Felicitász blogja

Terhesség, szülés, babázás, gyereknevelés. Gyógynövények, életmód, egészség. Szakirodalom, meg a szokásos tanácsaim gyűjteménye.

©

A blogon megjelenő írások, illetve azok részletei csak a szerző engedélyével, a blog linkjének feltüntetésével használhatók fel vagy közölhetők máshol.

Email: felicitasz@vipmail.hu

Facebook

Ennyien olvastok most

Locations of visitors to this page

Címkék

antibiotikum (2) antidepresszáns (5) anyanyelv (3) apa (3) aranyér (1) asszonygyökér (1) autizmus (6) autonómiára nevelés (5) baba (18) bábaság (22) balett (2) berry (1) beszédtanulás (11) bogyó (1) bölcsőde (1) boldogság (1) büntetés (4) burokrepedés (2) citromfű (2) családtervezés (10) csalán (1) császármetszés (14) császárseb (3) dicséret (3) d vitamin (1) egészség (16) életmód (15) elfogadás (3) engedetlenség (2) epidurális érzéstelenítés (2) érzelmi nevelés (1) eufenika (2) evésproblémák (1) fájdalomcsillapító (9) fejfájás (1) fejlődési rendellenesség (3) felicitasz (21) feminizmus (2) fészekrakó ösztön (2) fogamzás (5) fogamzásgátlás (3) fogamzásgátló tabletta (1) folsav (8) frontérzékenység (1) gátseb (1) genetikai tanácsadás (2) geréb ágnes (2) gyász (2) gyereknevelés (15) gyerekszám (6) gyerekvállalás (13) gyermekágy (12) gyermektelenség (7) gyógynövény (13) gyógyszer (7) h1n1 (11) halloween (1) harry (1) harry potter (10) hiszti (5) hőgörbe (2) hólyaggyulladás (1) homeopátia (1) hőmérőzés (2) hozzátáplálás (5) húsvét (1) idegennyelv tanulás (6) immunitás (3) influenza (13) influenzavírus (2) iskola (4) jutalom (2) kanada (22) kányabangita (1) karácsony (4) kétnyelvűség (6) kézzel tágítás (1) kiságy (1) kisgyermekkor (18) köhögés (1) kolin (1) költözés (1) komló (1) korai fejlesztés (10) korai vajúdás (2) koraszülés (2) kórház (3) kormányrendelet (1) lázcsillapító (2) levendula (2) magzatvédő vitamin (3) magzatvíz (1) meddőségi kezelés (3) medveszőlő (1) méhszájvizsgálat (1) menstruációs ciklus (5) mese (12) mikulás (1) mióma (1) mmr (2) montessori (4) napirend (4) nátha (4) nevelés (2) nyákvizsgálat (1) nyugtató (3) oltás (14) omega 3 (3) öngyilkosság (1) orvos (21) otthonszülés (27) otthonszülés kormányrendelet (3) óvintézkedés (12) óvoda (5) ovulációs teszt (1) oxitocin (3) párkapcsolat (10) peteérés (3) peteérésjelző (1) pg53 mikroszkóp (1) potter (1) pozitív (1) pozitív nevelés (7) prom (1) pronatalizmus (2) pszichoterápia (20) ptsd (8) rák (2) rooming in (2) szaporodási ösztön (2) székrekedés (1) szeretet (6) szoptatás (14) szülés (28) szülésélmény (1) szülésindítás (5) szülési terv (1) szüléstörténet (1) szülés utáni depresszió (9) születésélmény (2) szűrővizsgálat (9) tájékozott döntés (10) tápanyagszükséglet (12) táplálkozás (11) tápszer (3) tea (11) teherbe esés (11) tehetséggondozás (6) tej (2) tens (2) teratológia (1) terhesgondozás (10) terhesség (13) termékenységi problémák (6) termékeny nap (4) terminustúllépés (4) tigrisanya (2) többnyelvűség (3) tokofóbia (3) tőzegáfonya (2) tudomany (1) tudomány (2) túlhordás (3) tüneti hőmérőzéses módszer (3) tűzvédelem (1) újévi fogadalom (3) újszülött (12) ünnep (13) usa (18) utófájások (1) valentin nap (1) vas (2) vashiány (4) vérszegénység (3) zöld (1) zöld tea (1) zsurló (1) Címkefelhő

Friss kommentek

Tehetséges gyerekek korai nevelése (3)

2010.09.16. 18:22 Felicitasz

A tehetséges kisgyerekek szüleinek legégetőbb és legnehezebb kérdése az szokott lenni, hogy "és mi lesz most". A szülők csodálatosnak és nagyon inspirálónak élik meg a gyerek készségeit, teljesítményét, de hamarosan észreveszik - és nem is mindig örömmel -, hogy ez sajátos tehertételt és felelősséget is jelent a számukra.

A kezdeti büszkeséghez a kisgyerek 2-3 éves korában társulnak az első igazi (vagyis nem a kisgyerek-léttel szükségszerűen együtt járó, hanem a kiemelkedő képességekkel összefüggésben jelentkező) problémák: a gyerek túl sokat kérdez, nem a korának megfelelő dolgokról; mindenre magyarázatot akar és vég nélkül vitatkozik (Ann Douglas egyik könyvében egy szülő úgy fogalmazta ezt meg, hogy elege van abból, hogy minden este nyolc új érvvel kelljen megindokolnia, hogy miért kell megfürödnünk); továbbá a gyors, ugrásszerű fejlődés miatt a gyerek érdeklődési köre - vagy ugyanazon érdeklődési körön belül az érdeklődése szintje - váratlanul és radikálisan változik, nagy kihívások elé állítva a gyerek igényeihez alkalmazkodni próbáló, de attól még a neveléséért és biztonságáért ugyanúgy felelős szülőket.

