Az előző részt ott hagytuk abba, hogy a terápiás folyamat elkezdésének feltétele a jelen külső valóság kereteinek megszilárdítása és az önazonosság meghatározása ezeken a kereteken belül. Ez a két feltétel nem egymás után, egymásba fonódva teremtődik meg. Harry Potter esetében (mármint, amikor a cselekményre pszichoterápiás szemszögből tekintünk) az önazonosságot a varázslói identitása jelenti, a megszilárduló, biztos kereteket pedig a Roxfort (Hogwarts) - de se az identitásra, se az azt megerősítő keretekre nem lehet úgy tekinteni, mint fix létezőkre, amelyeket előbb kvázi kipipálunk az előfeltételek listáján, és majd "aztán" elkezdjük a terápiás munkát.

Az igazi terápiákban is ez a "kipipálhatatlan" képlékenység jelenti az egyik legfőbb nehézséget.

Például ilyesféle fogalmakat használunk, mint "szilárd identitás", "integritás", "egészséges személyiség", és még ezer hasonló. A fogalmak jelentése persze már önmagában is vita tárgya, de itt most főleg arra a problémára szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezek mindegyikét úgy tekintjük, mint terápiás célt, holott valójában ezek egyike sem "érhető el" - tehát ha a terápiát munkafolyamatnak tekintjük, akkor ennek alapján a munka sohasem "fejezhető be". Járjon akkor az ember élete végéig terápiára? Vagy ha nem, akkor hol a hiba a gondolatmenetben?

Az önellentmondás úgy oldható fel, ha a gyógyulást végcél helyett folyamatnak tekintjük. Amikor ez még nem megy, akkor sokan gondolnak például úgy a terápiájukra, mint valami bonyolult kirakós játékra, amelyben minden darabkát a helyére kell illeszteni. Ez a metafora nagyon szép - és félreértés ne essék, a terápiás munka során olykor rendkívül hasznos is -, de ettől még mindig csak metafora marad: a terápiás munka nem egy bonyolult kirakós, amelyben "egyszer majd" a helyére kerül az utolsó darabka is, és ezzel "elérjük" az egészséges állapotot;  a személyiség nem munkadarab, az egészséges állapot nem végeredmény. Más szóval, a terápia végén nem az történik, hogy elkészülünk valamivel, birtokba vesszük a saját egészséges személyiségünket - és bekeretezve kitesszük a falra -, ezután pedig elkezdhetjük végre élni a "valódi" életünket.

A gyógyulás és az önismeret mélyülése nem "hagyható abba" - ami abbahagyható, az csak(?) a terapeuta külső segítségének igénybe vétele. A folyamat maga megfoghatatlan és befejezhetetlen, és amikor "előfeltételekről" beszélünk, az is inkább metaforikus megfogalmazás.

Ezt a megfoghatatlan képlékenységet kicsit jobban meg lehet érteni (és talán könnyebben el lehet fogadni), ha egy olyan történeten keresztül nézzük meg, mint Harry Potteré: az ő életében is volt egy pillanat, egy fordulópont, amelyben megtudta, hogy ő varázsló, de a varázslóságát (a saját identitását, a többiektől különböző voltát stb.) már akkor is érezte, amikor még nem tudott róla: már akkor is varázsló volt, amikor ezt még senki sem mondta meg neki. Másfelől, maga a varázslóság is tény is meg folyamat is: aki varázsló, az annak született, de egyszersmind azzá is kell válnia; a kiskorú, képzetlen varázsló még nem "igazi" varázsló. Az iskolában megtanult és később az életben használt készségek az önazonosságot igazolják is, meg mélyítik és szilárdítják is - a varázslói identitás nem (sem) statikus, hanem változik, fejlődik. 

A terápiás folyamat egyik megtartó alapja az önazonosságunkról alkotott fogalmunk - az, ami éppen akkor a rendelkezésünkre áll és tudatosan megfogalmazható belőle. Ez szükségszerűen tények és vágyfantáziák keveréke lesz: mi vagyok, és mivé akarok válni.

