát... x. és y. kedvéért, nézetei kedvéért sem...

türkiz 2012.01.27. 14:31:38

@zzsuzsici: Nem tudom, miért, de ezt a "nézetedet" a tehetségesnek tartott gyerekekről valamiért képtelen vagy elengedni. Nem ugyanarról beszélünk!!!
A lányom osztályában, akiknek már-már árnyékába került az az 5-6 igazán tehetséges(!) gyerek (mellesleg ez objektíve mérhető), tudod, éppen ők(!) voltak a szülők által agyon favorizált gyerekek... Óriási ám a különbség!

zzsuzsici 2012.01.27. 14:55:58

Látom elevenbe hatoltam! @Felicitasz: A posztodat olvasván hasonló érzésem lett, mint bes-nek! (bár a stílussal nem tudok azonosulni!)Szóval így éreztem olvasás közben: van egy problémám, amit rendesen körbemagyarázok úgy, hogy közben hangsúlyozom, én mindent tudok ám, arról, hogyan kell ezt megoldani. Ismered a lego építőelemeit, és összerakod. Pont. Én csak bátorkodtam megengedni egy-két észrevételemet, de látom mélyre hatott nálad és Türkiznél. @türkiz: Pont nem erről beszélek! Nem az "agyon favorizálásról" hanem arról, hogy lehet azt "látensen" (beismerem kissé szokatlan itt ez a kifejezés) is csinálni! Pl posztokban egyre-másra "emlegetni" a tehetséges gyerekem zseniális tulajdonságait, de lehet ezt a szomszéd néninek is, a gyerek füle hallatára. A lényegen nem változtat: enyhe, vagy erősebb, (kinél hogy) neurotikus jelek a gyereknél. Persze ez elkerülhetetlen valamennyire. Talán épp ezért(is) teljesítenek ezek a gyerekek az elvárásokon "felül". Pont ezen gondolkodom mostanában. És azon is, hogy van e más út, hogy a gyerekek a képességeiket kibontakoztassák. Szerintem van. Én ezt mint pedagógus egyre gyakrabban élem meg.

zzsuzsici 2012.01.27. 15:04:30

Még egy: ettől én még szívesen olvastam a posztot, mert fontos dolgokat hozott felszínre!

türkiz 2012.01.27. 15:55:46

@zzsuzsici: Nem értem, miért gondolod (már másodszor), hogy bántanának a szavaid, a gondolataid! Egyébiránt egyszer régen már volt ebben a témában olyan beszélgetésünk, amelyben találtunk közös nevezőre is... én emlékszem!
Rövid leszek:
1. a túlzott elvárás, nem azonos az egészséges motivációval (hogy lehet, hogy ez a motiváció az egyiknél elvisz odáig, ami már lefedi a tehetség-kategóriáját, a másiknál nem?)
2. a neurotikus jelek megjelenése aligha szűkíthető a tehetséges gyerekre (számtalan az ok; hogy itt valóban nagyobb eséllyel jelenHET meg, épp a mostoha helyzetükből adódik...Épp amiatt, mert az átlagtól eltérni mindaddig, amíg itt problémázunk, azaz kilétük-milétük nem természtes a környezetük számára, elég kevés esélyt adunk nekik másra...)

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.01.27. 16:04:50

@Felicitasz: A leírt módszer, az évfolyamok közötti átjárhatóság Budapesten volt, ahová szerettük volna beiratni a gyerekünket, amikor még nem tudtuk, hogy külföldre megyünk. Remélem, ha egyszer hazatérünk, ugyanebben az iskolában folytathatja a tanulást, mert nagyon szimpatikus a módszer, láttam órákat, sokszor voltam bent, nagyon tetszik. Jelenleg Egyiptomban vagyunk, kanadai iskolába jár a fiam, 4. osztályos.

türkiz 2012.01.27. 16:08:19

@zzsuzsici: Na, már csak egy kiegészítés, mert vár a rakott krumpli... :)
Tudod, azon gondolkodom, hogy a közszellem, milyen mértékben kiszolgálja, éljenzi az élsportolókat, pedig, ha valahol, ott aztán mindaz igaz is, ami itt -teszik, nem tetszik- nem csak feltételezés, de már-már rágalom... Én nem fogom leírni, mit nem tettem azért, hogy a gyerek az lett, aki... (ebből nemcsak kinőttem, de ki is akarok)
Tudod, szeretnék már azzal foglalkozni, ha már ez a gyerek, hogyan tovább ezen a nem könnyű úton...

türkiz 2012.01.27. 16:10:22

@Turchi: A módszer nagyon tetszik... már csak az a kérdés, mennyire sikeres mindez a gyakorlatban.

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.01.27. 16:11:00

Lám-lám, mi történik, ha sok pedagógus összejön. Nem értenek egyet. Pedig a dolog egyszerű. Tehetséges gyerek mindig is lesz, ahogyan tehetségtelen tanár is, vagy szülő, akik nem kezelik helyén a dolgokat. Változnak a módszerek, a lehetőségek, az elvárások. Alkalmazkodni kell gyerekenként. Van, aki igényli a tehetséggondozást, van, aki kiütést kap tőle, vonatkozik ez szülőkre, tanárokra, gyerekekre egyaránt. Tegyen mindenki belátása szerint. Én mindenesetre szivesen beszélnék a tehetséges gyerekekről és a problémáikról, de mindig elakad a társalgás valami miatt. Kár.

türkiz 2012.01.27. 16:19:21

@Turchi: Akkor ne hagyjuk! Szívből örülnék, ha írnál a tapasztalataidról!

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.01.27. 16:28:53

@türkiz: A módszer a gyakorlatban is jól működik. Sikeres, hiteles forrásokból tudom:-)) Nehéz bekerülni. Egyébként meg ne tartson vissza más negatív véleménye. Igen, kell foglalkozni a tehetséges gyerekkel. Ne legyen szégyen, ha a gyerek tehetséges. Csak jó helyen kell beszélni róla. Mint látod, nehéz olyan helyet találni. Remélem, ez a hely jónak bizonyul.

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.01.27. 16:33:16

@türkiz: :-), egyszerre írtunk. De most abba kell hagynom sajnos. Folyt.köv.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.01.27. 17:13:04

@Turchi: Máltára tippeltem volna (a fakultatív arab miatt) de nem jött be :-) Az átjárható matekórás iskola is Budapesten van, ahová a barátaim fia jár.

A társalgás akadozása ebben a témában tök természetes, mert mindig vannak, akik nem engednek abból a tételükből, hogy a "tehetséges" az egy címke, kiérdemelhető, erőltethető, feljogosít erre-arra és levakarhatatlan. Ez a tehetség-definíció természetszerűleg magával hozza azt az elgondolást, hogy a címkéért igazából a szülőnek kell megküzdenie, mert őrajta múlik a gyerek sorsa.

Ahogy én látom, a tehetség egy állapot, ami kikényszeríti, hogy alkalmazkodjunk hozzá, és ha ezt nem tesszük, akkor pszichés "tünet" lesz belőle - de nem feltétlenül a gyereknél először, hanem mondjuk a tanári szobában vagy a nevelési tanácsadóban. Ebből a szempontból az SNI és a tehetségnevelés teljesen összeér, a diszlexiához, aspergerhez, hiperszenzitivitáshoz stb. alkalmazkodni próbáló szülők ugyanígy megkapják, hogy az egész az ő hisztijük és erőlködésük, és "valójában" csak arról van szó, hogy különlegessé akarják címkéztetni a gyereket, akihez igazából ők állnak hozzá rosszul, túl sokat várnak tőle, illetve túl sokat foglalkoznak vele.

Ezen, ahogy én látom, muszáj újra meg újra átlendülni, és a vitában ugyanazt csinálni, mint a nevelés egészében: kivenni a képből a szülőt (a tanárt, az oktatási modellt, a ... sorolhatnám), és visszaélezni a fókuszt a gyerekre. Mit csinál ha egyedül van, ha társak közt van, mivel foglalkozik szívesen, miket kérdez, mit mond a kezére tett báb nevében, hogyan játssza el a kedvenc meséit, fél óra YouTube után mi a history amit maga után hagy, hány kisvakond van benne, hány markolós-helikopteres videó, hány szertár blog videó, mik azok a dolgok, amik érdeklik. A szülő nyilván leviheti a lovat inni, de hogy iszik-e, és miből, arra a szülőnek kb. annyi befolyása van, mint hogy megeszi-e a gyerek a brokkolit vagy nem. Ameddig a szülő a fókusz, addig lehet csinálni az addig-nem-állhatsz-fel-az-asztaltól hülyéskedést, Amy Chua csinálta is ezt a zongorával, de amikor a gyerek van a fókuszban, akkor az a kérdés, hogy szed-e brokkolit a vendégségben a svédasztalról, és leül-e a zongorához akkor is, ha egyedül van otthon.

Én úgy gondolom, hogy a tehetség egyik jellemzője éppen az, hogy a szülő egyáltalán nem érzi magát "motiváló erőnek". Amikor nincs probléma, akkor a szülő saját magának reflektál arra, hogy kilógó nyelvvel rohan a gyereke után, vagy már nem is lohol, csak elkönyveli az újabb fejlődéi stádiumot, láttamozza a matektanár üzenetét miszerint a gyerek október 1-től a második helyett a harmadikba jár matekórára. Amikor probléma van, akkor a szülő két kézzel húz-tart egy elszállni készülő papírsárkányt, és már égeti a bőrét a kötél, de nem igazán tudja, hogy mit csináljon a helyzet javítására. :-)

zzsuzsici 2012.01.27. 17:43:04

@Felicitasz: Hát ez jó. Azt írod:-mindig vannak, akik nem engednek abból a tételükből, hogy a tehetséges az egy cimke...." Ezek szerint én vagyok most az "akik". Tényleg ennyire nem jött át amit szerettem volna mondani? @türkiz: Köszi, hogy megpróbáltál konstruktív választ adni, és közelíteni ahhoz amit mondani szeretnék. @Turchi: . Elmondod, hogy melyik az az iskola, amelyiket nagyon szeretsz? nagyon érdekel.
Tulajdonképpen nekem két problémám is van: Az egyiket felvázoltam, megkaptam érte a stigmát: én vagyok az aki a tehetség kifejezést stigmatizálónak tartom. Én ilyet nem mondtam! Sőt a második problémám pont ezzel függ össze!Hogy hol vannak azok az érzékeny határok, amikor "egészségesen" motiválhatók a gyerekek, anélkül, hogy alul motiváltak lennének, vagy túlzott versenyszellemnek lennének kitéve. Szerintem rengeteg függ a pedagógustól is. Azt mondod valamiért elakadt a beszélgetés. Tényleg így érzed? Ha vannak érvek, akkor nem akad el! vagy talán van valami tabu abban ami itt most elhangzott? nem áll szándékomban bántani, vagy gorombáskodni, csak szeretném, ha nyíltan kommunikálnánk!

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.01.27. 17:51:34

@zzsuzsici: Iskola neve megy privátba.
A beszélgetés elakadását úgy értettem, hogy ha minden második hozzászólás arról szól, hogy miért nem kell a tehetséges gyerekekkel külön foglakozni, akkor hogy beszéljünk arról, hogy hogyan kell? Én nem arról szeretnék beszélgetni, hogy kell-e, mert számomra ez nem kérdés. Engem a hogyan érdekel. Ha valaki leírja, hogy a gyermeke valamiben tehetséges, akkor ne arról beszéljünk, hogy dehogy az, hanem arról, hogy ez mivel jár. Nem feltétlen rád gondoltam, meg nincs is jelentősége, hogy személy szerint kire.

zzsuzsici 2012.01.27. 18:08:16

@Turchi: Köszi szépen, megnéztem! Most itt el kell oszlatnom egy félreértést: Én NEM AZT MONDTAM hogy tagadjuk le azt, hogy tehetséges gyerek létezik, csak elmélkedni próbálok arról, hogy miért van az, hogy a legtöbb tehetség( mert sok van ilyen) indul valahogy és aztán valahol elvész a motiváció. Szerintem nagyon összetett ez a kérdés, családokról is szól, mivel a tehetséges gyerekek családban nőnek fel.Csíkszentmihályi Mihány: Tehetséges gyerekek c. könyvéből sok tanulság kiolvasható. Ez a könyv egy felmérést tesz közzé, ami tehetséges gyerekek családi hátteréről, életéről, és különböző életeseményeiről szól, és arról, miként hat ez a motivációik erősödésére, vagy gyengülésére. Ezt a felmérést Amerikában végezték, több éven keresztül vizsgáltak több tehetségesnek mondott gyereket. (Sok benne a statisztikai adat, számarányok, így én csak az első részét olvastam el első nekifutásra, mert a statisztikáktól kibukom rendszerint.) Izgalmas könyv szeretettel ajánlom figyelmedbe!