Mivel a gyerek szükségletei jelentősen eltérhetnek a kortársaiétól, sokszor a szülő feladata lesz, hogy "megfelelő környezetet" találjon, mert az esetleg nem lesz fellelhető a mindenki más számára magától értetődően működő szokásos keretek között (az óvodában, a környékbeli játszóházban, baba-mama csoportokban). Előfordulhat, hogy a frissen óvodába került háromévesről már az első hetekben is mintha az látszana, hogy nem oda való, de a szülők nagyon nehéz helyzetbe kerülhetnek, ha a környékbeli intézményben nincs vegyes korosztály-beosztású csoport (vagy csak egy költséges magánóvodában van), a gyerek unatkozik és frusztrálódik a saját kortársai között, a  napközbeni felügyelete viszont semmilyen más módon nem oldható meg. A "megfelelő környezet" problémája az iskolás évek végéig elkísérheti a tehetséges gyerekek és szüleik életét, és - mint ahogy semmi másban sem - ebben a kérdésben sincsenek mindenkire érvényes, 100%-ban sikeres megoldások.

Lelki-érzelmi szempontból a szülők legnehezebb feladata elengedni a saját vágyfantáziáikat az elképzelt kisgyerekükről, illetve elképzelt önmagukról mint "kisgyerekes szülőkről", kisgyereket nevelő családról. Valamikor a gyerek 2-4 éves korában a legtöbb szülő elgyászolja és többé-kevésbé tudatos munkával "elfelejti" a fejében levő képeket (meg szakirodalmi hivatkozásokat) az átlagos kisgyerekekről, és érzelmileg is azonosul a feladattal, hogy azt a gyereket nevelje, akije van.

Nevelési szempontból pedig a szülők legnehezebb feladata megtartani a kontrollt a gyerek (és a család egészének) élete fölött. A szülők többnyire a kisgyerek 2-4 éves korában kerülnek  először szembe a kérdéssel, hogy mennyire határozhatják meg és irányíthatják a dolgokat a gyerek képességei, illetve az ezekből következő igényei; meddig terjeszthető ki a szülői alkalmazkodás. Más szóval, meddig engedhetjük a szélben dagadni a vitorlákat és száguldani a hajót, és milyen áron - milyen a szülői értékrendünk, mi az elgondolásunk a gyerek érdekeiről és a saját feladatunkról a gyerek érdekeinek védelmében; hol van az a pont, ahol a szülő felelőssége meghúzni a köteleket és kézben tartani a kontrollt.

"Fejlesszem" vagy "visszafogjam"?

A sorozat első részében már felsoroltam, hogy mennyiféle szakirodalomra épülnek ezek a posztok: a fenti fejezetcím millió dolláros kérdésére sokan és sokféleképpen megpróbáltak már válaszolni. Aki próbált már tehetséges gyereket "visszafogni", az pontosan tudja, hogy a szó klasszikus értelmében ez nem lehetséges (már a költő is megírta, hogy "a virágnak megtiltani nem lehet... " stb.).

A "visszafogás" egészséges esetben inkább egy metaforikus kifejezés: annak kifejezése, hogy az egész gyereket kell nevelnünk, a gyerek pedig nem azonosítható a (mégoly kiemelkedő) tehetségével. A teste például egy hároméves gyerek teste, a gerince egy hároméves gyerek gerince. Vagyis, a fizikai fejlődése érdekében akkor is szüksége van például a hároméves gyerekek mozgásmennyiségére, ha legszívesebben egész nap rajzolgatna.

A "visszafogás" ebben a megközelítésben azt jelenti, hogy még sokáig a te dolgod lesz, hogy a gyerek idejét beoszd és őt magát irányítsd. Szerencsés esetben ez megoldható példamutatással; sokféle tevékenység látványos élvezetével, hogy ezzel is kedvet csinálj a különféle időtöltésekhez, különféle típusú ismeretekhez. Kevésbé szerencsés esetben akár hiszti árán is, egyszerűen a szülői tekintélyed bevetésével leszel kénytelen irányítani: adj teret az akaratának, de ameddig te felelsz a testi-lelki egészségéért, addig a tied az utolsó szó.

Nyugodtan élhetsz azzal az eszközzel, hogy a századik kérdést már nem veszed figyelembe; hogy időnként eltereled a figyelmét más témákra; hogy néha egyszerűen közlöd vele, hogy most ideje elmenni itthonról a parkba. A 2-4 év körüli gyerekek egy része megtanulja leolvasni és használni az órát: beoszthatjátok együtt a napot, helyet adva benne mindenféle "korának megfelelő" tevékenységnek.

Kezeld azonban rugalmasan, mi az, hogy "korának megfelelő". A napi friss levegő és rohangálás mindenképpen az, de ne feledd a "megfelelő környezet" problémáját, amelyet neked kell megoldanod: lehet, hogy a gyerek a homokozót és a mászókát unja, és csak úgy tudod megrohangáltatni, ha megtanítod ugróiskolázni, kislabdával kidobózni, focizni,  hálóval lepkét kergetni, séta közben minden fekete kavicsot átugrani. Ez teljesen rendben van - lényeg, hogy megrohangáltasd.

A "visszafogás" nem jelentheti a szárnyaló képességek visszatörését (ne mondd neki, hogy ne rajzoljon ilyen "komoly" dolgokat; hogy ilyen kicsi gyerek még ne kérdezze a betűket; hogy a mászókára felmászni kell és nem számolgatni hogy hány rúdja van). De amikor a "visszafogás" értő "terelést", irányítást jelent, egyfajta hathatós szülői védelmet az ellen, hogy a kiemelkedő készségek átvegyék a hatalmat a tulajdonosuk felett, akkor igen, fogd vissza. Pengeélen táncolás ez, de még ha a következő Mozartot neveled, akkor is ő a gyerek és te vagy a szülő.

A "fejlesztés" hasonlóképpen egy metaforikus kifejezés. Az előző posztban már szó volt arról, hogy a tehetséges gyerekek hogyan alakítják a környezetüket, hogyan csinálnak tanárt a saját szüleikből. Amikor az a kérdés, hogy segítsek-e, válaszoljak-e, megmutassam-e, elmagyarázzam-e ha a gyerek ezt szeretné - akkor a válasz igen, és ha a "fejlesztés" ezt jelenti, akkor igen, fejleszd.