Terápiák kezdetén gyakran megfogalmazódik, hogy a kliens/páciens a saját addigi környezetében nem lehetett önmaga, és a terápia közege az első olyan színtér, ahol végre igen. A Potter-cselekményben ez a szembenállás nagyon látványos, több színtéren is.

Egyfelől terápiás színtér a Dursley-környezettel szembeállítva a Roxfort (Hogwarts): Dursley-éknél Harrynek folyamatosan hazugságban kellett élnie és nem is tehetett fel kérdéseket önmagáról, a szüleiről, a saját és a családja múltjáról; emellett a rokonainak kifejezett céljuk volt, hogy a "varázslóhajlamot" kineveljék belőle. Az iskola ezzel szemben pontosan a "varázslóhajlamot" teszi önmaga szervező erejévé, és ez az a hely, ahol Harry a múltjával, a családja történetével és az összes sérülésével együtt lehet az, aki. A "légy önmagad" követelménye az iskolában nevelési eszközzé is válik: "ha varázsló vagy, akkor viselkedj úgy, mint egy varázsló". A számtalan példa közül hirtelen az jut eszembe, amikor a hetedik hatodik kötetben Flitwick professzor büntetésül sokszor leíratja a figyelmetlen Seamus Finnigannel, hogy "Varázsló vagyok, nem hadonászó pávián", de a tanulók egymást is nevelik a közös identitásra építve. 

Van két szimbolikus kérdés, amelyek kvázi keretbe foglalják az egész cselekményt: az első kötet vége felé a Bölcsek Kövéért induló Ront és Harryt foglyul ejtik az ördöghurok-indák, Hermione pedig pánikban a kezét tördeli, hogy "honnan vegyen fát", amellyel tüzet gyújthatna és a fenyegető növényt elűzhetné. Akkor Ron rákiabál, hogy "Boszorkány vagy, te szerencsétlen!". - "Tényleg..." - sikkantja Hermione, és a varázspálcájával megoldja a helyzetet, de Ron még ezután is bosszankodik, " 'Honnan vegyek fát?', jó ég, Hermione...".

Az epizód a hetedik kötetben fordított szereposztással ismétlődik meg: a három főhős az iskolában vívott küzdelem során Voldemort felkutatására indul a Szellemszállásra (Shrieking Shack), de útjukat állja a fúriafűz, és Ron azonnal arra gondol, mit tettek, amikor legutóbb ott jártak (a harmadik kötet végén): "Hogy fogunk... bejutni? Látom... hol kéne megfogni... de nincs itt... Csámpás..." Ekkor Hermione döbbenten felnéz, és azt mondja, hogy "Csámpás?! ... Varázsló vagy, ha nem tudnád!" - "Ja... tényleg" - tér magához Ron, és megoldja a helyzetet (ráadásul, hogy még szebb legyen a párhuzam, azzal a varázsigével oldja meg, amelyet legelőször használtak téthelyzetben, az első kötetben a troll ellen: Vingardium leviosa!, mondja Ron, és a fúriafűz ágai közé felrepít egy földön heverő gallyat, mire a csapkodó fa mozdulatlanná dermed).

Szóval, tisztában lenni az identitásunkkal erőt ad a gyógyuláshoz is, a további fejlődéshez is, a problémák megoldásához is.

A varázslói identitásnak biztonságos teret ad egyrészt az iskola - ellentétben Dursley-ékkel -, másrészt a varázsvilágon belül a "jó varázslók" köre.

A "jó varázslók" fő ismertetőjegye, hogy a társaságukban lehet gyengének és tökéletlennek lenni; a hibáiddal, titkaiddal, szégyellnivaló dolgaiddal együtt kapsz teret ahhoz, hogy megvívd a személyes küzdelmeidet és eközben növekedj. Ebben a kontextusban Voldemort képviseli a hazugságot és az önazonosság elnyomását; ő az, aki nem enged teret semmi személyesnek, semmi gyengeségnek vagy hibának - de paradox módon (vagy inkább magától értetődően?) pontosan a mély személyes veszteség, és az abból fakadó sebezhetőség lesz Voldemorttal szemben a szereplők önazonosságának legnagyobb megtartó ereje.

