Az elmúlt hetekben elkezdtem egy sorozatot a kanadai (ontariói) bábaságról és az ottani törvényi szabályozáshoz vezető vitákról. Még szó lesz a lobbizásról, az egészségügyi törvények és a szülészeti reform összehangolásának nehézségeiről, biztosítási kérdésekről és sok egyébről, ami a magyar szabályozás szemszögéből is igen tanulságos lehet.

Ez a mostani cikk szintén azért íródik, hogy tanulságos legyen és gondolatébresztő: miközben egy célért küzdünk, muszáj újra és újra kemény kérdéseket feltennünk magunknak arról, hogy értelmes-e, jó-e az, amit el akarunk érni. Az alábbiakban a bábaság és a természetesszülés-irányzat elméleti (filozófiai) kritikáját fogom bemutatni.

2009-ben egy kanadai folyóirat (Canadian Journal of Midwifery Research and Practice)  nyári számában megjelent egy elemzés arról, hogy hogyan látják a kanadaiak önmagukat és az elért eredményeket, illetve milyen problémák származnak abból, amikor ideológiát csinálunk valamiből, amiből nem kéne.

Szülni és születni életveszélyes dolog, és a legősibb emberi kultúrák is felismerték, hogy az anyák és az újszülött kisbabák segítségre szorulnak, valamint hogy a megfelelő segítség növeli a túlélés esélyét.

Amy Tuteur (ő egy ismert szülész-nőgyógyász, akinek a linken hivatkozott, Who hijacked childbirth? című cikkét  gyakorlatilag teljesen felhasználtam az itteni elméleti alapvetéshez) szerint az első bábák empiristák voltak: felismerték, hogy egy olyan egyszerű dolog, mint megmasszírozni a nő hasát (méhét) szülés után, lecsökkentheti az életveszélyes vérzést; felismerték, hogy néhány növény sebgyógyító és gyulladáscsökkentő hatású; megjegyezték és továbbadták az ismereteket, hogy mi segít és mi nem. A tradicionális bábaság sok szempontból az volt, ami ma az orvostudomány: kísérletezésből származó igazolt eredmények átültetése a gyakorlatba.

A tradicionális bábaság a saját jogán, és nem valamihez képest határozta meg önmagát. (Ezt a tételmondatot kérem még kétszer elolvasni ;-)) A feminizmus térhódításával azonban ez a független önmeghatározás elveszett. Ez nem "bűne" volt a feminizmusnak, hanem szükségszerű következménye: amikor először elhangzott, hogy "a nők is" szavazhassanak (járhassanak egyetemre, rendelkezhessenek saját szellemi termékeik szerzői jogaival stb.), akkor ezzel a nők "valamihez képest" határozták meg a saját helyzetüket és követeltek a helyzetükben változást.

Az első feministák abból indultak ki, hogy a nők egyenlők a férfiakkal, tehát a társadalom minden színterén azonos jogok illetik meg őket. A feminizmus második hulláma megfogalmazta, hogy a nők különböznek a férfiaktól: a társadalmi egyenlőség nem jelenthet egyformaságot, és a jogegyenlőséget az egyetemes emberi jogok és értékek, nem pedig a nemi szerepek szemszögéből kellene értelmezni. (Ennek a célnak a megvalósításával máig is súlyos problémák vannak a bolygón, de azért kétségtelenül előrefelé haladunk, és hála az égnek nagyon sok férfi is feminista, ami sokat segít az ügyön.)

A feminizmus harmadik hulláma szerint a nők különböznek a férfiaktól, és e különbözőség a nőket bizonyos területeken a férfiak fölé emeli, de legalábbis a férfiak számára megközelíthetetlenül elzárja. A feminizmusnak ebből a radikális harmadik hullámából származnak azok az elméletek, amelyek olyan nagy vitákat kavarnak ma a szülés körül.

Két ilyen elmélet van, az egyik a fentebb hivatkozott kanadai cikkben részletesen taglalt biológiai esszencializmus, a másik pedig a kevésbé részletesen kifejtett feminista antiracionalizmus.

Az esszencialisták szerint a nőket alapvetően a női biológiájuk határozza meg, és ez a női biológia (felépítés, szervek, a kisbaba kihordásának természetadta funkciója stb.) önmagában érték és ünneplendő.

A szülést az esszencialisták úgy közelítik meg, mint a női lét központját, biológiai lényegét. Legfontosabb állításaik közt szerepel például hogy a terhesség nem betegség, a szülés pedig egy természetes folyamat, amelyben meg kell bízni, és nő teste úgy van megalkotva, hogy meg tudja szülni a gyermeket akit kihordott. Ha mégsem, akkor az esszencialisták a természeti törvények szemszögéből tekintik a sérülést és a halált is, és mindkettőt úgy értelmezik mint az élet részét, amelyet el kell fogadni.