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.01.27. 20:27:15

@zzsuzsici: Eddig sem arról volt szó, hogy tehetséges gyerek van, vagy nincs, hanem arról, kell-e külön foglalkozni velük. A legtöbb tehetség biztosan nem tűnik el, csak bizonyos százalékuk. Az ok pont az, amiről beszélünk. A foglalkozás hiánya, vagy éppen a túlzott elvárások. Sajnos a könyvhöz mostanában nem tudok hozzáférni, de elrakom a címet, nem ismerem. Én egy picit egyszerűbben látom a helyzetet, mint ahogy itt most sikerült megbonyolítanunk. A gyerekkel foglalkozni kell azon a szinten, amit igényel. Hogy ez a gyerek igénye-e, vagy a szülőé, az ugye már más kérdés. Feltételezzük, hogy a szülő "normális" és fel tudja reálisan mérni, mire van szüksége a gyereknek. Arról kár beszélni, ki az, aki ezt fel sem tudja mérni.

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.01.27. 20:33:30

@Felicitasz: A fakultatív arab igazából kötelező, de miután központi állami vizsga van belőle, amit ugye teljesíteni kellene, a külföldiek kérhetik a felmentést. Mi ezt meg is kaptuk, viszont ha már az órarendbe benne van naponta, azalatt valamit úgyis kell csinálni, ezért tanulja, de a kapott jegynek nincs jelentősége, ill. következménye. Szerencsére 3.-tól indítottak egy kezdő csoportot, azóta legalább mi is képben vagunk :-))

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.01.27. 21:44:30

@zzsuzsici: Csíkszentmihályi ebben a könyvében középiskolásokkal foglalkozik, nem kisgyerekekkel, és már túl van azon a problémán, hogy az óvoda, az általános iskola stb. alkalmazkodott-e a gyerekhez vagy nem. Gimi elsőtől negyedikig csinálja az utánkövetéses vizsgálatot, a választható tantárgyas, kredites amerikai rendszerben, és a csoport összeválogatásánál jegyeket és teszteredményeket nézett, matematikából értelemszerűen a matematikát, művészeti területeken meg azt, hogy a kiemelkedő eredmények mellett az általánosan vett akadémiai érdeklődés mennyire szorul háttérbe (minél inkább igen, annál valószínűbb a tényleges művészeti tehetség, főleg a táncban és képzőművészetben, zenében kicsit kevésbé).

Ezek csupa olyan dolgok, amik kisgyerekeknél értelmezhetetlenek.

Valószínűleg ugyane megközelítés miatt nem tudtam mit kezdeni azzal sem amit korábban írtál, egyfelől azt fejtegetve, hogy "Egy különleges gyerekkel különlegesen kell bánni. És a különlegesen érzékeny/tehetséges gyerekek nem olyanok, mint az átlag. Ők a nagyon intenzív saját világuk által olyat adhatnak a közösségnek, ami nagyon nagyon pozitív. csak általában nem pozitív a fogadtatásuk. " Másfelől meg azt, hogy "Hiába írja Türkiz hogy egy tehetség az már 1 évesen is tehetség és nem "gyerek". Ez nem jó hozzáállás. Egy gyerek az gyerek. Asszem pont Vekerdy írja valahol, hogy a különleges képességű gyerekeket úgy kell békén hagyni, hogy természetesnek kell venni a különlegességüket."

Na, most akkor természetesnek vegyem, vagy különlegesen bánjak vele? Mind a kettőt te írod...

Egy másik, általam önellentmondásnak érzékelt dolog az volt, hogy egyfelől arra intesz, hogy "ha akkor is, sokszor megerősíted, akkor itt már látens elvárásokról beszélünk." másfelől meg azon töprengsz, hogy "hol vannak azok az érzékeny határok, amikor "egészségesen" motiválhatók a gyerekek, anélkül, hogy alul motiváltak lennének, vagy túlzott versenyszellemnek lennének kitéve."

Hát akkor most kell szerinted megerősítés, vagy nem? Más szóval, ezzel ugyancsak azért nem tudok mit kezdeni, mert én egy négyévest nem fogok semmire "motiválni" (azon kívül, hogy viselkedjen az asztalnál normálisan :-)), ez a kérdés akkor lép először érvénybe, amikor tárgyi ismeretek elsajátítása először válik kötelező jellegű programmá és nem opcionális tevékenységgé. Ha egy óvodásnak nincs kedve számokkal foglalkozni, akkor nem foglalkozik számokkal és kész. Megerősíteni, elmélyíteni csak azt lehet, ami már VAN.

zzsuzsici 2012.01.27. 22:27:39

Örülök, hogy ezt itt megvitathattuk! Jó éjt, illetve szép napot, kinek mi jut! :-))

Vica1982 2012.01.28. 14:30:18

Isten őrizzen attól, hogy vitát szítsak, de most nem érzem @Felicitasz: részéről azt a türelmet, ami bes3-mal szemben mindig tapasztalok.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.01.28. 15:30:30

@Vica1982: Mire gondolsz? (Nyugodtan lehet vitát szítani, max kiderül az is, hogy én mikor jövök ki a sodromból ;-))

Ezt a beszélgetést igyekeztem nem elengedni semmi más irányba, mint amiről a posztot megírtam. Az egyik "más" irány a Bes által említett "acsargás" lett volna; azon már túl vagyunk, hogy mindenkinek a sajátja a legügyesebb, és "bezzeg" az enyém kéthetesen már törtet törttel osztott. A másik "más" irány meg az lett volna, hogy ismét lefutjuk a tiszteletköröket arról, hogy hát igen, minden gyerek más, és nem szabad szülőnek túl ambiciózusnak lennie, ugyanakkor nem tudjuk, mi az a "túl".

A beszélgetést onnan akarnám kezdeni (folytatni), ahol a fenti két tétel a kiindulópont. Itt szeretnék biztonságos közeget adni mindenkinek, akinek a gyereke kéthetesen már törtet törttel osztott; nem kell a "bezzeg"-et elétenni és bizonygatásba belemenni, én ezt egyszerűen mindenkitől felveszem ténynek, hogy a 16 évese egyetemi kurzusokon tanul matematikát, vagy a másodikosa harmadikban.

A beszélgetésből azokat a dolgokat igyekszem kiszedni (talán sürgetőleg és türelmetlenül), amelyek ívet rajzolnának, eseménysort, közeget, megküzdési mintázatokat.

Ebből a szempontból mindegy, hogy a szülő magában nagy ügyet csinál-e a kérdésből vagy nem - számomra a tapasztalat maga fontos, adott esetben Bes-é, aki szerint nem kell nagy ügyet csinálni a kérdésből, de mindezt az UTÁN mondja, hogy a fia megtalálta azt az évfolyamugrási és egyéb kiskapu-lehetőséget, ami az ő számára a megfelelő fejlődést és inspirációt biztosította. Erre igyekeztem nagyon gyorsan rávilágítani, hogy engem a dolognak pontosan ez a szála érdekel, ki mit csinál, hol mit lehet csinálni. Hogy a szülő eközben mit érez, az kevésbé fontos. Kvázi, az anyafórumos "acsargás" az anyákról szól, de mi lenne, ha itt most a gyerekekről lenne szó?

Az én kölköm sokkal kisebb, azaz én most először találkoztam olyan mennyiségű önállósodási igényével, amit nem tudtam _egyszerre_ kezelni, illetve amiből már szinte mindet 5 éves kor feletti vagy "iskolás" témának éreztem volna. Az óvodai visszajelzés summázata lényegében az volt, hogy ne frusztráljam a gyereket a "kicsiségével", hagyjam próbálkozni. Kipróbáltam ezt a receptet és a gyerek két-három hét alatt magára talált, egy csomó új szellemi és szociális képesség/ stádium jelent meg nála egyszerre, miközben megszűnt a verekedés-dühösködés. Nekem ez volt az első olyan élményem, amikor átmenetileg elvesztettem a perspektívát, vagyis külső visszajelzés kellett, hogy alkalmazzam a szakirodalmat amit elolvastam :-) és ne azzal foglalkozzak, hogy egy négyéves gyerek számára mi helyénvaló, hanem neveljem azt a gyereket akim van és találjam meg azt a megoldást, ami nekünk jó, függetlenül bárki más jó megoldásaitól.
Az "első" ilyen élményéből nyilván mindenki ügyet csinál, akkor is, ha a századikra már csak legyint (ugyanakkor, vannak olyan szülők, akik a századikból is "ügyet csinálnak", mert újra és újra kizökkenti őket, hogy valamiben már megint elvesztették a fonalat). Elég jó eséllyel nem jöttem volna elő vele, ha közben el nem olvasok a Nevelésünk titkaiban egy csomó olyan interjút, amiben mások beszámolnak a saját "ügyeikről" és rá nem jövök (újra, csak ezúttal nagyon konkrét példákon keresztül), hogy "ügyet csinálni" sem olyan különleges vagy zavarba ejtő dolog, a fonal elvesztése is belefér időnként a képbe.
Amióta viszont ez "megvan", azóta nincs kedvem a szülői mókuskerékkel foglalkozni: mindenki boldog embert szeretne nevelni a gyerekeiből, úgyhogy jobb, ha azzal foglalkozunk, hogy maga a gyerek mikor boldog és kiegyensúlyozott, és nem azzal, hogy a szülő - vagy pláne a többi szülő - szerint mikor "kellene" annak lennie. Én nem érzem acsargásnak vagy dicsekvésnek a beszámolókat arról, hogy " az "én" gyerekem akkor boldog, ha..."

Tényleg érdekel a kavalkád, és az is, hogy mik az utak, és ebben én nem érzek bezzegelést, sőt, még ha valaki dé faktó bezzegel, akkor se az érdekel, hanem a közölt adatok és a fejlemények összege. Ha a beszélgetés egyébként hiteles, akkor egy idő után senki sem fog túlozni amúgyse, mert a valós tapasztalatokból begyűjthető iránymutatás sokkal többet ér, mint az áhítatos "nahát!", ami után továbblépünk a következő témára. :-)

türkiz 2012.01.28. 17:00:30

@Felicitasz: Köszi! Ez most nagyon jólesett! Magam a gyerekről, az ő kis jelenéről elég nehezen tudnék most írni... Új közegben van, ez nyilván önmagában mindent felborít... nehéz még világosan látnom, mi ő és mi az újdonság... Az új iskola sokat ígért, elhamarkodott lenne a részemről bármit is mondani... nem gördülékeny a kis élete, ebben persze benne van a gyerek is, de mennyiben?... ezt még nem tudom. (Lehet, hogy egyszer írok neked priviben - ha nem zavarlak vele.)
Szívesen olvasnám mások beszámolóit... talán egy-két problémát magam is meg tudnék ragadni a segítségetekkel... talán kapok tőletek hasonló jótanácsot, mint amit te kaptál az oviból s amiért nem is hiszed, mennyire hálás lehetsz :)
Szép estét!

zzsuzsici 2012.01.28. 20:09:21

Köszi, jól mondod, elhiszem neked félig meddig, de nekem még mindig ott van valahol az, hogy: megtaláltad a probléma okát és hihetetlen gyorsan eredményesen hoztad a "megoldást". Sajna azt nem érzem ki a mondandódból, hogy feltételezed azt, hogy ez egy hosszú folyamat és ez a probléma, illetve tünet csupán egy a sok közül. Szóval nem érzem a nyitottságot hogy te is hibázhatsz, és jöhetnek újabb tünetek, amire már nem biztos, hogy egészében véve ilyen "szakmaian" tudsz reagálni. Szülők vagyunk és érintettek.

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.01.28. 20:18:37

@Vica1982: :-)) Ez aranyos megjegyzés volt. Sok előző posztot nem olvastam, és csak ebben a sztoriban találkoztam először bes3 megjegyzéseivel. Aztán kiváncsiságból visszaolvastam, és akkor rájöttem, hogy ez a stílus, amivel nincs különösebb baj, minden beírásában benne van. Nagy ellenálló! :-)) Én azért ha rendszeresen olyan cikket olvasok egy blogon, amivel nem értek egyet, akkor inkább nem olvasom.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.01.28. 20:22:12

@zzsuzsici: A "jól mondod, elhiszem neked félig-meddig" jobb társaságban már sértésnek számít; egyelőre most megkérnélek, hogy maradj meg a témánál, a beszélgetőtársak igazmondásának kétségbe vonása és direkt személyeskedés nélkül. A következő hasonlót már törölni fogom, akár nekem szól, akár másnak.

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.01.28. 20:25:03

@zzsuzsici: Jaj, ne legyél már ilyen vészmadár! :-))Tünet tünet hátán, persze hogy mindig lesz valami. Nekem nem az jött le, hogy ez a probléma olyan gyorsan megoldódott. De hát az a jó, ha gyorsan. Válaszokat meg mindig kell adni, és meg is kell oldani, lehetőleg gyorsan. Aztán persze az idő majd eldönti, valóban hatásos volt-e 1-1 probléma kezelése. Azért az nem baj, ha optimistán állunk hozzá, bár én alapból pesszimista vagyok :-) Sajnos!

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.01.28. 20:27:22

@Turchi: Mind másfélék vagyunk (napi közhely ezzel kipipálva), de nekem nagyon bejön az, hogy rendszeresen olvasok olyan írásokat is, amelyekkel nem értek egyet.

Stílusárnyalatokról már többször volt szó, itt a blogon minden további nélkül lenyelem bárki kockásságát vagy ellenvéleményét, ameddig a tárgyról van szó.