Erre a dinamikára még teológiai szempontból is vissza fogunk térni, de most tényleg maradjunk meg a pszichológiánál: a gyász identitásformáló, személyiségvédő erejének kulcsfigurája a cselekményben Piton (Snape) professzor - róla igazából önálló cikket kéne írni, lehet, hogy egyszer meg is teszem. A cselekménynek ő az egyetlen olyan szereplője, aki képes volt Voldemortot megtéveszteni, azaz elzárni előle a valódi önmagát. Nagy árat fizetett ezért a kivételes adottságért.

Ugyanakkor, a gyász védelmet adott a többi szereplőnek is; ez a motívum végigkíséri a történetet, Harry a hetedik kötetben reflektál rá először tudatosan, miközben Dobby sírját ássa: "Annak idején, mikor Sirius elvesztésének fájdalma járta át, Voldemort nem tudta megszállni az elméjét, s most, hogy Dobbyt gyászolta, szintúgy zárva maradt agyának kapuja a Nagyúr gondolatai előtt. A gyász tehát az, ami elkergeti Voldemortot... " Az ereklyék vonzásából is ugyanez ébresztette fel Harryt, "a félelem és a veszteség fájdalma".

Kicsit kevésbé mély szinteken is Voldemort képviseli mindazt, ami lehetetlenné teszi a személyes identitás vállalását; az én számomra ennek a Cattermole-tárgyalás a legkifejezőbb jelenete, amikor Dolores Umbridge egyszerűen már eleve azt kérdi Mary Cattermole-tól, hogy kitől lopta a varázspálcáját. Ebből a kérdésből az egész sárvérűség-probléma kibontható: aki nem aranyvérű (pure-blood), azt meg lehet fosztani az önazonosságától, és ha mégis ragaszkodna hozzá, akkor abból az következik, hogy hazug és tolvaj.

A Cattermole-tárgyalás arra is rámutat, hogy a valóság kereteit is csak képlékeny és megfoghatatlan módon lehet terápiás "előfeltételnek" tekinteni: a valóság keretei ugyanolyanok, mint az önazonosság; a valóság is változik. Néha erősebben tart, néha kevésbé erősen. Harry a Dursley-házból kikerülve egy olyan helyen kezdheti el összerakni önmagát és felépülni a sérüléseiből, ami stabil hátteret ad és erősen megtart, a Roxfort (Hogwarts) pedig - különösen a cselekmény kezdetén - pontosan ilyen hely; olyan, mint egy vár, egy erődítmény, amelyet varázsigék védenek, bölcs felnőttek irányítanak, és köztük a legöregebb, legbölcsebb a vezető. Később persze az iskola maga is veszélyekkel küzd meg, bezárás fenyegeti, elöljáróját elmozdítják: a Roxfortnak, ugyanúgy, mint mindannyiunk külső valóságának, vannak sebezhető gyenge pontjai és megoldhatatlan problémái is.

Van egy terápiás-metaforikus értelmezés arra, hogy miért pont Sötét Varázslatok Kivédése tanárt ennyire nehéz találni: az élet valóságának és egyáltalán a saját realitásérzékünknek is a szenvedés, a tragédiák és az emberi rosszindulat az egyetlen ab ovo megoldhatatlan problémája. A megtartó kereteket jelképező iskolában is tanárok és módszerek váltják egymást, de erre a problémára nincs megnyugtató és végleges megoldás. Az üdvösségtörténeti párhuzamokkal foglalkozó fejezetben majd még újra meg fogom említeni, hogy Voldemort miért pont ezt a tárgyat akarta tanítani; a Sátánnak széles körben ismert taktikája, hogy magára ölti a Világosság Angyalának arcát, és úgy tesz, mintha lennének válaszai és jót akarna, de a terápiás értelmezés is legalább ennyire látványos: a szenvedés okozója (akár egy bántalmazó családtag az, akár egy elnyomó diktátor) tendenciózusan azt hirdeti magáról, hogy ő igazából a másik fél védelmében, érdekében cselekszik, és ő tudja, hogy a másiknak mi a jó, illetve mitől kell tartania.