A biológiai esszencialista megközelítés ismert képviselője Sheila Kitzinger, Barbara Katz Rothman (Annandale & Clark 1996, What is gender?), Henci Goer, valamint az olyan mozgalmak, mint a Lamaze vagy a La Leche.

A feminista antiracionalisták szerint a nő igazából maga a fizikailag létező női princípium (női elme és lélek a fizikai testben), amely egy sajátos (mélyebb, sokrétűbb, de legalábbis a férfiakhoz képest mindenképpen más) utat nyit meg a világ megismeréséhez, értelmezéséhez.

Az antiracionalisták a szülést női tapasztalatnak tekintik, amelyről férfiaknak ab ovo fogalmuk sem lehet. A "steril" orvostudomány kizárólagos érvényességét azon az alapon utasítják el, hogy az figyelmen kívül hagyja a nők belső pszichológiáját, az intuíciót, a szülés ősi tárgyi és narrációs kultúrájának erejét, illetve befolyását, meg általában azt, hogy a szülés a nők közös élménye és ez a tény a nők számára már önmagában energiaforrás és inspiráció.

Vegyük észre, hogy ebben az értelmezésben az orvostudomány hímnemű, és az orvostudomány tekintélye azon az alapon van megtámadva, hogy az orvostudomány egy "férfi" szemléletet képvisel - vagyis, ha nem vigyázunk, akkor szélsőséges esetben a radikális feminizmus a szülészet nézőpontjából egyet fog jelenteni az orvostudomány egészének tagadásával, amint azt a szabad szülés irányzata (freebirth, segítők jelenléte nélküli szülés) mutatja is. Nem számít, hogy az adott orvos vagy bába nőnemű: a tudományos segítségnyújtással máris férfi princípiumot és autoritást képviselne, tehát a jelenléte nemkívánatos.

A mérsékeltebb antiracionalista feministák ismert jellemzője, hogy "szakirodalom-válogatók", vagyis csak olyan kutatásokat fogadnak el vitára érdemesnek, amelyek összhangban állnak a nőkről vallott nézeteikkel. Ennek a hozzáállásnak a nyilvánvaló hátránya az, hogy nagyon megnehezíti a szakmai párbeszédet  az orvosok és a bábák között, a nyilvánvaló előnye pedig az, hogy a feminista kritikán keresztül mindenkit rákényszerít arra, hogy a rendelkezésre álló kutatási adatokon mélyebben elgondolkodjon. (A női pszichológiáról leírogatott "maszlag" nélkül senki nem tette volna fel a kérdést, hogy milyen hatása van a császármetszésnek vagy egy traumás szülésnek a későbbi szexuális attitűdökre és ezen keresztül a további szülésekre, illetve egyáltalán a gyermekvállalási hajlandóságra stb.)

A feminista antiracionalizmus sok szempontból valóban az orvostudomány kritikája, de paradox módon csak az orvostudomány eszközeivel és módszertanával (illetve a tradicionális bábaság empirizmusával) lehet az, ha azt szeretné, hogy komolyan vegye bárki is. Alapvetően antiracionalista megközelítésben tárgyalja a szülés körüli kérdéseket többek között Ina May Gaskin, Janet Fraser, Robbie Davis-Floyd, Elisabeth Davis és Marsden Wagner, továbbá a feminista antiracionalizmus számos elemét megtalálhatjuk Pam England könyveiben, meg általában a művészetterápiás eszközökkel dolgozó alternatív szülésfelkészítőkön.

Amellett, hogy a két irányzat sok ponton érintkezik, a két irányzat képviselőinek is sok közös jellemzője van: csaknem mindannyian nyugatiak, és a legfelsőbb társadalmi rétegekbe tartozó fehérek. Alig van köztük orvos vagy egyáltalán olyasvalaki, aki magával a szüléssel hivatásszerűen foglalalkozik, ám annál több a szociológus, antropológus és pszichológus. A munkáikban abból indulnak ki, hogy "a nőket" képviselik, de a nézeteik a vitának ezen a pontján még definíció szerint nem képviselhetik a nem nyugati,  illetve a színes bőrű nők nézeteit is (ezzel természetesen nem állítom, hogy biztosan nincs igazuk, csak azt, hogy legyünk észnél, mert ebben a vitában egyelőre nem állnak rendelkezésünkre a kínai, japán, kongói, indiai radikális feministák elemzései, és elég nagy általánosítás volna egyszerűen csak alapfeltevésként kezelni, hogy akiket most olvasunk, azok úgy általában "a nőket" képviselik).

A természetes szülés, illetve háborítatlan szülés védelmében fellépő szakemberek és aktivisták valamilyen mértékben mindannyian a biológiai determinizmusból merítenek. Ez egy határig rendben is van, de amikor ebből ideológia lesz, akkor az úgy történik, hogy a leírás és az előírás közti különbségtétel elvész (efféle levezetéseken keresztül, mint például hogy a szülés természetes folyamat, tehát mindig meg kellene hagyni háborítatlanul természetesnek). A természetesség ebben a felfogásban nem tény lesz, hanem érték, amely a technológiánál, illetve a beavatkozásoknál felsőbb rendű: ebben az értelmezésben természet határozza meg, hogy a nőknek és a kisbabáknak mi a legjobb, és ennél bármi más csak rosszabb lehet.