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.01.28. 20:40:52

@türkiz: Igazad van, foglalkozzunk csak azzal, ami minket valóban érdekel!:-) Sokszor voltam kibukva azon, hogy az én gyerekem miért nem olyan, mint a többi. Mi a nyavalyáért kell nekem a netet bújni, hogy válaszokat adjak a kérdéseire, amire kapásból nem is tudtam, és még azon is kellett agyalni, hogy az ő szintjén hogy kell elmondani, hogy meg is értse. Mert addig nem hagyott békén, amíg nem értett mindent. Jött utánam a WC-re, ha bezártam magamra az ajtót, állt a küszöbnél, és onnan óbégatta be a megjegyzéseit, és még akkor is kérdezett!! Ezek a dolgok kb. 3-6 éves koráig voltak, aztán az iskola szerencsére adott annyi ismeretet, hogy azzal bőven elfoglalta magát, és egy kicsit hagyott lélegzethez jutni. Amikor már nagyon kiborított, azzal vigasztaltam magam, hogy még mindig jobb ilyen gondokkal foglalkozni, mint pszichológushoz járni, miért nem kommunikál, miért nem érdeklődik semmi iránt, miért nem érti meg a legegyszerűbb összefüggéseket, és még sorolhatnám. Akkor inkább kérdezzen addig, amíg bír, meg amíg én is birom. A saját tapasztalatom alapján azt tudom tanácsolni, hogy mindig, mindenre adjunk válasz. Nem kell félteni az ismeretektől. Az még sosem ártott senkinek. Ahogyan most látom, a képességek nem vesztek el szerencsére, pedig fele annyi energiát igényel, főleg, hogy az iskola jelentősen átvette tőlem ezt a szerepet, mármint a kérdéseket, és a válaszokat. Az eredményei alapján nem volt véletlen az, hogy kisebb korában eltért az átlagtól. Ma is, de örülök annak, hogy kellően idétlen, ahogy egy ilyen korú gyerek, mindig játszani akar, ahogy egy ilyen korúnál normális, viszont nagyon magasra teszi a mércét saját magával szemben.

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.01.28. 20:53:07

@zzsuzsici:Rosszul írtam a válaszomban a következőt: "Nekem nem az jött le, hogy ez a probléma olyan gyorsan megoldódott"
Helyesen így akartam volna: ez a probléma nem oldódott meg olyan gyorsan.

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.01.28. 20:55:21

@Turchi: És akkor mára be is fejezem, mert a helyesbítésem is hülyeség, az első variáció jó volt. Azt hiszem, fáradok.

zzsuzsici 2012.01.28. 21:01:06

Lehet törölni, most akár, vagy bármikor. A kockásságról szerintem nem nekem kellene kiselőadást tartanom. Le is tilthatsz, nekem mindegy, megvagyok anélkül, hogy a véleményemet nem akarod megérteni, és mindent félremagyarázol. A személyeskedés tőled jött Felicitasz! Azt hiszem most tényleg el vagy tévedve! Sziasztok, nekem ez nem ér meg ennyit!

kecs 2012.01.28. 21:20:02

Van a bennfennteseknek híre a Kicsinap családról? Megint rég volt, hogy írt...

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.01.28. 21:23:48

@Turchi: " még mindig jobb ilyen gondokkal foglalkozni, mint "

Ezen felröhögtem, és hálám jeléül beteszek ide egy részletet egy október végi emailemből, amit egy négygyerekes kedves ismerősnek írtam:

"az ökörködésből begépelt "négyéves kisfiammal nagyon nehéz" keresőkifejezésre a google olyan találatokat hoz, ahol mások négyéves kisfia nem hajlandó vécét használni, bekakál, nem eszik, nem alszik, nem beszél, földre fekve ordít ha nem az van amit ő akar. Ja jó, akkor az én négyéves kisfiammal igazából tök könnyű ;-) "

Nem olyan nagy baj, ha az önsajnálat még a kialakulása előtt relativizálódik; ugyanazzal vigasztaljuk magunkat.

A "nem kell félteni az ismeretektől" rész kicsit megfogott; én is sokat küzdök ezzel, hogy hogyan magyarázzak el a gyerek szintjén olyan dolgokat, amik engem hasonló életkoromban még nem érdekeltek. Háború, környezetszennyezés, halál, szegénység-gazdagság probléma; túl sok a kérdés és nem akarok traumatizáló válaszokat adni. Én 10 éves elmúltam, amikor először láttam (egy Panoráma műsorban) atomrobbanást, és aznap éjszaka nem tudtam aludni, és még további hetekig csak álmatlanul forgolódva. A dolog úgy került helyre, hogy elolvastam a Szadako élni akar-t, és a utóbb a frissen megkapott (talán hetedikes?) fizikakönyvből az összes részecskefizikás leckét. Emiatt a tapasztalat miatt sokat töprengek, mit feleljek az olyan kérdésekre, mint pl. miért akarták a vitézek ágyúval lelőni az ellenséget, miért akarta az ellenség elfoglalni a várat, miért vannak betörők, és rossz-e nekik a börtönben. Egy csomó hasonló témára emlékszem a saját gyerekkoromból, azzal a bökkenővel, hogy én akkor már bőven iskolás voltam. Négyéves szinten ez marha nehéz tud lenni, hogy igazat mondjak, de nagyon ne rémisszem meg.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.01.28. 21:30:16

@kecs: Kb. egy héttel ezelőtt írt a korababa topikra az indexen. A jó dolog az, hogy végre megfoghatta Vilmost a karjában; a rossz az, hogy Vilmos még egyszer sem volt eddig "igazán" jól, és már a sokadik fertőzésen vannak túl, közte olyan kríziseken is, amikor tényleg nem lehetett tudni, hogy másnap mi lesz. A nem-írás háttere részben ez; minden erejük kell a mindennapokra. Öt vagy hat napja olvastam legutóbb tőle a korababa topikon bejegyzést.

kicsinap 2012.01.28. 21:33:51

@Felicitasz:
Hát nem akarlak kiábrándítani, de nekem ha csak egy gyerekem van itthon szinte semmit sem kell kiabálnom, és mindenki totál jó.:-) A kiabálás és a konfliktusok 90%-a abból száramzik, hogy többen vannak. Veszekednek, verekednek, problémát okoz, hogy ki kapott először enni, ki lett kész elsőnek az öltözéssel, ki kapcsolta fel a villanyt, kiszállt be először az autóba, milyen mesét olvastunk a DVD-n és stb. stb. Na és kit hallgattam már meg, aki éppen nem jut szóhoz, az visít. A harmadik elkezdett dadogni ilyen helyzetekben, rájöttem, hogy azért, mert mindig belevágnak a szavába, ő meg sietni akar. Azóta leordítom bizony a többit, ha nem hagyják végig mondani, amit akart.
Szerintem egy gyereknél ráadásul hajlamosak is vagyunk babásítani a gyereket, nekem is most döbbenetes, hogy a harmadik 3,5 éves, hogy atya világ, még milyen kicsit, a nagylánynak meg ennyi idősen már 2 tesója volt, és bizony sok dolgot elvártam már tőle. Én mindent hagyok nekik csinálni, 2 évesen már simán pucoltak répát, vagy szaggattak velem süteményt.

Az érdeklődés meg nem gáz, Ajna is jön, és magyarázza nekem neutron csillagokat, de attól még gyerek marad, egy csomó fejlődési szakaszt nem lehet átugrani. (Erre amúgy nekem is mindig emlékeztetni kell saját magamat, mert őt mindig hajlamos vagyok "nagyobbnak" tekinteni, mint kellene.)

kicsinap 2012.01.28. 21:44:10

na pont jókor jelentkeztem.:-)
Akkor írok kicsit megint.
Vilmoska hétfőn 1900 gramm volt, kikerült az inkubátorból kiságyba, furcsa is ruhában látni.:-) Így jobban hozzáférünk, puszilni is tudom végre, az ágy oldalát lehajtva meg tudom fogni úgy is, hogy nem kell lekapcsolni a gépről. Mert az azért félelmetes a számomra.
A héten megint egy iszonyat súlyos krízist életünk át, akkor azt hittem ennyi volt, nagyon-nagyon magas paramétereken volt lélegeztetve, gyak. a maximumon voltunk, és még így is rengegeszer kellett ambuzni, vagyis kézzel pumpálgatni, mert nem akart feljebb menni a szaturációja. Szerdán megint úgy mentem be, hogy val.szeg ez lesz az utolsó, de azóta megint jobban van egy kicsit, most sok-sok orvossal konzultáltak az itteni orvosai, és azzal próbálkoznak, hogy nem állítják le az antibiotikumot akkor sem, ha negatív a CRP-je, és a szteroidot is így kapja, hogy antibiotikum mellett.
El nem tudom mondani milyen húzós, nehéz az élet így, mindketten testileg lelkileg megviseltek vagyunk, én 4 gyerek ellenére közelebb vagyok a 40 kilóhoz, mint az 50-hez, amikor Vilmos válságos állapotban van, akkor nem tudok enni, sőt, semmit sem csinálni, csak nézek magam elé és remeg az egész testem.
Közben visszük az itthoni életet, a lányom ugye elsős, a férjem dolgozik, futkározunk a kórházba, egyedül vagyok velük a nap 90%-ában, mert ugye a férjem is szeretne bemenni a kórházba. Innen nézve vicces, hogy amikor 2-3 napra elment, akkor mennyire kifeküdtemn, hogy egyedül fürdetek, fektetek, na most 3,5 hónapja egyedül csinálom, és nem lehetek kifeküdve...
Vilmos hihetetlen kisbaba, bámulatos az élni akarása, a küzdő szelleme.
Sokszoer eszembe jut a Nők Lapjában pár éve ment "vita", hogy meddig kell megmenteni a koraszülötteket, hát megmutatnám a "kedves" cikk írónak, hogy ennek a kisfiúnak hányszor lett volna lehetősége feladni, de soha nem tette meg! Ha ő így akarja, akkor nekünk kötelességünk mellette állni, és kitartani!

kicsinap 2012.01.28. 21:50:36

@Felicitasz:
Ezzel sem vagy egyedül, én is rengeteg ilyen dologgal küzdöttem Ajna kapcsán. Amikor eljutott odáig, hogy elolvasta, hogy egyszer felrobban majd a Nap, akkor teljesen kikészült.:-) De ezek leülepednek bennük és kész.
Az iskolában jár hittanra, azóta aztán totál kész vagyok, mert olyan kérdések is bejöttek, amikre szinte lehetetlen válaszolni. Meg, hogy mi volt Isten előtt, és hogy jön össze a teremtés történet meg az evolúció. De bár nehéz, de jó dolog is ez, sokkal jobb, mint amikor az üvöltő 1 évesnél kell kitalálni, hogy akkor most az-e a baja, hogy forró a kaja, vagy az, hogy hideg, vagy, hogy nem ezt enné.:-)

Én egy ideig amúgy cenzúráztam a hozzá jutható információkat, de már nem tudom, mert annyira tökéletesen olvas, hogy elolvassa maga, ha én nem akarom.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.01.28. 22:04:27

@kicsinap: Nagyon köszi a híreket.
"egy gyereknél ráadásul hajlamosak is vagyunk babásítani a gyereket" - igen, szerintem is; próbáltam erre felkészülni és tudatosan ellene dolgozni, aztán megkaptam, hogy még mindig kevés :-S

Szedsz valami vitamint? Egek, nem tudom honnan elkezdeni, mert minden felvetés banálisnak hangzik, de ez volt az első gondolatom, amikor olvastam hogy mennyire lefogytál. Még emlékszem a Laufer időkből az alkatodra, és nem fogom azt mondani, hogy egyél (mert én se tudnék szerintem), csak tényleg ez jutott eszembe, hogy vitamin, fehérjeturmix, akármi, mert ez a szám sokkal lejjebb már nem tud menni, és a te (fizikai) erőnlétedre most nagyon nagy szükség van, a terhelés meg rendkívüli.
Vilmosnak puszi - olyan jó, hogy ezek szerint már át tudod adni. :-) Minden nap gondolok rátok.

pizzafutár 2012.01.28. 23:46:43

@kicsinap: "Hát nem akarlak kiábrándítani, de nekem ha csak egy gyerekem van itthon szinte semmit sem kell kiabálnom, és mindenki totál jó.:-) A kiabálás és a konfliktusok 90%-a abból száramzik, hogy többen vannak. Veszekednek, verekednek, problémát okoz, hogy ki kapott először enni, ki lett kész elsőnek az öltözéssel, ki kapcsolta fel a villanyt, kiszállt be először az autóba, milyen mesét olvastunk a DVD-n és stb. stb. Na és kit hallgattam már meg, aki éppen nem jut szóhoz, az visít"

Jé, nálunk is ez van, pedig csak ketten vannak...

De jó, hogy Vilmost már érintheted..., ezen és a többin is csak könnyeztem. Tanácsom, ötletem nincs, de gondolok Rátok rengeteget így ismeretlenül is - (ahogy furmint-m-re is, és ő is már nagyon rég jelentkezett...)