Sokak számára viszont a "fejlesztés" azt jelenti, hogy a szülő témákat választ és kifejezett céllal próbál tanítani, általában a legjobb szándékoktól vezéreltetve. Tehetséges gyerekek szüleivel nem az szokott történni, hogy az átlagos gyereküket próbálják agyontrenírozni (azt a témakört ebben a sorozatban kifejezetten kerülni igyekszem). Nancy M. Robinson két tipikus hibát ír le: tehetséges gyerekek szülei  néha túlzott lelkesedéssel és információ-áradattal válaszolnak a gyerek egy-egy kérdésére, és akaratlanul is a gyerek számára nemkívánatos vagy érdektelen irányba terelik tovább a témát, esetleg elbizonytalanítják; máskor pedig esetleg aggódnak az egy-egy területen kiemelkedő képességű gyerekük többi, "elhanyagolt" készsége miatt, és az "egyenletesebb" fejlődés reményében igyekeznek erőn felül is minél változatosabb programot biztosítani, a gyereket minél többféle dologra megtanítani.

Ebben az értelemben ne "fejleszd". Hagyd, hogy a saját tempójában tanuljon, azt, ami épp érdekli - és egyébként pedig próbáld észben tartani, hogy egyrészt a többi képesség sohasem fogja a rendkívülieket "utolérni", másrészt a gyerek fejlődése amúgysem a részképességek összege. Népszerű, de teljesen reménytelen (és fejlődéspszichológiai meg minden más egyéb szempontból is téves) az a gondolatmenet, hogy a gyerek a kiemelkedő képességeit leszámítva átlagos, olyan, mint a többi gyerek. Ez nagyszerű volna - képzelj el egy minden szempontból "normális" hétévest, aki mintegy mellesleg egyetemi szinten van matematikából -, de ilyen nem létezik. A tehetséget nem lehet a személyiség egészéből "leszámítani", és ugyanígy nem lehet a többi képességet se kivenni a személyiség egészéből azzal a céllal, hogy egyenletesebben fejlesszük őket. A kiemelkedően tehetséges gyerek nem átlagos, és se visszafogással, se az egyéb képességei célzott fejlesztésével nem lehet átlagossá tenni.

Létezhet egyáltalán hároméves korban "tehetséggondozás"?

Igen, létezhet - kérdés, hogy mit értünk "tehetséggondozás" alatt. A tehetség 2-4 éves kor körül elsősorban úgy nyilatkozik meg, mint  intenzív érdeklődés, illetve az átlagost messze meghaladó gyorsaságú tanulás. A tehetséggondozás azt jelenti, hogy megfelelő válasz az érdeklődésre.

Tisztázzuk azonnal azt, hogy a tehetséggondozó program nem annak alternatívája, hogy a gyerekkel nem foglalkozunk egyáltalán. A tehetséggondozás szignifikáns hatásának kérdése ott merül fel, amikor a gyerek a képességei alapján átlagon felülinek tűnik, és a szülő - aki nyilván addig is sokat tanult-játszott a gyerekkel, és ezután is fog - felteszi önmagának a kérdést, hogy elég-e az, amit ő otthon nyújtani tud, vagy pedig a tehetséges 2-4 évesnek szüksége van valami speciális, kifejezetten a tehetséges gyerekeknek való, célzott oktatási-nevelési programra.

A korai tehetséggondozásról nincsenek a klasszikus módszertanok szerint elvégzett, ellenőrzőtt vizsgálatok. Ilyen vizsgálatok elvégzése lehetetlen, több okból is (Robinson, 1993; Smutny & von Fremd, 2004).

A korai tehetséggondozás szignifikáns hatását úgy lehetne kimutatni, ha rendes képességfelmérést készítenénk egy nagyobb csoportnyi tehetséges gyerekkel - de ebben az életkorban eleve nem lehet megbízható felmérést végezni -, aztán a felmért tehetséges csoportot random szétosztanánk, a gyerekek felét tehetséggondozó programokba, a többieket hasonló körülmények közt nevelkedő, de átlagos gyerekek programjaiba; végül pedig rendszeres utánkövetéssel összehasonlítanánk, hogy a tehetséges gyerekek hol fejlődnek jobban, és a különbség látványos-e. Amellett, hogy túl sok (és ellenőrizhetetlen) egyéb környezeti változó befolyásolná az eredményeket, a fő probléma az lesz, hogy egy ilyen vizsgálatnak nem lehet kontrollcsoportja. Nem fogunk ugyanis olyan szülőket találni, akik egy ilyen vizsgálat résztvevőiként beleegyeznének abba, hogy a gyerekük korai fejlesztésének körülményeiről a véletlen döntsön.

Egy 1992-es utánkövetéses tanulmánynak (Draper, Larsen, Harris & Robinson) úgy volt kontrollcsoportja, hogy a szülők dönthettek arról, hogy a kiemelkedő képességűnek tesztelt (azt mégse írhatom, hogy "diagnosztizált"...) gyermekük részt vegyen-e a  kutatók által felajánlott célzott tehetséggondozó programban vagy ne. A program végén ismét felmérték az összes gyereket. A vizsgálat adatai alapján a programot végigcsináló kicsik nagyon jól érezték magukat az alkalmakon, de semmilyen mérhető készségben nem tettek szert további előnyre a társaikhoz képest.

Azaz, bárki bármit is mond, nincs arra tudományos bizonyíték, hogy a tehetséges kisgyerekek jobban fejlődnek a "tehetséggondozó" programokban, mint bárhol máshol, ahol egyszerűen csak hagyják őket békén kibontakozni. Félreértés ne essék, a tehetséggondozó programok többsége jó: szakmai alapokon összerakott, valódi kihívásokat adó, érdekes feladatok és játékok gyűjteménye. A gyerekek élvezik az ilyen központokban, vagy ilyen segédanyagok alapján otthon elvégzett tevékenységet, a szülők pedig elégedettek azzal, amit a pénzükért kapnak. Egyszerűen arról van szó, hogy nincs arra bizonyíték, hogy a tehetséges gyerekeknek erre szükségük volna.

"Foglalkozásra" szükségük van, természetesen, és a szülők(!) sokat profitálhatnak egy-egy módszertani képzésből (a tehetséges gyerekekkel foglalkozó alapítványi intézmények, oktatási központok rendszeresen tartanak ilyeneket). Ezknek a módszertani képzésenek a legfontosabb, kiemelt témája a tehetséges kisgyerekkel való korai közös olvasás.