A biológiai esszencializmus lényegileg meghatározta a 70-es és a 80-as évek bábai szakirodalmát. Ennek sok előnye is volt persze: segítette a modern bábaságot abban, hogy a modern orvostudományhoz képest (gyakorlatilag azzal ellentétben) meghatározza önmagát és képes legyen konkrétan megfogalmazni a saját tételeit, illetve a célokat, amelyekért küzd. Ugyanakkor a 90-es évek végére az ontariói bábák felismerték, hogy a biológiai esszencializmus használt a bábák mozgalmának, de eközben sokat ártott a bábai ellátás színvonalának és általában a szakmai értelemben vett bábai modell gyakorlati alkalmazásának.

Az esszencialista nézetek a mindennapi ellátásban is esszencialista megfogalmazásokhoz vezettek (ezeket máig is jól ismerjük az olyan szakirodalmakból, amelyek efféléket állítanak, mint például hogy az anyatejnek elégnek "kell" lennie). Az információ-átadásnak és általában a kommunikációnak ez a módja viszont sokat rontott a bábák és a klienseik kapcsolatán, és ezen keresztül az ellátás színvonalán. Amikor az esszencialista nézetek az ellátás filozófiájává válnak, akkor a bábák válogatni kezdenek a kliensek közt, és például a praxisba jelentkezők közül esetleg eleve elutasítják azokat a nőket, akik úgy tervezik, hogy nem akarnak majd szoptatni, vagy a szülésükkor epidurális fájdalomcsillapítást szeretnének majd igénybe venni. Amikor az esszencialista nézetek az ellátás filozófiájává válnak, akkor gyakorlatilag nem létezhetnek olyan problémák, amelyek ellentmondanak az alaptételeknek (pl. hogy egy gyerek nem fér ki, vagy hogy az anyatej nem elég), és értelemszerűen támogató segítséget sem lehet kapni hozzájuk.

Vagyis, a biológiai esszencializmus végső soron a nőkről (kliensekről) a bábaságra (önmagukra) irányítja a bábák figyelmét. Annak hangsúlyozása, hogy a nők a közös biológiájuk miatt lényegileg egyformák és ezért ugyanarra (ti. a háborítatlan szülésre) van szükségük, paradox módon lehetetlenné teszi a bábai modellnek az egyén szükségletei felé való odafordulását; annak hangsúlyozása, hogy a nők biológiáját meghatározó természet adja a legjobb megoldásokat, paradox módon lehetetlenné teszi azt, hogy a bábák által az egyén hozzájusson ahhoz az ellátáshoz, amely neki a legjobb lenne (és így kerülhetünk például olyan helyzetbe is, hogy a bababarát kórház "ideológiai" alapon megtagadja az epidurális fájdalomcsillapítást); a nőknek a biológia törvényeiből következő lényegi egyformaságát hangsúlyozni paradox módon oda vezet, hogy azok a nők, akik nem esszencialisták (a többség), csak emiatt pontosan a női, anyai mivoltukban fognak azonnal megkérdőjeleződni ("hogyan akar a lehető legjobb anya lenni az, aki nem tesz meg mindent, hogy a háborítatlan születés élményét megadja a kisbabájának?" és hasonlók).

Az ezredfordulóra kiderült, hogy a biológiai esszencializmus, mint alapkiindulás, nem egyszerűen téves, hanem súlyosan elitista is, és ebben a minőségében is ellentmond a bábai modellnek: azok a definíciók, amelyek által az esszencializmus a "természetest" meghatározza, valójában felső középosztálybeli, egyetemet végzett, fehér nők fogalmait és preferenciáit tükrözik a természetesről. Ez persze még mindig nem lenne baj, ha aztán a szakirodalmakban és az információs segédanyagokban olvasható következtetés nem az volna, hogy mindenkinek így "kellene" (vagy így lenne a legjobb) szülnie.

Az ontariói bábák a 90-es évek végén felismerték, hogy a biológiai esszencializmus egy elméleti zsákutca: az esszencializmus és a bábai modell összege alapvető önellentmondásokhoz vezet. Az elmúlt évtizedben tehát visszatértek a választás szabadságát és az informált döntés elvitathatatlan jogát hirdető és követelő feminista törekvésekhez (ez az a szemléletmód, amelyet Kanadába költözve már én is megismertem, és amelyet megpróbálok itt tovább is adni), de még bele fog telni egy-két évtizedbe, mire az ontariói bábáknak a szakirodalomban és a női magazinokban is sikerül a radikális feminizmustól és a biológiai esszencializmus ideológiájától elszakadniuk.