(Iszonyú érdekes, amit írtok, hogy a szintjén kell válaszolni, de mindenre, ez nekem is gond. A nagynak volt mostanában több sérülése és a véralvadásról kellett vele értekezni. Addig kérdez, amíg minden részletet ki nem szed belőlem és amga szintjén fel nem dolgozza. Sok az idős, beteg a környezetünkben, így állandó téma a betegség és a halál. Hitbeli kérdésekkel most kb. 2 hete nem gyötör, de az még sokkal nehezebb, mint a "biológia" órák. )

Callis 2012.01.29. 00:30:11

@kicsinap: @pizzafutár: kukkantsatok be ide:

menedekhaz.blogger.hu/2011/06/03/teologiai-kerdesek

itt jól lehet beszélgetni a gyerekek húzós hittan-kérdéseiről is (most épp egy felnőtt-beszélgetést találtok). A blog legnagyobb része zárt, azért linkeltem erre a nyitott posztra, de odabent sok a gyerekes tag. Ha tetszik, meghívóhoz a kapcsolaton megadott emailen lehet jutni.

pizzafutár 2012.01.29. 14:38:30

@Callis: Köszi!
Még meggondolom, mit tegyek, mert igazából két fórumból látom ott viszont a neveket - az egyikből kiiratkoztam 3 éve, a másikba meg hol megyek (akkor sokat), hol pedig nem, de vsz egyre kevesebbet fogok. Szóval ezt még rágom.
Nagyon köszönöm, mindenesetre!

Vica1982 2012.01.30. 21:20:36

Érdekes kérdés ez a "gyerek szintjén válaszolni". Sokáig én is vért izzadtam, hogy mindenre a lehető legpontosabban válaszoljak, és meg is értse. De nem nyugodott meg, hanem újabb és újabb, egyre jobban a legmélyebb részletekbe menő kérdéseket tett fel a most 5 éves fiam.
Akkoriban olvastam egy waldorfos fórumon egy anyuka és tanítónő tanácsát, hogy nem kell mindig mindenre válaszolni. És tényleg! Amikor olyat kérdezett, amit képtelen voltam érthetően lefordítani mondjuk 3 éves szintre -pl. elektomos áram működése-, akkor egyszerűen annyit mondtam, hogy "-Ha nagyobb leszel, majd elmondom és akkor megérted." És érezhetően megnyugodott! Nem volt egyre feszültebb attól, hogy hiába kérdez, hiába válaszolok, minden válasz újabb kérdéseket szül a kis fejében.
Simán elfogadta és megnyugodva ment tovább játszani.

@Felicitasz: Most hogy visszaolvastam, látom hogy félreérthető voltam. Azt akartam írni, hogy bes3-mal szemben mindig nagyon türelmes vagy, @zzsuzsici:-val meg most nem annyira.
De ez a te döntésed, én arra próbáltam rávilágítani, hogy Zsuzsi írásaiban is lehet felfedezni annyi témában tartó gondolatot, mint a Bes3-éban.

@kicsinap:
Eszméletlen, hogy milyen kitartása van ennek a kisfiúnak. Én is sok-sok gyógypuszit küldök neki, így ismeretlenül is. Nem írok közhelyeket, hogy kitartás, mert fogalmam sincs, miket éltek át. Mindenesetre sokszor gondolok Rátok!

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.01.30. 22:10:08

@Vica1982: "Ha nagyobb leszel, majd elmondom "
Ezzel a mondattal csak az a baj, hogy gyereke válogatja ki fogadja el, és ki nem. Én ezzel a mondattal kifejezetten agressziót értem el, pedig Waldorf nélkül is magamtól mondtam neki. Néha bejött, de általában nem. És igen, az elektromos árammal kapcsolatos kütyüket is el lehet magyarázni akár 3 évesnek is az ő szintjén. Minden kornak minden témában létezik saját szintje. Igaz, egy kicsit több feladatot ad a szülőnek, mint azt mondani, hogy majd ha nagy leszel. Én úgy gondolom, ezt a tanácsot is rugalmasan kell kezelni. Az a gyerek, akinél ez bejön, hurrá a szülőnek. Akinél nem, ott rosszul jártunk! :-))

Vica1982 2012.01.30. 22:29:57

@Turchi: Sejtettem, hogy lesz egy olyan érzete ennek a dolognak, hogy "könnyebb a szülőnek" meg "leráztam a gyereket". Nem az elektromos árammal _kapcsolatos kütyükkel_ volt a gond, hanem konkrétan az elektromos árammal. Szerinted mit fog fel abból, hogy a részecskék átadják egymásnak a töltést?

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.01.30. 22:47:06

@Vica1982: Félreértettél szerintem. Én is megpróbáltam ezt a módszert, de nem jött be. Nem le akartam rázni a gyereket, csak úgy gondoltam, ahogy te is írtad, hogy ez nem neki való, várjunk a magyarázattal. De akkor visszakérdezek: ha a gyerek nem fogadja el a majd nagy leszel verziót, akkor mit csinálsz? A részecskékből és a töltésből nyilván nem fog fel semmit 3 éves korában, de ezeket a szavakat nem is kell használni. 5 évesnél viszont már lehet. Most egy kicsit fáradt vagyok ahhoz, hogy leírjam, a konkrét témában mit lehet mondani, de igyekszem holnap érdemben is válaszolni.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.01.31. 05:49:39

@Vica1982: Amikor nem tudok válaszolni, akkor válaszolok "egy kicsit", és én is azt mondom, hogy majd még később beszélünk erről többet (vagy tanulsz majd róla többet, vagy ilyesmi). Máskor visszakérdezek, valami olyasmit, hogy "szerinted?", vagy "mit gondolsz?", vagy "miről jutott ez eszedbe?", és ezekből próbálom leszűkíteni a témát (és reménykedem, hogy olyan irányba szűkül, amivel tudok mit kezdeni :-)).

Egyéb: a túlzott szülői ambíciók, illetve az általam leírtak hitelességének feszegetését éreztem nagyon kontextuson kívülinek (de mást nem).

@kicsinap: @pizzafutár: Én azt hittem, a fentiek alapján, hogy egy darab gyerekkel szemben sosem kell majd felemelnem a hangomat, úgyhogy e magasztos elvhez képest bármilyen mennyiségű kiabálásról úgy élem meg, hogy túl sok :-S A mi konfliktusaink 100%-ának az az oka, hogy a gyerek fáradt, és túl van pörögve. Ilyenkor kezdődnek az olyan "csakazértis"-provokálások, amikből eddig a biztonsági öv kikapcsolása vezeti a listát, a másik jellemző mintázat meg a "szülőugráltatás", ezt kérek, azt kérek, így, úgy, de anya, nem ide kellett volna, hanem oda, és hanem inkább azzal, és különben én még nem is kérem ezt egyáltalán; esetleg ezen a ponton már csapkod is. Azt hiszem, az Üvegtigris első részében van az a figura, aki odamegy salátát kérni, vagy mégis inkább hamburgert, de nem, akkor hotdog legyen, de az a mustár túl sok, és akkor inkább kecsaposat. Nem emlékszem, hogy Lali végül a képébe nyomja az illetőnek ami a kezében van, vagy erővel megeteti vele, vagy mi történik, de lényeg, hogy egy idő után nem bírja cérnával. Amikor láttuk a férjemmel, sokatmondóan egymásra néztünk, és úgy kezdtünk el röhögni.

pizzafutár 2012.01.31. 07:02:32

@Felicitasz: Hát ennek minden mondatát írhattam volna én is, az első bekezdésed telejsen így van nálunk is, mondjuk a szerinted és a honnan jutott eszedbe nálam sokszor nem taktikai kérdés, hanem egyszerű rácsodálkozás, de tény, hogy a válasz nagy segítség tud lenni.

Biztonsági öv: nálunk is volt belőle harc, főleg a kicsinél, de mire balesetet szenvedtünk nemrég, már megtanulták, hogy kibújni tilos, még otthon a kapu előtt is, így sokkal kevesebből megúsztuk mindannyian, mintha nem lettünk volna bekötve.
Szülőugráltatásnak nagymesterei, pontosan az általad leírt stílusban, csak ehhez még jön a kicsi dackorszaka, aki egymással ellentétes dolgokat akar egyszerre és mindkettőért nyüszít, a végére csak a nyüszítés marad és már nem tudja egyáltalán, hogy mit is akar :S;)

R2D2 & C3PO 2012.01.31. 09:08:14

Én teljesen megdöbbentem azon, amit írtál.

Ennyire eltérnek a magyar nevelési elvek a kanadaiaktól? És ha belegondolok, akkor tényleg. A családban sem szólnak rá a kölykökre, hogy bármit csinálhatnak, de nem ütünk meg senkit! Valahol itt kezdődne? Az óvónők hozzáállása pedig tényleg irigylésre méltó; bárcsak ilyenek lennének itthon is!

A tehetséggel kapcsolatban csak annyi megjegyzésem van, hogy akkor a Polgár lányok tehetségesek, vagy csupán jól vannak trenírozva? Mert abban biztos vagyok, hogy a hároméves Zsuzsa nem vitte oda Polgár papához a sakktáblát... (Persze, Judit már lehet. ;-DDD)

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.01.31. 14:28:02

@R2D2 & C3PO: Ez egy nagy töprengésem nekem, hogy tényleg igaz-e, hogy "bárkiből lehet zsenit nevelni", illetve hogy ha igaz, akkor kell-e, jó-e ez, mi számít a gyerekkor részének és mi nem, mi kulturális kérdés és mi nem az. Nehéz a tényekre hideg fejel tekinteni, mert tényleg annyira érzelmi kérdés is. A tények-adatok alapján Polgár Judit elég normális ember lett játszótéren töltött délutánok nélkül is, ez tehát egy szigorúan személyes kérdés, hogy én el tudom-e képzelni a fiam életét játszótéren töltött délutánok nélkül vagy nem, illetve hogy a fiamnak konkrétan hozzátartozik-e a normálissá nevelődéséhez a játszótér vagy nem, és a játszótér helyébe majdnem akármi más is beírható.

Úgyhogy ilyeneken sokat töprengek, hogy mi határozza meg a gyereknevelési elveket és kultúrát, és mire vezethetők vissza a különbségek.

Kanada és Magyarország közt sok különbség van (szólnék azért, hogy most már az USA-ban vagyunk, bár az USA és Mo. közt is sok különbség van, és általában véve Észak-Amerika és Európa közt is sok különbég van).

A helyzeten még egyet csavar, hogy az óvodánk vezető óvónője magyar, és a fiam csoportjának egyik óvónője is (a másik meg indiai), vagyis az intézményi eltérések tényleg az ország-földrész kultúrájára, oktatási protokolljaira, általánosan betartott normáira mennek vissza, és nem a konkrét személyek nemzetiségi hovatartozására.

Nagyon sok minden van, amibe mi felnőttként, friss kanadai lakosként nevelődtünk bele, szó szerint "nevelődtünk", mert a társadalom nevelt, meghatározva bizonyos dolgok jellemző elintézési módjait - ezek néha nagyon idegenek voltak a magyar módokhoz képest. De aztán az iskolában azt láttam, hogy az oktatási rendszer már eleve a társadalomban jelen levő elintézési módokra nevel. Árulkodásra például, és ameddig át nem jöttem a bolygónak erre a sarkára lakni, sose gondoltam volna, hogy az árulkodásnak lehet ennyire eltérő nevelési kontextusa, és hogy ez tulajdonképpen pozitív dolog. Na, majd inkább posztot írok ezekről is :-)

türkiz 2012.01.31. 15:20:56

@Felicitasz: Na, ez jó is lesz, mert ez utóbbi egy-két mondatot nemigen értem :)
A töprengéshez társulok...

dorka (&H.V.) 2012.01.31. 17:14:20

egy ideje olvasom a blogot, es ugy dontottem, nekem is kell ilyen!

en csak most kezdem leirni a legelejetol, egyelore csak dokumentacios cellal, ide: szavunkatadjuk.blog.hu/.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.01.31. 20:48:23

@dorka (&H.V.): Érdekes anyagnak néz ki, hajrá :-) Mi itthon sohasem beszélünk angolul (illetve, csak akkor, amikor Magyarországon élve is ezt tennénk: angolul beszélek itthon, ha amerikai vendégek vannak, ha angolul telefonálok, és ha a gyerek kérdésére válaszolok, hogy "hogy mondják angolul azt, hogy..." vagy "mit jelent magyarul az, hogy...".

Az utcán ha kettesben vagyunk, akkor magyarul, társaságban magyarul és angolul vegyesen (a "fordítjuk magunkat, hogy a többiek is értsék" módszerrel). Boltban egymással magyarul, a többi vásárlóval, a pénztárossal stb. angolul.

Ahogy haladsz majd az adatgyűjtéssel, érdekes lesz összehasonlítani. Nekem is rengeteg felvételem van, de az én fiam hároméves koráig egynyelvűként nevelkedett, úgyhogy hamarosan rengeteg különbség lesz :-)

dorka (&H.V.) 2012.01.31. 20:53:32

ez nagyon érdekes!

a kérdésem: a meséléssel/mondókákkal/énekekkel hogy volt? csak magyarul meséltél neki?
nekem minden mesekönyvet magyarországról kéne beszállítani és ... kicsit lusta vagyok. van egy csomó a nagyszülőktől, de az amazon meg a könyvesbolt még közelebb vannak.