Jackson és Roller (1993) szerint a tehetséges kisgyerekek utánkövetéses vizsgálataiban a kisgyerekkel való korai együtt olvasás gyakorisága és intenzitása bizonyult önmagában a legfontosabb (úgynevezett szuper-) mérőnek. Azok a 2-4 éves tehetséges kisgyerekek, akikkel az egyik vagy mindkét szülő rendszeresen együtt olvas, szignifikánsan jobban fejlődnek, mint azok a szintén kiemelkedő képességű kisgyerekek, akik nem nézegetnek könyveket a szüleikkel. Ebben az időszakban az "olvasás" még beszélgetés a történetről és mindarról, ami a képek kapcsán eszünkbe jut, vagyis a könyvek iránt érdeklődő gyerekek nem egyszerűen ismereteket bővítenek, hanem a meglevő ismereteiket is rendszerezik, újrastrukturálják. A könyv képei és nyelvi kontextusa viszonyítási alapot ad (egy másik könyvé pedig másmilyet, és így tovább), az ismeret pedig ezen a módon sokféle összefüggésbe, asszociációs hálóba és történetbe ágyazódik be. A nyelvi (ez alatt itt azt értjük, hogy nyelvhasználatbeli, szókincsbeli, narrációbeli stb.) beágyazottság azért fontos, mert ez teszi az ismeretet könnyen előhívhatóvá, megfogalmazhatóvá, segítő képek és események nélküli szövegkörnyezetben is felismerhetővé (pl. amikor a kisgyerek mások beszélgetését hallgatja, vagy egy új ismeretet egy korábbi emlék előhívásán keresztül kellene megértenie).

A korai együtt-olvasás tehát nagyon fontos (a módszertani kérdéseiről majd írok külön posztot), és a későbbi szignifikáns hatása bizonyított. Az általános készségfejlesztő, tehetséggondozó oktatási programoknak semmi nem szól ellene, de mellette sem: jók, csak az eredményességüket nem lehet tesztelni, és ezért bizonyítani sem. Ha tehetséges kisgyereked van, akkor szülőként azzal teheted meg érte a legtöbbet, hogy nagyon hamar megismerteted és megszeretteted vele a könyveket; aztán fokozatosan megtanítod arra, hogy hogyan tud egyedül, magának mesélni a képekről és hogyan tudja megtalálni rajtuk, megfogalmazni a segítségükkel a már meglevő ismereteit a világról.

(A "megfelelő környezet" feltérképezését az óvodás kori különórákkal és úgy általában a korosztályos csoportokba való beilleszkedés kérdéseivel fogom folytatni.)

23 komment

Címkék: tehetséggondozás kisgyermekkor

A bejegyzés trackback címe:

http://felicitasz.blog.hu/api/trackback/id/tr151737843

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

martine 2010.09.19. 00:58:47

Most találtam meg a blogot, de máris epedve várom a folytatást :) Nagyon józannak, sok szempontúnak és érdekesnek találtam a tehetséges kisgyermekekről írottakat.

Sajnos ezidáig nagyon kevés szakirodalmat találtam és nagyon kevesekkel tudtam úgy beszélgetni, hogy nemcsak véleményt mondtak, hanem megtapasztalták a tehetséges gyerek nevelésének az örömét, riadalmát, bizonytalanságát, másságát.

A fiunk (első gyerek, úgyhogy nekünk sokáig ő volt a természetesen átlagosan fejlődő gyerek) egyéves kora körül állt a könyvespolc mellett és hosszan simogatta - csodálta a betűket a könyvek gerincén. Másfél évesen kezdett beszélni, néhány hét alatt eljutott a szabatos összetett mondatokig. Kétévesen meg tudta különböztetni, hogy számot vagy betűt lát, százas számkörben számolt, órákig elszórakozott a telefonkönyv nézegetésével, három és fél évesen egy ebédnél azt kérdezte, miért van a vizes palackra írva, hogy d-ú-s? És onnantól kezdve néhány héten belül bármit elolvasott: feliratokat, meséket, ismeretterjesztő könyveket, regényeket. Hihetetlen sebességgel olvas - és emlékszik rá, mit olvasott, el tudja mondani. Most lesz 9 éves. Nagyon jó a matematikai készsége, logikája, hallása.

A szociális készségei/igényei erősen eltérnek az átlagétól: ötévesen ment oviba (mert soha, sehol nem igényelte a gyerektársaságot és mert a másfél évvel fiatalabb húgával otthon voltam még) - ahogy nő, egyre szívesebben játszik másokkal is, de a többiekhez mérten nagyon korlátozott az az idő, amit élvezettel tölt társaságban, nagyon nagy igénye van az egyedüllétre itthon és az iskolában is.

Nagyon nagy vívódás volt (és az még most is) hogy hová menjen iskolába - végül is úgy döntöttünk, a körzeti iskola előnyei (potenciális barátok közelsége, a helyi közösség megismerése) nagyobbak, mintha valamilyen speciális iskolát választottunk volna számára, de napi több órát kéne utazni és itt gyökértelenné válna - viszont napi kérdés, hogy valóban ki kell-e bírnia fegyelmezetten napi 4-6 órányi unatkozást, valóban szólnunk kell-e, ha képtelen-e a tanító néni a differenciált oktatást másképp értelmezni, mint úgy, hogy minőségileg ugyanazokat a feladatokat adja neki, mint mindenkinek, többszörös mennyiségben, hogy jól tesszük-e, ha megkérjük, hogy hadd olvasson/sakkozzon azokon az órákon, ahol nem tudnak olyan feladatokat adni neki, amik valóban érdeklik. Nem attól félünk, hogy "elbutul", mert itthon viszonylag széles skálán képesek vagyunk kielégíteni az érdeklődését - csak örök kérdés, hogy a (számomra fontos) szocializáció, meg kortárs csoport, meg beilleszkedés valóban olyan fontos-e neki is, hogy megérje sokat és nagy önfegyelemmel unatkozni? És hogy majd mikor és hová tovább?