A fentiekben körbejártuk azt a tételt, hogy a terápiás folyamathoz valami tudatos önazonosság-fogalom kell, illetve ennek az önazonosság-fogalomnak egy megerősítő biztos háttér. "Terápiás folyamat" alatt itt azt értem, hogy ez a két feltétel kell ahhoz, hogy az emberek megszólaljanak önmagukról és a belső sérülésükről, illetve a felszakadó emlékeiknek legyen "hová" megérkezniük.

Ameddig Harry identitását (múltját, különbözőségét stb.) a külső valóság nem igazolta vissza, addig Harrynek alig voltak önmagáról és a szüleiről emlékei. A kisgyerekkorát meghatározó traumatikus élmény gyakorlatilag elfelejtődött; ha nagyon-nagyon megerőltette az emlékezetét, akkor víziói voltak egy zöld villanásról és égő fájdalomról a homlokában, és időnként álmodott egy repülő motorbicikliről. 

Az emléknyomokat semmi nem aktiválta vagy kavarta fel Hagrid megjelenéséig - "Ne kérdezősködj! ez volt az első szabály, amit Harrynek a Dursley-házban meg kellett tanulnia" -, de amikor Hagrid közölte Harryvel, hogy varázsló, és elmondta neki, mi történt a szüleivel, a szavak "fájdalmas emlékeket ébresztettek Harryben. Ismét látta a vakító zöld villanást - olyan tisztán és élesen, mint még soha -, és most először egy hang is kísérte: egy éles, hideg, kegyetlen kacaj."

A korai trauma később a varázsvilág és az iskola meghatározta erős, biztonságos keretek közt kezdhetett el a mélyből felemelkedni. Harry a dementorokkal való első találkozáskor meghallotta az anyja sikoltását (a trauma első közvetlen élményét nem is tudta elviselni, elájult), később a dementor alakját magára öltő mumussal (Boggart) küzdve az emlék tovább élesedett, Harry egy idő után már hallotta az apját, és Voldemortot is. A cselekmény haladtával az emlékbetörések és rémálmok egyre részletesebbek és fenyegetőbbek lettek, testileg és lelkileg egyre megterhelőbbek, és a dementorok kapcsán arra a jelenségre is számos példát láttunk, hogy traumás emlékbetörések már önmagukban is alkalmasak lehetnek arra, hogy a személyt újratraumatizálják.

Terápiás szempontból ez azért érdekes, mert az igazi terápiákban is ez történik: a kezdetnek van egy sajátos, veszélyes lendülete, az ember (és Harry is) azonnal a teljes igazságot akarja tudni, minden részletre kiterjedően, de egy olyan szakaszban, amikor a teljes igazság még vagy érthetetlen - életkori okokból vagy kellő háttérismeretek hiányában -, vagy feldolgozhatatlan - egyéb körülményeknek és maguknak az eseményeknek a mélyebb megértése nélkül -, vagy elviselhetetlen - a személyiség ereje, megküzdőképessége, teherbírása nem elég hozzá -, esetleg ezek mindegyike. Harry történetén keresztül kicsit könnyebb megérteni, hogy amire nem emlékszünk, arra nem véletlenül nem emlékszünk, és később a korai sérüléssel való első kvázitudatos találkozás többnyire a védett közeg dacára is csaknem elviselhetetlen. A felemelkedő emlékeket ezután muszáj integrálni a személyiségbe - azonosítani és elfogadni őket a személyes múlt, életút részeként -, közben pedig meg kell küzdeni egy csomó testi-lelki tünettel is (fájdalommal, félelemmel, haraggal, kétségbeeséssel stb.), amelyeket az emlékek tudatossá válása, az események újbóli átélése kivált és okoz. 

(Folytatás következik.)