Callis 2012.01.31. 21:19:30

@dorka (&H.V.): Szerintem az ilyen szintű keverésből könnyen baj lehet. Elhiszem, hogy akár egy személyhez kötődik egy nyelv, akár bizonyos szituációkhoz, mind a két rendszer működhet, de ha felváltva mondókázunk két nyelven, az ugyanaz a személy és ugyanaz a szituáció, az azért már zűrös. Megintcsak szerintem, az rossz jel, ha a gyerek meglepődik. Jelzi, hogy meg van kavarodva, hogy nem tudja, mikor melyik nyelvet "kellene" használni. Ez nem fogja bátorítani abban, hogy elkezdjen beszélni.

Mi személyhez kötöttük a nyelveket (szülők más-más anyanyelvvel harmadik nyelvű országban), és csak akkor kezdtem a másik nyelven is mesélni, amikor már biztosan, keverés nélkül használta mind a kettőt (kb 2 éves korától).

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.01.31. 21:19:57

@dorka (&H.V.): Csak magyar mesék és mondókák vannak (még mindig, a lassan négy és fél évessel is). Éneklés van mindenféle nyelven kisbaba kora óta, de mi "zenész család" vagyunk, úgyhogy ez független a gyerektől :-)

Könyvek: valahányszor hazalátogatunk, veszünk. Emellett a magyar közösségen (meetup csoport) belül is továbbadjuk itt egymásnak a könyveket, és van egy Bóbita nevű magyar online könyvesbolt is, ahol lehet vásárolni.

Nemrég fedeztem fel a neten a Diderot könyvesboltot,
www.diderot.sk/
euróban lehet fizetni hitelkártyával és szállítanak az USA-ba (meg persze Európában mindenhova), a Nevelésem titkai könyvet tőlük vettem. Az utolsó klikkeléstől számolva nem telt el egy hét, mire a könyv a kezemben volt. Rengeteg magyar kiadványuk van (van egy fogadásom, hogy felvidéki magyar a tulajdonos, vagy pedig szlovák székhelyű szlovák-magyar vegyes vállalkozásról van szó) és KIVÁLÓ az ügyfélszolgálat.

Az angol nyelvű babakönyveket is magyarul meséltem (Happy Baby words, Happy baby colours, Mimi's Toes és Zoe's Sunny Day voltak az első angol könyveink, az első magyar könyvünk meg a Teknős Tóni volt, aztán a Boribon és Annipanni, Jó éjszakát, Annipanni, a piros színű Anna, Peti és Gergő, és két állatos leporelló).
Nagyon fontosnak tartottam, hogy a gyerek ne tanulja meg az akcentusomat, ellenben hibátlan legyen a magyar kiejtése. Mindkét célomat elértem, és ahogy a gyerek elkezdett komolyabban beszélni angolul, az óvodából megkaptuk a figyelmeztető-emlékeztető intelmet, hogy csak tartsuk meg az eddigi módszertant ezután is, és ne beszéljünk itthon angolul egyáltalán.

R2D2 & C3PO 2012.02.01. 08:47:36

@dorka (&H.V.):

Nem kell itthonról cipelned, nagyon sok mesekönyvet megtalálsz az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárában.
mek.oszk.hu/html/vgi/kereses/keresesuj.phtml?tip=temak&fotema=human

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.02.01. 19:15:30

@Felicitasz: Kár hogy ide nincs szállítás. Otthonról hozunk, vagy a netről.
Ha én megszólalok angolul, a fiam kiröhög. Csak magyarul beszélünk itthon, bár ez abból is adódik, hogy 5 éves koráig Ma-on voltunk. Én azon a véleményen vagyok, hogy ha lehet, ne kevergessük a nyelveket, ahogy te is írod, kb. úgy csináljuk.
Mint írtam, kanadai rendszerű oktatásban vagyunk. Érdekes. Jobbnak tartom sok szempontból, mint a magyart, de vannak hiányosságok. A matek például igen gyenge az otthonihoz viszonyítva, viszont kérdés, kell-e otthon olyan feladatokkal bombázni a gyerekeket, amitől már 3. osztályban sok szülő bekancsul. A nyelvoktatás, természettudomány, olvasás gyakorlat, "nemzeti öntudat" nevelése viszont kimagaslóan jó.
Valóban megérne egy posztot az ottani rendszer.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.02.01. 20:08:30

@Turchi: Nekem tetszett a kanadai iskola (második-harmadikos kevert osztályban voltam), egy poszt már van róla. A matematika oktatása is nagy töprengésem, és csak diák oldalról tudom megközelíteni, mert nem értek hozzá :-) A férjemmel sokat beszélgetünk erről.

Néha erre jár egy Juliosastre nevű felhasználó, aki civilben fizikus, a férjem meg matematikus, az ő véleményükben időről időre sok közös pontot látok. A fiamnak meg is felel az ő hozzáállásuk, de azt persze lehetetlen megmondani, hogy a fiam örökölte a matematikai érzékét, vagy egy matematikus (közgazdász, orvos, biológus, statisztikus, vegyész, fizikus stb.) szülő már a másfél éves gyereknek is úgy magyaráz logikus természeti összefüggéseket, mennyiségeket stb., hogy abból óhatatlanul "matematikai érzék" lesz.

Az én számomra az a kérdés, hogy mi legyen a matematikaoktatásban azokkal, akiknek úgymond nincs matematikai érzékük, mint pl. nekem. A jegy meg az átlagos "okosság" az tökmindegy, hogyne, ötös voltam, de azért az elég nyilvánvaló, hogy pl. matematikus szakhoz az elég kevés, hogy az ember mindig ötös volt matekból és úgy általában "okos" :-) Rólam már hatéves koromban lehetett tudni, hogy nem fogok matematikus szakot végezni. Viszont a sok ilyet, mint én, mégiscsak úgy kéne matematikára tanítani, hogy ne veszítse kedvét, és ne a továbbtanulás hatvan pontja (akkor még annyi volt) legyen az egyetlen motiváló ereje ehhez a tantárgyhoz; a matematika szép, érdekes, lebilincselő (is lehetne), és módszertanra nem annak van szüksége, akin már hatévesen látszik, hogy van érzéke hozzá - én már harmadéves voltam az egyetemen, amikor a nyelvészet szakos matek szigorlathoz az utamba vezérelt a sors egy olyan tanárt, aki megtanított elgondolkodni azokon a kérdéseken, amiken amúgy általános iskolában kellene "elgondolkodni", magolás helyett. De bennem akkor merült fel először, hogy itt sírunk, hogy a TTK-n mennyire nincs túljelentkezés, és az olyanok, mint én, simán végezhettek volna (ha nem is matematikus, de...) matematika, kémia, biológia, földrajz szakot, és akkor talán kicsit javulna a bölcsész-természetrajzos arány. Nem azért nem mentünk a TTK-ra, mert buták vagyunk, hanem mert valahogy legkésőbb általános iskola második-harmadikban elment a hajó, a dolog NEM VOLT ELÉG ÉRDEKES ahhoz, hogy elkezdjünk vele több időt tölteni, hozzáolvasni, gyakorolgatni, kísérletezni, táborba menni, ilyenek.

Harmadéves egyetemistaként rádöbbenni, hogy jéé, de hiszen ez csodálatos, már rég késő; addigra az ember már pályát választott, és lehet sírni, hogy nincs elég mérnök, belőlem (és még sokakból) már nem lesz mérnök, soha nem is akartam mérnök lenni. Pedig egy csomó "okos" gyerek rákapna a matematikára, ha nem kéne második általánosban máris küzdenie olyan szöveges feladatokkal, amiket az anyja is csak többedszeri elolvasásra ért meg (és még jobb, ha úgy vannak megfogalmazva, hogy igazából több megoldás is elképzelhető, ám a megoldókulcsnak és az iskolának csak egy lesz jó ezek közül :-))

Vagyis, úgy látom, hogy akinek van érzéke hozzá, az gyengének tartja itt az oktatás színvonalát, akinek meg nincs, az túl soknak érzi a magyar követelményeket (vagy legalábbis túl korainak; valahogy hetedik-nyolcadik tájban egy amúgy "okos" gyereknek összeáll sok minden amit addig csak bemagolt, de nagyon kevesen vannak akik annyira perfekcionisták, hogy az ötös kedvéért kibírják addig magolással: akinek "nincs érzéke hozzá", az hetedikben vagy pláne harmadik gimnáziumban már jellemzően nem ötös belőle, és nem is szán rá annyi időt, amennyi kéne ahhoz, hogy "összeálljon" az egész).

A módszertan nekünk kéne. Aki engem az egyetemen tanított, annak általános iskola harmadik-negyedikben kellett volna tanítania.

(Saját magamon kívül még két nyelvészt ismerek, aki tízévesen csillagász akart lenni, tizenöt évesen nyelvész, és nyelvész lett. A közbeeső időben megtörtént velünk az általános iskolai fizikaoktatás, és különböző módokon ugyan, de annyi negatív élmény ért minket a fizikaórákon, hogy utána nem akartunk már fizikával foglalkozni, és tulajdonképpen soha ki se próbáltuk, hogy azon a területen mire és meddig jutottunk volna.)

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.02.01. 20:22:14

@Felicitasz: Haha, véletlenül matek tanár voltam. Csak az összehasonlítás miatt írtam gyengébbnek a kanadai matematikát, de utaltam arra is, hogy az otthoni túlméretezett tananyagra meg nem biztos, hogy szükség van. Az otthoni tankönyvek rémesek, és valóban már alsó tagozaton olyan dolgokat tanítanak, ami bőven elég lenne a felsősöknek. Ez lehet az oka pl. annak is, hogy sokaknak még az alapműveletekkel is gondjuk van. Miután mi egyszer haza fogunk menni, nekem csak ennyiből fontos, mi az, amit nekem kell megtanítani itt, hogy otthon be tudjon kapcsolódni a hazai követelményrendszerbe. Sajnos tökéletesen igazad van abban, hogy a matematika oktatás úgy ahogy van, rossz. Mármint otthon. Rossz a módszer, és túlméretezett az anyag. Nem véletlen, hogy az otthoni rengeteg anyag mellett a Pisa-i felmérésben Mo. igen lent van, Kanada meg az 5. helyezett a világon, igaz, ez nem csak a matematikára vonatkozik. Érdekessé meg nem anyira akarják tenni, igaz ez már nem tanmenet, hanem tanár kérdése.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.02.01. 20:48:08

@Turchi: Juj, nem tudtam, hogy te is :-)
Nem tudom, hogy hogyan lesz először a kevesebb több (általános iskolában, ahol Kanada vezet), aztán meg a túlméretezett magyar anyag jobb (az egyetemeken, ahol a magyarok lenyomják a kanadaiakat izomból). Gondolom, aki bírja, az csak profitál a túlméretezett tananyagból :-S
Amolyan töprengő bólogatásnak szántam a fentieket - még jó, hogy tudsz a gyereknek segíteni, hogy aztán visszakapcsolódhasson a magyar iskolába.

dömbi · http://sarkanyfuarus.blogspot.com/ 2012.02.01. 21:52:40

@Felicitasz:
Volt ilyen ovi Pesten is, a VI., Lendvai utcában, ovisuli néven futott. Nem tudom még működik-e. Csoda volt minden egyes dolgozója! Még mindig hálás vagyok hogy odajárhatott a fiam. Ott nem csináltak problémát abból, hogy 5 évesen tudott olvasni. Mi tényleg nem tanítottuk néha kérdezett, hogy ez milyen betű. Egyszer mentünk vidékre a nagyszülőkhöz, és olvasta a falvak városok neveit. Letudtuk azzal, hogy biztos emlékszik rá, elég sokszor megtettük az utat. Mamiéknál a Vasnépe az asztalon volt, a gyerek elkezdte hangosan olvasni, mi meg döbbenten néztünk egymásra hogy, jééé, tényleg olvas, de kitől, hol tanulta? Erre még mindig nincs válaszunk pedig már lassan 19 éves. Nem jelentett hátrányt, de túlzott előnyt sem. Elolvasta amit akart, de pl. az esti mesélést 10-12 éves koráig igényelte. Mindig jól tanult, év végén természetes volt a dicsérő oklevél a kiváló tanulmányi eredményért. Mellette versenyszerűen sportolt, aztán eljött az idő amikor a 2 együtt nem ment tökéletesen. Már volt 1-2 darab 4-es is a bizonyítványban. Nem szekáltuk érte, mellette a sport is maradt napi rendszerességgel. 15 éves korában költöztünk Svájcba, otthon 8 oszt gimibe járt, azt nem akarta abbahagyni, ott nagy szerencsénkre engedélyezték hogy magántanuló legyen, itt is gimibe jár, 1 osztállyal lejjebb kezdte a nyelv miatt, mikor bepótolta a nyelvi hiányosságokat, már nem akart osztályt váltani. Otthon már októberben megcsinálta az osztályvizsgákat, már csak az érettségire készül, nagy álma, hogy a SOTE-ra járjon. Nem tartjuk zseninek, de elvárás volt mindig is a jó tanulmányi eredmény, és a sport is. Nem az olimpiai cím, de a napi testmozgás igen. 2 ország 2 gimnáziumába jár, 4 nyelven tanul, egyiket sem az anyanyelvén, még mindig nyeri a versenyeket, de már azt mondja, hogy imádja a sportágát, de nincs benne perspektíva, inkább a tanulásba öli minden energiáját.
Sajnos nagyon rossz a tapasztalatom az otthoni pedagógusokkal. Itt teljesen másként állnak a gyerekekhez. Nem alázzák meg őket, nem mondják nekik hogy rossz amit csinál, rávezetik inkább a helyes megoldásra anélkül hogy észrevennék a gyerekek. Erre is van konkrét példám amin mi, felnőttként is nagyon meglepődtünk. Az itteni suliban vannak tanárok akik őt zseninek tartják. Mi csak viszonylag jó képességűnek, de tettünk érte nem keveset. Csak azért írtam, hogy van ilyen is, nem nagyképűség, dicsekvés.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.02.01. 22:49:51

@dömbi: Köszi :-)

" elvárás volt mindig is a jó tanulmányi eredmény, és a sport is. Nem az olimpiai cím, de a napi testmozgás igen."