A másik nagy kérdés a testvérrel kapcsolatos: van egy nagyon okos, de a "normális" fejlődésen belül maradóan nagyon okos, nála másfél évvel fiatalabb húga. Neki vajon milyen kihívás az, hogy a testvére mindig mindenben ilyen nagyon jó? Ötévesen megtanult olvasni - meggyőződésem, hogy elsősorban azért, mert a testvére már 3,5 évesen tudott (képes bármit elolvasni, de láthatóan nem okozza számára azt az örömöt, mint amit a tesójának jelent az olvasás). A szociális készségei kiválóak, szerintem átlagon felüliek - ugyanakkor folyton érzem benne a bizonyítási kényszert -nyilván nem hasonlítgatjuk őket direkt, de nyilván hasonlítódnak általunk és mások által is, már csak a kis korkülönbség miatt is - bennem meg állandóan ott a kérdés, hogy hogyan bánjak elég jól mindkettővel?

Kérj tanácsot 2010.09.19. 10:39:43

Minden tehetséges gyermeket nevelő szülőnek nagyon nehéz dolga van. Az enyém most nyolc éves, nem tartom zseninek, de tény, hogy egészen korán megnyilvánult, hogy a korát messze meghaladó az érdeklődése, a fantáziája, a beszédkészsége, a lexikális tudása (olyan az agya, mint a szivacs). Nem a tehetsége miatt, hanem a koraszülöttségéből adódó mozgásproblémák miatt kezdtem el fejlesztő foglalkozásokra hordani, de ott is hamar kiderült, hogy a tehetsége gondozandó. Csakhogy mialatt mi (a szülők és a fejlesztő pedagógusok) próbáltuk megtalálni a legmegfelelőbb fejlesztést a számára, a gyerekben szépen kialakult egy narcisztikus hajlam, a tudat, hogy ő más, mint a többiek, ő különleges! Hangsúlyozom: ezt mi soha nem erősítettük benne, de mivel okos, levette az őt körülvevő felnőttek viselkedéséből, stb. Az eredmény: elsőben, amikor egy normál, nem kimagaslóan tehetséges gyerekeknek való iskolába beirattuk, komoly beilleszkedési problémái lettek - hisz a külvilág nem igazolta vissza a különleges voltát, a többi gyerek nem tolerálta jól, hogy ő úgy viseli magát, mit aki különb, a normál tanmenet nem tette lehetővé, hogy megmutassa a tudásának különleges szintjeit... Végül egy nagyon jó gyerekpszichológus segítségével került ki a számára lelkileg nagyon nehéz helyzetből. Ma már több barátja is van az osztálytársai között, és jól érzi magát az iskolában. Ma is Nobel-díjas professzornak készül, és minden szabadidejében szívja magába a tudást, ami őt érdekli - mi ebben igyekszünk segíteni őt, de nagyon ügyelünk rá, hogy ne szálljon el... Egyszóval arra intenék minden szülőt: miközben igyekszik gondozni a gyermeke tehetségét, nagyon vigyázzon a gyerek lelkére, mert szerintem legalább olyan fontos a boldog, kiegyensúlyozott lelki fejlődés, mint a tehetség kibontakoztatása!

Kérj tanácsot 2010.09.19. 10:44:17

@martine: Az én kisebbik fiam is nehezen viseli a bátyja eszét (bár közben büszke is rá). Én azt a megoldást választottam ennek a kezelésére, hogy az ő esetében meg mindazt hangsúlyozom, amiben ő a jobb: hogy hamarabb tanult meg biciklizni, hogy kimagaslóan jól focizik, gyönyörűen énekel, stb. Legyen ő is a legjobb valamiben! ezzel nem csak a bátyjához meg a saját énképéhez való viszonyát rendezem, hanem arra is megtanítom: mindannyian mások vagyunk. Ki ebben jó, ki abban! Van, aki hamar tud olvasni, más pedig gyönyörűen táncol vagy finomakat főz... A lényeg, hogy mindenki a saját tehetségét tudja kibontakoztatni, ne máshoz mérje magát!

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.09.19. 14:21:08

@Kérj tanácsot: "nagyon vigyázzon a gyerek lelkére, mert szerintem legalább olyan fontos a boldog, kiegyensúlyozott lelki fejlődés, mint a tehetség kibontakoztatása!" Teljesen egyetértek.
Egy kisgyerek számára lelkileg feldolgozhatatlan, ha neki az a legfőbb ismertetőjegye, hogy ő "más". A tehetséges gyerekek nagyon hamar rájönnek, hogy különböznek a többiektől - erről rögtön a következő részben szó lesz - a szülő ez ügyben nem "tehet" semmit, ezt neki "kezelnie" kell mint jelenséget, ráadásul jól.
Ti például gyorsan reagáltatok a problémára, amikor láttátok, hogy van - a gyerek nyolcéves, és az iskolai beilleszkedési gondról lényegében már múlt időben írsz -, de teljesen igazad van, a szülőknek nagyon nehéz dolguk van.

pizzafutár 2010.09.19. 15:31:55

Nagyon érdekes dolgokat írtok. Én a nagylányomat csak egy kicsit érzem előrébb a koránál és csak egy-két területen - verbális megnyilvánulás, kérdésfeltevések, de ez adódhat pusztán abból, hogy mi minden fejlesztő szándék vagy előzetes tudás nélkül könyvdömpingben élünk. Most rossz idő van, tegnap 8 mesét olvastam neki. Amikor nem mesélünk, akkor ő mesél. Vacsora közben, játék közben, az utcán stb. Gyönyörűen narrál, minden szereplőnek egyénisége és saját hangja van, jelzőkkel köríti az egészet. Nálunk csak ennyi van. Én mégsem tudom, milyen oviba vigyem, mert a kistesó miatt nem vették fel sehová 3 évesen. Ha a korosztályos rendszerbe viszem jövőre, akkor lehet, hogy 4 évesen összekerül beszélni alig tudó 3 évesekkel (sajnos sok ilyet látok a játszótéren) és a Mehemeddel fogják szórakoztatni az óvónők, amit már 2 évesen kívülről tudott.
Ugyanakkor a beilleszkedéssel nemcsak emiatt, hanem alapvetően a személyiségéből adódóan, és a betegsége kapcsán a neki nem tetsző személyektől való szabályos pánik miatt szerintem akkor is komoly gondjaink lennének, ha most ment volna, nemhogy egy év múlva. Én egy pici (szintén beteg, csak máshogy) mellett, akit hetente 3 orvos/gyógytornász stb. lát, nem tudok a nagynak megfelelő, állandó tagságból álló gyerektársaságot biztosítani, ahol tartósan barátkozhatna.
Úgy érzem, nekünk mindenképp a vegyes csoportos rendszer lenne a jó, de nem tudom, hogy sikerül-e ilyen helyre bekerülni, illetve a másik, hogy nekem nagyon szimpi egy korosztályos ovi itt helyben, amelyik olyan dolgokat nyújt, amit egyetlen eddig megismert vegyes csoportos sem (pl. népzenei nevelés, havi egy kirándulás stb.). Tavasszal azt hiszem, felköthetem a gatyám.

martine 2010.09.19. 23:17:10

@Kérj tanácsot:

teljesen egyetértek, mi is azt hangsúlyozzuk mindkettejüknek, hogy ki ebben jó, ki abban, pláne az élet nem kizárólag versenyek sorozatából áll, hanem legalább annyira együttműködések sorozatából. És nem nehéz dicsérni a kisebbet sem, mert nagyon okos, kedves, jólelkű, ügyes, stb.

DE: a kicsinek, sőt a nagynak is állandó versenyhelyzetet teremt a környezetük, olyanokat is, amiket mi nem teremtünk számukra, sőt, inkább tompítani igyekszünk az ilyesmit.

Tegnapi példa: a fiam az iskolában, illetve az osztálytársak körében is nagyon "ismert", ő a "jó tanuló zseni" Az osztálytársak elég sokat szekálják emiatt (pld ha véletlenül nem 100% neki sem, akkor azzal, hogy hülye) Amúgy jól focizik, ügyesen sportol, van humora, nem agresszív, nem egy nebáncsvirág. Én nem értek egyet ezzel a folytonos százalékolással, versenyeztetéssel, mert nem nem ez a lényeg, nem is azt méri, amit mérni akarnának vele, felesleges rangsorokat képez - de ebben az iskolában százalékolnak és osztályoznak. Tegnap a falunapon volt mindenféle vetélkedő, játékok, többek között volt egy ördöglakatos ember is, lehetett próbálkozni. Fiam próbálkozott (nyilván, imádja az ilyesmit). Osztálytárs anyuka nekem, de az ő füle hallatára: "naaaaaa, ügyeskedik a kis zseni? halljuk ám, hogy mindent tud! na, ez majd kifog rajta!" a fiam utálja, ha lezsenizik, mert az olyan undok másság, koncentrál a feladatra, kirakja. Osztálytárs anyukája fitymállóan: jaaaaj, ez nekünk is megvan otthon, én is meg tudom csinálni. Fiam kap újat, anyuka próbálkozik szétszedni/összerakni az ő eredeti feladatát. Nem sikerül neki. (semmi gond, én sem boldogulok az ilyesmikkel, csak igyekszem nem beszólogatni másoknak) Fiam kirakja a következőt is. Anyuka kénytelen-kelletlen elismeri a dolgot (bár nem neki szól, fiam tuti, hogy szívesebben próbálkozna tök egyedül, nézők nélkül). Közben odajön a lányom is a szaladgálásból. Anyuka: jaaaaaaj, itt a kis zseni húga! te is olyan zseni vagy, mint a bátyád? Hozzám: a kislány is ilyen zseni? És hiába mondom azt, hogy köszönjük, mindkettő elég okos is, ügyes is, de szerencsére mindenkiben meg lehet találni, hogy miben nagyon jó (apuka közben a háttérben a saját gyereküket idomítja, hogy nézze már meg a fiamat, hogy kell csinálni, ne legyen már hülye, nehogy már ő ne tudja megoldani) - a fiamat olyan helyzetbe hozták, hogy úgy érzi, ő nem hibázhat, hiszen "zseni", közben látom, hogy hogy zavarja az egész szitu, a lányomat arra "kényszerítik" ezek a beszólások, hogy az érezze, neki mindenben utol kell érni a bátyját, mert különben rosszabb, mint ő, az osztálytárs kisfiút az apuka megszégyeníti (nem először és nyilván nem utoljára) a teljes plénum előtt, amiből érthető módon csapódik le az, hogy a fiam miatt éri őt megint bántás, jó lesz ezt egyszer-kétszer visszaadni... és van naponta több ilyen. És nem vagyunk ott mindig, de ha igen, akkor sem feltétlenül tudjuk kiigazítani vagy helyrehozni a dolgot.

Ezt Nóra mondja: 2010.09.20. 11:56:58

@martine: Sajnos ostoba emberek mindenhol vannak... ez ellen nem tudod megvédeni a gyerekeidet. De szerintem nagyon jól reagáltál, a gyerekeid nyilván felfogták az üzenetet, az "okos" anyuka meg apuka pedig reménytelen esetnek tűnik... Ha nagyon kínosnak érzed a dolgot, esetleg még otthon is meg lehet beszélni a gyerekeiddel, hogy miért volt fura ez a helyzet - én nagyon őszintén minden ilyesmit átbeszélek velük. De az sem jó, ha túl nagy jelentőséget adsz egy ilyen esetnek, mert a gyerekek azt is megérzik, hogy ha te görcsölsz azon, hogy "egyenlősítsd" őket, vagyis hogy ha görcsösen igyekszel csökkenteni annak a súlyát, hogy az egyikük kimagaslóan jó valamiben. Lehet, hogy a lányod sokkal könnyedebben áll ehhez a kérdéshez, mint hiszed...nem?

Ezt Nóra mondja: 2010.09.20. 11:58:07

@pizzafutár: Szerintem jó előre kezdd el keresni, hogy hová íratod, nagyon sokat számít a pedagógus személye is, nem csak az óvoda típusa.