Fentebb emlegettük Csíkszentmihályit, meg a tehetséges kamaszokról csinált utánkövetéses vizsgálatát. Ez a fentebbi mondatod az ő egyik summázata is, a szülők várják el a jó eredményt a jó képességű gyerekeiktől, és ne hanyagolják el a szellemi teljesítmény mellett a fizikai erőnlétet, mert dolgozni és teljesíteni csak egészségesen lehet...
(Milyen sportág?)

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.02.01. 22:58:56

@Felicitasz: "hogyan lesz először a kevesebb több "
Tetszik ez a mondat. Az egyetemi részét nem tudom megmagyarázni, de az általánost talán. A felméréseken mindenki résztvesz, a gyengébb tanulók többségben vannak. Az általam megismert kanadai rendszerben kevesebbet, és mást tanítanak, többet fordítanak az alapkészségek megtanítására, mint a krix-krax apa-anya se tudja feladatokra, ami Mo.-on jellemző. A felmérésekhez szükségeltetik jó olvasás, szövegértés, pontos számolás. No ez az, amit nem sikerül megtanítani itthon az említett krix feladatok túlsúlya miatt a gyengébb tanulóknak. Az egyetemre viszont azok mennek, akiknek általában nem volt gondjuk az általános iskolában sem, így az ok ott másban keresendő. Talán éppen a lexikális tudásban, amire az általánosban nincs szükség, de a középiskolában már igen. Valóban szerencse, hogy tudok neki segíteni, de azt nem gondoltam, hogy a matek, magyar irodalom, nyelvtan, arab, francia, angol segítségnyújtás is rám hárul. Főleg, hogy nyelvekből abszolut tök vagyok. Picikét soknak tartom, és nagyon sajnálom magam :-))

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.02.01. 23:04:14

@dömbi: Nem hinném, hogy bárki dicsekvésnek, vagy nagyképűségnek veszi, amit írsz, hiszen pont erről van szó. Az is jó, hogy nem vagytok elszállva a gyerektől, de elismeritek, hogy jó képességű. Azért nem kell elhanyagolni azoknak a pedagógusoknak a véleményét sem, akik netán zseninek tartják. Biztos van okuk rá, hogy ezt mondják. És ha a szakember azt mondja, én bizony nem kételkedem:-), mert az olyan jó érzés is egyben.

dömbi · http://sarkanyfuarus.blogspot.com/ 2012.02.02. 07:49:06

@Felicitasz: Birkózik. Ez is megérne egy misét, az apja is az, most már edző. Sokan mondják, hogy ez egy kényszerpálya volt neki. Hát...nem tudom, ez se ilyen egyszerű.
7 évesen derült ki egy fejlődési rendellenesség a jobb kezében, rendszeresen operálni kellett. Hónapokig fikszatör a kézfejében, majd csontpótlás, lemezes rögzítés. Akkor is minden nap felkészülten ment suliba. Bár hozzáteszem rendszeresen szó szerint kirakták az iskolából 1 évre magántanulónak, aztán a gimiben nagy cirkuszok árán engedélyezték hogy járjon suliba. Az írásbelinél én írtam, ő diktálta, sokszor betűnként. Néha ketten 8 féléről beszéltünk. Szóban tökéletesen tudja a magyar nyelvtant, írásban nem rögzült kellő képen. Elstresszeli, hogy nem lesz elég ideje befejezni, az akkor rosszabb lesz, mert a tanár azt hiszi, hogy ő nem tanult.
Visszatérve az eredeti témához, nálunk is rendszeres, és komoly probléma volt a viselkedés amikor a nagyszülőktől haza jött. Mintha nem is az én gyerekem lett volna! 4 évesen azt mondta, ő azért szeret ott lenni, mert a papi meg a mami neki mindent megenged, és mindent megvesz. 1-2 hétig tartott a "visszanevelés". Kezdettől fogva magyaráztuk neki, hogy mit miért nem mondhat, és mit miért nem csinálhat. Nála verekedés nem volt, de feleselés, nem tolerálható hangnem az igen. 6 éves kora körül már nem csinálta, rájött, hogy ez így neki sem jó.

@Turchi:
Otthon a rajzzal komoly problémák voltak, a tanár rendszeresen lejáratta az osztály előtt, hogy béna, nyomorék, minek jár iskolába egyáltalán az ilyen. Itt a tanár 3 hét után megkérdezte tőle, gondolkozott-e már azon hogy esetleg rajzfilmfigura rajzolással tengesse felnőtt napjait? Ti azt elképzelni se tudjátok hogy jött haza. 3 napig magyaráztuk neki, hogy tetszik a tanárnak a munkája, lát benne fantáziát, és mikor odaáll mellé és megkérdezi, hogy van-e kedve vele együtt megpróbálni, hogy az a vonal nagyobb ívben kanyarodjon balra, és kék helyett lilával húzná akkor milyen lenne az összkép, akkor tanítja őt, és próbálja rávezetni a hibára. Azóta már megdöbbenünk a rajzaitól, már az önkormányzat többször felkérte, fessen valamit bizonyos házak falára.
Pl. az itteni angoltanára nyelvzseninek tartja, és hangoztatja is, sokszor órán megkéri, hogy fordítsa le magyarra, és mondja el. A pasi 7 nyelven beszél, szerinte a magyar a világ legszebb legkifejezőbb nyelve, meg akarja tanulni. Fiam a francia, angol, német, svájci német mellé, még az oroszt, és mindenképpen egy északi nyelvet, a svédet, vagy a norvégot még megtanulja azt mondja. Na ez most meg lett tiltva.
Mennyire függ össze a szülők végzettségével az ilyen gyerek azt nem tudom, de a szülő beállítottságával elvárásaival biztos.

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.02.02. 08:31:58

@dömbi: Érdekes dolog ez a rajz téma. Már írtam, hogy az én gyerekem nem nagyon spiller ebben a témában. Az iskolaérettségi vizsgálaton komoly következtetéseket vonnak le abból, hogy a gyereknek milyen az ember-ábrázolása. Az enyémnek semmilyen :-). Le is vonták a következtetést. Rosszul. Talán már írtam, elnézést, ha ismétlem magam, kopasz, fül nélküli embert rajolt, és persze pálcika kéz, láb, törzs. Arányok zéró. Miért kopasz? Kérdezi a tanár? Mert öreg, mondta a fiam. És miért nincs füle? Mondtam az előbb hogy öreg, ezért süket is :-) Na most mit lehet ezzel kezdeni? Ma is olyan embereket rajzol, hogy alig birom megállni röhögés nélkül, szerencsére van önkritikája, és ő is nevet rajta. Ennek ellenére a múlt héten kiállítást csinált az iskola a rajzaiból :-)) Nem akartam elhinni. Képzeletbeli figurákat készített. Fogalmam sincs, hogy mik voltak.

türkiz 2012.02.02. 08:49:26

@dömbi: De jó volt olvasni téged! Írnál azokról a bizonyos konkrét, segítő lépésekről?
Nagy reményekkel váltottunk iskolát, de nem tudom létezik-e egyáltalán Magyarországon olyan iskola, amely az elveivel megegyezően éli a mindennapokat. Talán van egy-két pedagógus, aki érzi/érti, mi volna a feladata, de a legtöbben, megkockáztatom, hogy nemcsak közömbösek egy-egy jobbképességű gyerekkel szemben, de inkább negatívak. A lányomnak nem a matematika az erős oldala, és épp a matek tanára az, aki számomra is ismeretlen finomsággal, figyelemmel kíséri őt. Alsós tanító nénije mindig "fogást" keresett az osztály négy-öt tehetséges gyerekén, a lányomat matek órán sikerült néhányszor megszégyenítenie... persze ötös volt, de szép lassan utálni kezdte a tárgyat. Sehogy nem fért a fejembe, hogy nem szereti a matematikát az, akinek a kognitív képességei igencsak a helyén vannak? Aztán mikor felvételire készült, és kitöltött pár korábbi matek feladatsort, csak akkor értettem meg, hogy mennyire könnyű leszoktatni a gyerekeket a gondolkodásról... A tanító néni csak egyféle megoldási menetet fogadott el, minden apró lépéshez olyan mereven ragaszkodott, hogy pl. egy szöveges feldatban nem vonalzóval aláhúzni az adatot az azonos volt a rossz feladatmegoldással. Miután megnyugtattam a lányomat, hogy itt nem számít, hogyan jut el a megoldáshoz, ez egy tök jó játék... a negyedik-ötödik teszt után ráérzett az ízére... Most csodálatos matek tanára van, ő az egyik, akinél érzem, hogy figyelmet kap, de például az a tanára, akinek a tárgyábál kétszer is országos versenyre jutott be, nem tud vele mit kezdeni. (...) Indulni szeretett volna azon a versenyen, amin az elmúlt két évben is, de nem tud, mert az iskola nem vesz és nem is akar részt venni benne. Szó szerint sírt itthon, de mit tehetnék.
Na, jó! Ki-hogy tanult meg olvasni? Akkor sem volt TV-nk, sokat voltunk együtt :) Rengeteg mondóka, játék, ökörködés, rajzolgatás... Egyszer az egyik nagymamától kapott egy mágneses táblát (akkoriban még csak a kínaiban lehetett kapni)... tudjátok írunk rá és egy húzással letöröljük. Nem helyettesítette a papírt, de egy új, ölben ülős közös játék volt... s éppen úgy, mint a papírnál olykor a kezembe nyomta és rendelt: most egy kutyát, egy madarat stb. Persze embereket rajzolni nemcsak nehezebb, de néha már torkig voltam és fáradt is a szép formákhoz. Egyszer, amikor azt mondta a "mamát", odaírtam egy M betűt, elkerekedett a szeme, én pedig elmondtam, hogy fáradt vagyok, és most nincs kedvem rajzolni, de egyébként így írják a mamát. ... Ilyesmi nem sokszor fordult elő, nem is tudom, hogy ezt a kétszeri-háromszori lustaságomból adódó információt hová raktározta el, de pár hónapra rá, mikor a puzzles gumiszőnyeget raktuk össze, a legnagyobb megdöbbenésemre úgy nyújtotta át: "Mama" "Oá-baba" "Papó" stb. A naplómban valahol megvan, azt hiszem, 8-10 betűt ismert (ennek csak egy része lehetett a mágneses tábláról). A betűs szőnyegnek köszönhetően továbbkérdezetett, s ahogy mindig válaszoltam arra, amit kérdez, most is, mert fel sem merült, hogy titkolnom kellene előtte :D. 21 hónapos volt, amikor az összes betűt ismerte. Kezdetben így "olvasott": "Tünde-Egér-János" = tej. Aztán 4 éves kora körül elkezdett összeolvasni. Nem ült le mellé senki, és még instrukciókat sem kapott. Hogy 4 és fél évesen folyamatosan olvasott, annak ő az oka: egész egyszerűen megszállottan akart. Soha nem fogom elfelejteni, hogyan tanította magát. Ült a WC-n egy-egy mesekönyvvel és annyira zavarta, hogy nem tud olyan folyamatosan olvasni, mint az élő beszéde, hogy nyújtotta a kishangokat, csakhogy a látszat meglegyen. Rengetegszer vettem el tőle a könyvet, hol keményen, hol játékosan, de előbb-utóbb megtalálta őket. 2-3 évesen könyveket tudott betűpontossággal kívülről, és mindig ott lapozott, ahol kellett. Tehát ő korán mesélt, csak fejből, valószínűleg ezt a folyékony meseolvasást várta el magától. :)

dömbi · http://sarkanyfuarus.blogspot.com/ 2012.02.02. 09:09:32

@Turchi: Nagyon érdekes dolgok ezek. Nekem sajnos sose volt érzékem semmilyen művészethez, nekem vagy tetszik vagy nem. Ez pl. gyerekkoromban irodalom órán szörnyű volt. Verselemzésnél bemagoltam amit kellett, de magamtól a mai napig 1 sorba se tudnék semmit belemagyarázni. Én azt látom, ami oda van írva. Tudom, hogy bizonyos szintig rajzolni is meg lehet tanulni, bár nálam a minimális sem sikerült.
Rendszeresen elcsodálkozom, hogy akár pici gyerekek rajzaiból is milyen messzemenő következtetéseket tudnak levonni. Ja, észrevette valaki, hogy a gyerekek arról a rajzról amin ház van azonnal a kéményből a füstöt hiányolják? Nálunk még a mézeskalácsból készült házra is kell füstöt gyártani.