Kérj tanácsot 2010.09.20. 11:59:50

...bocs, mindkét előző hozzászólás én voltam, csak figyelmetlenségből nem állítottam át a nick-et :-) De az almáról talán rá lehetett így is jönni.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.09.22. 21:59:08

@Ezt Nóra mondja:: Abszolút egyetértek - a gyerekekt érzelmi nevelés keretében meg kell tanítani arra is, hogy mikor mit kell figyelmen kívül hagyni, és ebben a szülő tud a legjobb példával elöljárni.

Szóval,@martine: a tendenciával való direkt szembemenés helyett néha egyszerűen el is engedheted a füled mellett a szövegelés felét, illetve megtaníthatod a gyereket is erre.
Egy harmadik jó megküzdési mód meg az, hogy ha nem tudod megakadályozni, állj az élére ;-)
Simán elvállalhatod, hogy bizony, a gyerek ilyen kis zseni, és még ha nem is tud mindent megoldani, imádja ezeket a fejtörőket, nagyon kitartó, és élvezettel fogja fel játéknak azt, ami mások szerint feladat. Neki ez is játék, amit egyszerűen érdeklődésből csinál és nem kell semmit bebizonyítania. És bizony, a húga is ilyen kis zseni, csak másban, hát el nem hinné a kedves anyuka, hogy az én kislányom hároméves kora óta ránézésre azonnal megmondja egy rajzfiguráról, hogy az arckifejezése alapján most éppen mit érez, és már bölcsődés korában tudta, hogy akit szomorúnak lát, azt hogyan kell megvigasztalni.

Hogy az ilyen szülők a SAJÁT gyerekükkel mit tesznek, arra sajnos nagyon kevés befolyásod lehet - esetleg miután a támadást visszaverted, tompíthatod a dolog élét azzal, hogy "de biztos vagyok benne, hogy a te Pistikéd is tud valamit, amit az osztályban senki más nem, és hát nem csodálatos, hogy mind különbözőek?" Lényeg, hogy érd el, hogy elkezdjen a saját gyerekéről beszélni; még ha verseng és dicsekszik, akkor is megkímélted magadat meg a sajátjaidat attól, hogy megint ti legyetek reflektorfényben.

A testvérekről lesz cikk; ez kicsit hosszabb témakör annál, hogy egy mondatban el lehetne intézni, hogy mindenki valami másban tehetséges. Nem ilyen egyszerű, bár tény, hogy ez a dolog esszenciája, csak a kivitelezés sokszor nehézkes, és az ördög a részletekben lakik. Különböző nemű gyerekekkel könnyebb, és a testvérsorrend is számít.

dokimami 2010.09.22. 22:11:05

Nagyon örülök ennek a bejegyzésednek. Éppen ez a téma foglalkoztatott mostanában. Köszönöm. Kíváncsi lennék a véleményedre. Kislányom egész nap alkot, szerintem nagyon ügyes. Vajon a jövőben erősítsem ezt a vonalat (speciális foglalkozások formájában), vagy hagyjam, hogy a maga örömére, saját kreativitása által alkosson, fejlődjön. Nekem ez nagyon nehéz kérdés, ui. én is ilyen voltam, de nekem nem igazán erősítették és hol hálás, hol mérges vagyok emiatt. Elnyomni persze nem lehetett. Számtalan érvet tudok mindkét oldal mellé felsorakoztatni, te mit gondolsz erről?

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.09.23. 01:54:11

@dokimami: Az eddig összeolvasott szakirodalom alapján minden korai speciális foglalkozás - erről lesz a következő poszt - esszenciája egy kérdés: azért csináljuk, "mert", vagy pedig azért, "hogy". Egy tehetséges óvodás korú gyerek bármilyen külön foglalkozásra egész nyugodtan járhat azért "mert" érdekli, őszintén akarja, lelkes, a szülő azt látja, hogy tehetséges benne és a gyerek meg élvezi, inspirálja őt ... És ne járjon semmilyen külön foglalkozásra azért "hogy" ettől majd előnyre tegyen szert, jobban fejlődjön a többi készsége, időben(!) elkezdje az adott dolog rendszeres tanulását.
A különóra nem "tehetséggondozás" - bár nyilván nem választható ez el élesen, csak hangsúlyokról beszélünk -, hanem hobbi: ebben az életkorban a tényleg tehetségesek még együtt vannak azokkal, akik "csak" érdeklődésből járnak. Alapkészségek korai játékos tanulása zajlik, és ha a gyerek amúgyis állandóan ezt csinálná, hát miért ne járjon speciális foglalkozásra. Ha élvezi, nagyszerű; ha nem, akkor az hamar kiderül. Ha ő közli, hogy menni akar (mint én annak idején a zeneiskolát, egy családi ismerős kisfiú a balettot), akkor pláne engedni kell, viszont ha valamit csak a szülő akar, és a - tök mindegy, mekkora tehetségű - gyerek nem, akkor ne. Nincs tuti megoldás, szempontok sora van, amiket érdemes végiggondolni; részletek egy-két héten belül :-)

türkiz 2010.09.23. 06:51:39

@Felicitasz: Messzemenően egyetértek veled! Változatlanul öröm és megnyugvás itt lenni! Magam is nagyon várom a következő posztodat :)
A testvérekről szóló téma is nagyon érdekel; a vágyott egyensúly minden odafigyelés és szeretet mellett akár évekig is elhúzódhat, mert nem arról van szó, hogy nem látja az ember (esetünkben a kisebb) erősségeit, rendkívüliségeit, azt ne erősítené folyamatosan, de hogy a gyerek számára is testet öltsön a csoda, azt azért kellő türelemmel, rengeteg biztatással, mégiscsak ki kell várni... Nagyon kíváncsi lennék mások tapasztalataira és a te véleményedre is!