dömbi · http://sarkanyfuarus.blogspot.com/ 2012.02.02. 09:48:20

@türkiz: Köszönöm. Tényleg nem szeretnék abba a hibába beleesni, hogy tömjénezem a gyerekemet, illetve magamat. Visszanézve 30 éves szülői pályafutásomat, már sok mindent másképp csinálnék. Hogyan? Na azt konkrétan még mindig nem tudom, de az unokámtól is elvárok, illetve megkövetelek bizonyos dolgokat.
Nem vagyok tisztában azzal sem, hogy itt lehet, vagy nem lehet konkrétan iskolákat megnevezni, de ha megkeresel privátban bármit elmondok, és a többieket sem szeretném untatni a történeteimmel.
Természetesen ha bárkinek segít ami velünk történt akkor csak bátran kérdezzetek.
Igazán segítő szándékot tanár,iskola részéről itt tapasztaltunk. Otthon megkaptuk, hogy a bénakezű gyerekemet ugyan vigyem már el a nyomorékok közé. Mondtam jó, de oda se veszik be, mert se fizikálisan, se szellemileg nem üti meg azt a szintet. Komolyan sokszor azon csodálkozom, hogy a gyerek hogy bírta, hogy nem lett belőle iskolakerülő drogos piás akárki.
Ahogy Te is írod, miért ezeket a gyerekeket szekálják, illetve belegondolni se merek mit csinálnak azokkal, akik igazán problémásak.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.02.02. 14:20:34

@dömbi: Nyugodtan lehet iskolákról és tanárokról írni, az idevágó szokásos magyar törvények betartásával (jó hírnévhez való jog, meg ilyenek). De ilen jellegű kijelentésekkel semmi probléma nincs, hogy pl. "nem szerettük az x iskolát, mert a gyereknek ott olyan magyartanára volt, aki ezt meg azt csinálta, és ... " stb. stb.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.02.02. 14:34:54

Ezzel az emberábrázolás dologgal mint az iskolaérettségi teszt része, még nem találkoztam Észak-Amerikában. Magyarországon nekem is van olyan nyolcéves ismerősöm, aki részben emiatt ment egy évvel később iskolába. Kitűnő tanuló, és nem tud jól embert rajzolni. Ez az én számomra nem valami abnormális dolog, de ha van itt az olvasók közt olyan, aki ért hozzá, hogy ez tényleg miért ilyen fontos, legyen olyan kedves írja meg az okulásunkra.

(Na meg persze ez felveti azt a kérdést is, hogy tanítsam-e a gyereket emberábrázolásra itthon, ha előreláthatólag ez lesz az egyik döntő dolog az iskolaérettséghez... A "tanítsam" itt persze nem konkrétan "én" vagyok, hanem egy ilyen általánosító jellegű, egy-a-sorsom-a-többi-szülővel jellegű egyes szám első személy: a kérdés tényleg arra vonatkozik, hogy ha a gyerek - aki az efféle sztorikban jellemzően kisfiú - kerékkel, hajtóművel, pilótafülkével, ablakokkal, függőleges vezérsíkkal (!?) rajzol repülőt, és aztán a következő feladatban elnagyoltan alkot egy pálcikaembert, akkor ott biztos a "rajzkészségével" van-e a probléma, és nem pedig csak azt kéne-e elkönyvelni, hogy csórikámat nem érdekli (még) az emberábrázolás, és nehogymár a mellette ülő kislány, aki részletes hercegnőt rajzol, ám fogalma sincs a repülő részeiről, amiatt legyen "iskolaérettebb", hogy a hercegnő az ember, a repülő meg nem.

De, mondom, én nem értek hozzá, úgyhogy aki igen, az jöjjön ide, és hirdessen igét.)

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.02.02. 15:28:21

"Emberrajz készítése:Értékelése a Goodenough skála szerint történik. Ebből számíthatóki a gyermek rajzkora RK, az életkorával összehasonlítva a rajzkvóciens RQ. Eszköze A5 írólap, grafitceruza. Az emberábrázolás szintjének értékelése azért fontos, mert az RQ értéke szintén jelzi az IQ-t, tehát közvetve lehet az iskolai beválásra is következtetni. A megfigyelőképesség, a testvázlat, az arányok és részletek pontossága, a gyermeknek önmagáról meglevő képe, ennek finommotoros megjelenítése, a kitartó, pontos és figyelmet igénylő tevékenység minősége valóban részben előrevetítheti a sikeres iskolai eredményeket és teljesítményt."
Összefoglalnám a lényeget: EZ MARHASÁG!
Ahogy felicitasz is írta, a gyerek azt rajzolja le részletesen, ami őt érdekli. Az enyém a dinoszaurusznak a bordáit is berajzolja, míg az embernek lényeges részei hiányoznak.
Olvastam viszont mostanában, hogy az emberábrázolás, mint iskolaérettségi mérés már elavult, de a legtöbb helyen még használják.

türkiz 2012.02.02. 16:25:29

A Goodenough-féle emberábrázolás nem alkalmazható önálló tesztként. Hangsúlyozottan tilos belőle intelligenciát megállapítani, csak több másik teszttel együtt értelmezhető. Több középsúlyos ért. fogyatékos gyermek képes embert részleteiben is kidolgozattan ábrázolni, ha sokat gyakoroltuk vele korábban, és ahogy említettétek, sok tehetséges fiúnak ez nem elemi vágya. (Az én fiamnak sem!)
Maradjunk annyiban, hogy a legtöbb gond inkább abból adódik, hogy sokan nagyvonalúan diagnosztizálnak (nem értenek hozzá? nincs idejük? nem tudom!). A lányomnál azért volt az iskolaérettség megállapítására szükség, mert fiatalabb volt a koránál (kb. 5 és fél éves volt a vizsgálatkor). 3200 gramm helyett 2300 grammot írtak a születési súlyának. Megkérték, hogy rajzoljon egy rombuszt, de azt nem mondták neki, hogy mire ügyeljen. A lányom ezt sértésnek vette, ez nem rajz, ez egy vázlat, hát, ő is nagyvonalúan egy másodperc alatt odakanyarította. "Kedves anyuka, nézze meg, ennek a rombusznak ez a sarka görbül!" Azt már nem tudom, mire hivatkozva, közölték, hogy a memóriáján lehetne fejleszteni... hozzáteszem, mai napig egyszer hall valamit, de az megvan... hosszú oldalakat képes szinte lefényképezni... De a ceruzafogásához lazán beírták, hogy szabályos, holott soha éltében nem volt és nem is lesz az. Korán kezdett ceruzát használni, és a trendi pedagógus barátosném a lelkemre kötötte: nehogy valaha is kiigazítsam a kezében az íróeszközt, majd!!! (A fiamnak már könnyebb!)
Természetesen alkalmasnak találták az iskolára, de a szakvélemény nemigen tükrözte a gyereket. Kérésünkre felmérte a szakértői bizottság is, majd az ők kérésükre a Magyar Tehetséggondozó Társaság is s bár nagyon fáradt volt pici lányunk, mert minden egy délután zajlott, sok-sok órán át, még így is, akkor(!) 130-as IQ-t állapítottak meg... s persze átlagon felüli memóriát... na, meg, szabálytalan ceruzafogást... :D :D :D

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.02.03. 15:09:56

@türkiz: Két dolog jutott azonnal eszembe erről a kommentről, az egyiket már máshol végigbeszéltük, ez volt az alsós évfolyamokban a ragaszkodás a matek feladatokban a lényeg aláhúzásához, a megoldási tervhez meg a más hasonl dolgokhoz, amik tök jó módszertani elvek lennének a lassabban tanuló gyerekek segítésére, de kötelező rutinként legyilkolják a gondolkodást mindenkiben. A gyorsabban haladó gyerekeknek ez steril időrablás és unalom, semmi egyéb.
Kb. mint a fogalmazáshoz a piszkozat írása. Nekem ez azt jelentette, hogy amit megírtam ceruzával, azt utána még másolhatom át - de minek. Egy idő után nem voltam erre hajlandó, tollal írtam a fogalmazást, és szerencsére olyan magyartanárom volt, aki hagyott békében.
A férjemmel egyszer beszélgettünk arról, hogy a kötelező megoldási tervek korszakában megcsináltuk a matekfeladatot, aztán utólag aláhúzgáltuk a szövegben amit kellett, meg ceruzával beírtunk ezt-azt a sorok közé, hogy úgy látsszon, mintha. :-) Éljen az iskola.

(És még egy másik közös élményünk is van: sose értettük, mi a poén az olvasás felmérésekben. Szöveg, és alatta kérdések, amikre már le volt írva a válasz a szövegbe. Mindketten úgy éreztük, hogy ennek a feladatnak az égvilágon semmi értelme nincs. :-))

A versenyes sztori is "hazaérkezett" kicsit; velem az történt, hogy az egyik évben megyei első és országos helyezett voltam egy versenyen, és a következő évben a tanárnő, aki az új versenyfelhívást kinyitotta, elfelejtett (khm...) szólni róla az én tanáromnak, és csak a saját tanítványait küldte el. Akik, szegények, lelkesen mesélték a városi forduló után, hogy továbbjutottak a megyeire, és aggódva kérdezték, hogy hol voltam én, úgy hiányoztam. Otthon voltam, az egészről mit sem sejtve. :-S
Néha az a megoldás, hogy a saját szaktanár (vagy a diák maga...) ír a verseny szervezőinek, és a nevére, címére külön kér egy versenynaptárat, nehogy máskor is efféle véletlenek történjenek.

Ugyanakkor, ez sajnos részben hozzátartozik az összképhez. A vonatkozó közhely az, hogy az élet nem habostorta, de közhely ide vagy oda, aki bármiben jobb a többieknél, az nagyon hamar szembesülni fog azzal, hogy néha mások direkt akadályozzák, vagy egyszerűen csak azzal hátráltatják, hogy függő helyzetében nem segítik, és nem hajlandók felkarolni az ambícióit. Ezzel megtanulni súlyos sérülés nélkül megküzdeni majdnem ugyanolyan fontos, mint maga a teljesítmény. Szülőként egyrészt az érvényesülés (más) útjait keresném, másrészt meg a teljesítménytől független stabil lelki háttérként próbálnék funkcionálni; a gyerek énképe, önbizalma, lelki egyensúlya fontosabb minden másnál, és szülőként néha az a legtöbb amit tehetek, hogy megtanítom őt lelkileg függetleníteni magát az akadályoktól és az akadályozóktól, és bízni az elvgzett munkájában, ami meg fogja hozni az eredményt, ha nem így, akkor úgy.

Számtalan történet jöhetne ide, a rajz- vagy tesitanár, aki azért ad négyest a nyolcosztályos gimi felvételije előtt, hogy a gyerek ne legyen kitűnő és csökkenjen az esélye annak, hogy elmegy a "mi" általános iskolánkból amelynek eddig az eredményeket szállította; a matektanár, aki a versenyről frissen visszatérő junior kajakbajnokkal hétfő reggel első órában megíratja a felmérőt, amit a verseny miatt előző csütörtökön elmulasztott - mindenkinek van egy millió valós példája, magasabb érdekektől tanári túlterheltségen át személyes kicsinyes bosszúig. Egy gyerek mögé nagyon-nagyon kell a szülő, aki megtanítja nem megtörni, és magától értetődően bízni abban, hogy tesi négyessel is fel fogja venni a nyolcosztályos (persze hogy felvették), és a matektanár meg saját magáról állít ki ilyenkor bizonyítványt, és még az is megeshet, hogy a versenyző valamelyik osztálytársa fog szólni az igazgatóhelyettesnek, hogy azért ez mégiscsak hallatlan.
De nagyon fontos, hogy a saját prioritásainkhoz ragaszkodjunk, és a gyerek hamar megtanulja, hogy 1. bízzon a saját munkájában, és abban, hogy a nyújtott teljesítménye önmagáért beszél, egyáltalán nincs szüksége "mindenki" elismerésére (a 12-13 éves Egerszegi Krisztináról is terjesztették a pletykát az iskolai "ellenségek", hogy doppingol...) 2. ha csütörtökön fontosabb volt a kajakverseny, mint a matekdoga, akkor hétfőn is legyen fontosabb a nyakunkban lógó érem, mint a matektanár szórakozása 3. akkor is megpróbálhatjuk magunknak kikaparni a gesztenyét, ha mások nem adtak erre felhatalmazást - vannak nyílt versenyek, válogatót és felkészítő tanárt nem igénylő pályázatok, és végső esetben egy kihagyott év se jelent olyan rengeteget, fejlődhetünk addig máshol, másban.

De ezt a hozzáállást alapvetően csak a szülőktől lehet megtanulni (vagy sok szenvedéssel a saját kárunkon, sokkal lassabban). Én ebben érezném a szülői tehetségnevelő feladatom egyik lényegét, a gyerek számára függetleníteni az eredményeket a munkától és a teljesítményétől, és megtanítani, hogy ne az eredményért küzdjön, hanem a körülményekhez képest nyújtsa önmaga legjobbját, aztán meg lesz ami lesz.

türkiz 2012.02.04. 08:10:11

@Felicitasz: Köszönöm, nagyon megnyugtattál. Ezt a folyamatot korábbról éljük. Természetesen nem tudatosan akartuk így, talán nem is lettem volna képes ennyire tisztán definiálni, de az elmúlt évek megszültek bennünk valami hasonló hozzáállást. Pusztán kényszerűségből és empátiából (...) A lányom döbbenten mesélte pár hónapja, hogy az osztálytársai sírnak egy-egy rossz jegy miatt, vagy nem merik elmondani a szüleiknek... (pl. ez annyira idegen számára, hogy napokig csak erről mesélt leírhatatlan, megrendült, komoly ábrázattal). Kisiskolás korától arra neveltük, motiváltuk, hogy a tudás(!) elérése legyen számára a cél és öröm... Osztálytársainak a szülei éveken keresztül ezzel ellentétben otthon előre megíratták a felmérőket... aztán jött a csodálkozás a felvételinél... (Ilyenkor szoktam kérdezni magamban: vajon kit akarnak becsapni: a gyereket vagy magukat - mert végső soron ez történik... de ez megint hosszúra nyúlhatna!) A lányom még soha nem sírt, szorongott rossz jegyért, és már jó ideje nem az ötösökért/a tanár kedvéért/... dolgozik...
Szorongani én kezdtem kicsit... mert nem tudom mennyi tartaléka van... Szerintem már az kegyelem, hogy még mindig küzd... Tudod, Felicitász, a kérdés bennem az, hogy mi, szülőként (ahogy később egyedül ő) meddig tudj(a)/uk kompenzálni egynémely pedagógus égbekiáltó ostobaságait a gyerek lelki egyensúlya érdekében? Egy motivált gyerek lelkesedését is le lehet törni, még ugyan nem látom ennek jeleit... de árral szemben úszni egész életemben -azért valljuk be!- nem irigylésreméltó és nem is motiváló erő egy kisembernek... Miért? Miért kell, hogy erről szóljon az élete? Mert a fejekben még mindig nincs rend? Légy szíves, ezért sem eltemetni ezt a témát!
Mindenki mástól elnézést, hogy kicsit sok lett most belőlünk! :)
@Turchi: és mások! Várom a ti történeteiteket!

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.02.04. 09:42:50

Most védenem kellene a mundér becsületét, de sajnos nem tudom. A leírtak valósak, és nem egyedi esetek. Remélem, azért nincsenek túlsúlyban a normális pedagógusokkal szemben. Sajnos alsó tagozaton 1 tanár is tönkre tehet 4 évet, hiszen ő tanít mindent. Amíg nem volt gyerekem ,el sem tudtam képzelni, hogy létezik ilyen. Az én iskolámban bizony megbecsülték a tehetséges gyerekeket, és a sport is ide tartozott. Mindig tudtuk, kinek milyen fontos versenye volt, vagy lesz, és a versenyek előtt és utáni időszakban igyekeztünk mentesíteni a feladatoktól, hogy tudjon koncentrálni a versenyre. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy egy pedagógus, aki elvileg szakember, ne tudjon alkalmazkodni az ilyen helyzetekhez, hiszen az ő feladata a segítség, nem pedig a gáncsolás. No a saját gyerekemnél ezt megtapasztaltuk 2 alkalommal is. Talán azért van itt az a rendszer, hogy minden évben új tanár van, bár ez sem mindig jó, viszont az említett esetek nem fordulhatnak elő tartósan, ha évente más tanár tanít. persze ennek is van hátránya. Csak azt tudom javasolni, amit mi is tettünk, nyíltan szembeszáltunk a pedagógussal, és természetesen a vezetőik tudtával. Nem állítom, hogy mindig sikerrel jártunk, de a semminél többet ért. Most nincs több időm, de még visszanézek :-))

zellerlevél 2012.02.05. 10:58:48

@Felicitasz:

Szerintem nem kell annyira lelkünkre venni mások, pl. a pedagógusok hibás tetteit. A gyerekinket naponta érik igazságtalanságok, naponta találkoznak mások hülyeségével, és meg kell tanulniuk ezzel együtt élniük és elégedett embernek lenniük.

Mi a fiainkat megvédtük alsó tagozatban, és aszerint választottunk tanító nénit, hogy a lelkük biztonságban legyen. Ott volt. Közben a lányaink jártak máshoz alsóban, ahol a lelkükkel nem sokat törődtek. A fiúk nem kaptak lelki terhelést alsóban, annál többet szenvedtek később. Nem csak a lelki dologkkal, hanem a tudásbeli hányosságokkal is (ezt pontosabban úgy nevezném, hogy tanuláselméleti hiányosságokkal, illetve nem megfelelő edzettségből, keménységből adódó hiányosságokkal). A lányok kicsit morogtak a lelkükkel nem törődő tanító néni miatt, viszont olyan alapokat kaptak, amiket a fiúk nem. Ha újra kezdenénk, akkor megint elgondolkodnánk azon, hogy a sérülékenyebb lelkű fiainkkal mit tegyünk, de azt hiszem, hogy ma már a lelki ápolást meghagynám magunknak, és mennének a lányok tanítónőjéhez. (A fentieket úgy írom, hogy mindenki túl van az általános iskolán, kettő gyerek már felsőoktatásban tanul, tehát már tapasztalatról van szó, nem erős felindulásról.)

Sokszor tűnik úgy számomra, hogy a gyerekeink lelkének külső védelmében többet teszünk a kelleténél, a belső védelemre viszont a többségünk hajlamos a szükségesnél kevésbé figyelni.
Vagyis nem a hülye tanártól, osztálytárstól kell megvédeni a gyereket, hanem meg kell tanítani neki boldogulni egy nem támogató, ridegebb külső környezetben, és közben otthon kell biztosítani a melegséget. Így könnyebb erős, a világban (felsőoktatásban, később munkahelyen, családi életben) boldogulni tudó gyereket nevelni.

Vica1982 2012.02.05. 13:56:19

Rajz szakos tanító vagyok, és én is úgy tudom, hogy nem kérnek a iskolaérettségi vizsgálaton az emberrajzot, vagy ha kérnek is, kizárólag kiegészítő infóként. De persze nem látok bele minden iskolába. Ha kíváncsiak vagytok, leírhatom a nálunk alkalmazott iskolaérettségi vizsgálatot, semmi fantasztikus követelmény nincs benne. Elég nagy baj lenne, ha valakiről már csak itt derülne ki, hogy maradnia kell még egy évet oviban. Ez látszik hamarabb is.

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.02.05. 15:35:12

@Vica1982: Nem az iskola kéri, hanem a nevelési tanácsadó. A nevelési tanácsadó kerületenként más-más szinvonalon dolgozik. Sajnos előfordul, hogy csak ott derítik ki, hogy a gyerek nem iskolaérett, miközben az óvoda azért küldte oda a gyerekem, mert tehetségesnek találta, és a törvény szerint aki a 6 éves kort később tölti be, mint márc.31, annak hivatalból kell mennie nev.tan.-ba. Elég érdekes, hogy a tehetséges gyereket iskolába akarja küldeni az óvoda velünk egyetértésben, miközben a nev.tan. iskolaéretlennek akarja nyilvánítani, és a fő szempont egyike volt az emberábrázolás. Ugyanez a gyerek másik kerületben másik nev.tan. intézetben maximálisan támogatást kap az iskolakezdéshez, valamint külön programot biztosítanak a tehetségneveléshez. Az is necces, hogy grafomotoros problémára hivatkoznak, miközben a gyerek már ír. Az első nev.tan.-ban csak azért kapta meg a iskolába menetelhez az engedélyt, mert akkor már készültünk külföldre. A csoporotos vizsgálat is egy röhej volt, mert nem lehetett beszélni, azaz csoportban rajzoltak néma csöndben. Az már csak hab a tortán, hogy a rajzot és a szöveges, beszélős részt 2 különböző ember vizsgálta, majd összevesztek az értékelésen, miközben az egyik zseninek, a másik iskolaéretlennek nevezte. Aki nem akarta iskolába engedni, viszont nem beszélt a gyerekkel egy szót sem, és velem sem volt hajlandó. Előtte a gyereket már felvették egy jóhírű iskolába, ezt is tudták. :-))

Vica1982 2012.02.05. 16:07:13

Sajnos ez megint annak az esete, amikor a "szakember" csak a papírt nézi, nem a mögötte lévő embert.
Persze, nem az iskola kéri; de nálunk (falun) én mentem ki az oviba megcsinálni.

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.02.05. 19:25:18

@Vica1982: Persze az általam leírt eset extrém, de mért pont velünk!! Csak azért nem csináltam akkor ügyet belőle, mert egy másik kerületben ugyanezt a vizsgálatot elvégezték, teljesen más eredménnyel. De ha belegondolok, és otthon maradunk, akkor ez a negatív jellmezés bizony előkerül majd az iskolai felvételin. Még jó, hogy előtte már felvették :-). Az első tanácsadóban volt egy másik gyerek, akinek az édesanyja meg pont azért kűzdött, hogy a gyereke később mehessen iskolába, de a nev.tan. másképpen gondolta. Közben a szülő beszélgetett az én gyerekemmel, és ami nagyon ritka, közölte, hogy ha az ő gyereke tizedannyira lenne olyan, mint az enyém, akkor ő nagyon boldog lenne. Tehát ketten kűzdöttünk két különböző dologért, a gyerekek látszólag pont ellentétjei voltak egymásnak, és fordítva itélték meg őket. Ami még kitolás, hogy az óvodáknak az is szempont, persze nem nyíltan, hogy van-e keretük plusz csoportot indítani a visszatartott gyerekeknek. Ha igen, akkor igyekeznek mindenkit visszatartani, ha viszont nincs, akkor paszíroznak mindenkit át, mert nem akarják a meglévő, esetleg már amúgy is nagy létszámú csoportot tovább bővíteni. Azért ez valahol igen visszataszító. És hogy legyünk reálisak, olyan is van, hogy az óvoda és a nev.tan. jól látja a dolgokat, de a szülő nem akarja elfogadni a véleményt. Meg ha az iskolának gondot jelent a tervezett első osztályokba gyerekeket vadászni, akkor már az iskolaérettséghez az is elég, ha a gyerek beszél és mozog. Felveszi, és a nev.tan. mondhat bármit, a szülő nem fogja elfogadni, hiszen már igéretet kapott, hogy a gyerekét felveszik. Utólag már én is átnéztem, mit néznek ezeken a vizsgálatokon, de miután egészen más célzattal utaltak minket oda, azaz nem a gyerek gyenge képességei miatt, eszembe se jutott, hogy előkészítsem a. Ha ezt megteszem, sok kellemetlenséget spóroltam volna meg magunknak.

Vica1982 2012.02.05. 23:03:24

@Turchi: Erre nem tudok mit mondani. Nagyon sajnálom, hogy ilyen ma megtörténhet gyerekekkel. és esetleg az egész életüket befolyásolhatja.
Nem gondolkodtál, hogy magasabb szerveknél panaszt tegyél? (Vedd költői kérdésnek.;))

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.02.06. 08:50:32

@Vica1982: Gondolni gondoltam rá, de akkor már tudtam, hogy 2 hónap múlva külföldre megyünk. Csak azért csináltuk végig a hivatalos részt, hátha valami közbejön, és mégis otthon maradunk. Egyszer, ha lesz időm meg kedvem, leírom nekik a történteket, hogy legyen mit olvasniuk. Nincs már jelentősége.

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.02.07. 22:40:47

@Vica1982: Nos, ha már offoltál a másik poszton egy viccel, akkor én is:
"A férjem egy zseni. De az, hogy tudok vele élni, az az én zsenialitásomat tükrözi. :-))"
Az idézet saját. "Sajnos" nem is vicc. És még csodálkozom, miért olyan a fiam, amilyen :-))

Vica1982 2012.02.08. 07:31:37

@Turchi: Hát ez nagyon jó! Lophatom?

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2012.02.09. 14:52:23

@Grabb: Ő az a Varró Dániel, aki a gyerekverseket írja? Ha igen, a fiam, és persze a mi kedvencünk is. Neki köszönhető, hogy egyszer az óvodában, mikor megkérdezték a fiamat, tud-e valami verset, mert valami bemutató foglalkozás volt, a következőt mondta: " Szép madár a csuszka, kimondottan guszta. Rákakált a buszra, szép madár a csuszka" :-))

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.02.12. 22:58:36

@Turchi: :-D Kiváló.
Ő az, igen.

Itt találkoztam vele először:
infosarvar.hu/hir_olvas/permalink:diakirok-diakkoltok-35-talalkozoja-2012-02-02-100000/

(akinek van ilyen korú, írogató gyereke, ismerőse, szóljon neki, hogy jelentkezzen a pályázatra!!!)