Kérj tanácsot 2010.09.23. 17:31:07

@Felicitasz: LoL! Nagyon tetszettek a szövegek,amiket martine-nak javasoltál! Elképzeltem, ahogy leesik az álla a zseniző anyukának, mikor rávágod, hogy igen, a fiam zseni, és a kishúga is! Na, az jó jelenet lenne!

martine 2010.09.23. 20:55:35

Felicitasz! köszi :) alkalmazom hol ezt, hol azt, de nem mindig érzem tökéletesnek az alkalmazott módszert :)

A tesós írást nagyon várom - amit írtál: "ránézésre azonnal megmondja egy rajzfiguráról, hogy az arckifejezése alapján most éppen mit érez, és tudja, hogy akit szomorúnak lát, azt hogyan kell megvigasztalni." - hát, nagyon igaz rá :) Csak a külvilág általában hamarabb hasra vágódik a kivételes memória és logika láttán, mint a kivételes szociális érzék meg empátia láttán.

Türkiz, Kérj tanácsot: köszikösziköszi a reakciókat :) és én is szívesen tapasztalatmegosztok :)

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.09.23. 21:06:50

@martine: Pedig a sztárpszichológusok meg a sztártúsztárgyalók ugyanannyit keresnek, mint a sztárprogramozók :-)

Tutitu 2010.09.24. 11:11:59

@pizzafutár:

Úgy vagyok vele én is, mint te: a szókincse, és érdeklődési köre és logikája szempontjából a 3 és fél éves lányom előrébb van a kortársainál, de nem igazán szocializál vele egykorúakkal. A felnőttekkel annál inkább, gördülékenyen.

Előző évben vegyes korosztályú óvodai csoportban volt, ahol a nagyon minden énekét, versét és koreográfiáját megtanulta, baártkozni is inkább a nagyokkal barátkozott, de csak kevéssel.

Most 3-4 évesekkel van egy csoportban, és amit a sok előny mellett hátránynak tartottam, az, hogy unatkozni fog. Ez benne is lesz a dologban, némileg az óvónők ellensúlyozzák meg mi itthon, viszont amiben máris hasznot vélek látni, az az, hogy felszabadultabb, mintha eddig jobban szorongott volna. Most ő a nagy és ráadásul tülekedés sincs (feleabnnyian vannak, mint az előző csoportban), ami őt amúgy nagyon irritálja.

Szóval remélem, hogy szocializálás szempontjából egy kicsit belemelegszik. Vagy nem kéne túlságosan törekedni erre sem?

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.09.30. 15:29:32

@Tutitu: Szerintem a törekvés kimerülhet annyiban, hogy megvan a lehetőség, aztán a gyerek majd azt kezd vele, amit akar. Felnőtten is van aki beveti magát a társaság sűrűjébe, és van aki jól elvan az egy-két barátjával mint a nagyobb közösség kisebb része. A gyerekek is különbözők, illetve életkorral is változnak. Ezzel nem mondtam valami nagy okosságot, csak amikor épp benne vagyunk, akkor nehezebb erre reflektálni, mert a sajátunk a fontos :-) Sok nyüzsgő, bugyborékolva kacagó, élénk, irányító típusú kislány "megkomolyodik" 7-8 évesen és visszahúzódik a belső baráti körébe, mások meg lassan kinyílnak, de olyan egyszerű összefüggés is előfordul, hogy egy gyerek az átlagnál kisebb testmagassága miatt eleinte visszahúzódó, aztán mondjuk 6 évesen egy nagyot nő, és utoléri az átlagot szociális szempontból is, mert hirtelen "közülük egynek" éli meg saját magát.
Az a fontos, hogy adva legyen a lehetőség, érzelmi és fizikai biztonsággal, és a gyerekek meg szocializálnak, ahogyan és amennyire akarnak.

türkiz 2010.09.30. 16:58:05

@Tutitu: @Felicitasz: A vegyes ovis csoportokról nyert tapasztalatomnak ez volt az egyik sarkalatos pontja. Mi, felnőttek a legjobb szándék mellett is azok maradunk, akik: felnőttek. Az ő világuk, kis társadalmuk itt is csak azt bizonygatja, mennyire más... Mi arra fókuszálunk, hogy milyen a személyiségük, érdeklődési területük, fejlettségük... náluk igazából egyetlen dolog számít: az életkor. A közös nevező két vagy több ovis gyerek között olyan egyszerű, olyan közvetlen, olyan magától értetődő, hogy mi(magamról is beszélek) már egyszerűen talán nem is tudunk így gondolkodni... Ha ezt hamarabb felismerem! Bevallom, mélyen(!) megdöbbentett a tény... amely mellett nem lehet okoskodni. Egy 3-4 éves számára nem feltétlenül lesz vonzóerő, hogy Palkó tud-e olvasni vagy sem, az a kérdés inkább, segít-e tolni a teherautót vagy sem. Vagy amikor éppen altatom a kispajtásomat, mert ő az én kisbabám, számomra nem lesz fontos, hogy gazdag szókinccsel "alszik"-e vagy nem... Ráadásul mivel az életkor túlságosan felértékelt, a nagyok helyzetelőnye olyan igazságtalan alap, ami sok kicsiben szül alaptalanul szorongást. (...)
Visszatérő kérdéseink: s ha unatkozni fog? Az óvoda fő funkciója szerintem, hogy segítsen szocializálódni, adjon hozzá lehetőséget... s ha valaki azt mondja erre, hogy azért ez kevés, az csak egyszer gondolja végig, milyen nehéz megélnie egy 3-4 évesnek, aki eddig a világ közepe volt, hogy a sok, többi gyerek között (bár, lehet, hogy ő a legügyesebb futó vagy mesemondó, de mégis) csak egy... Egy tehetséges gyerek kipréseli a környzetéből azt a (z intellektuális/ információs...) többletet, amire szüksége van, emiatt itt én még nem aggódnék, de amit ebben az időben egy közösség tud formálni rajta, azt csak egy közösség tud :)

zzzsuzsa 2010.10.02. 15:41:45

@türkiz: Nagyon mélyen megértelek! Én is ezen a folyamaton mentem keresztül. Kezdetben lelkesedés ezekért a gondolatokért: pl: Palkó már tud olvasni, milyen vonzó lesz ez a kisebbeknek, vagy a palkó majd nagy testvérként bánik a kicsikkel, a kicsik tanulnak tőle...stb. Ez nem így működik teljesen szerintem, illetve általánosítani minden vegyes összetételű csoportra tényleg nem lehet. Az én személyes tapasztalatom az, hogy a szülők, akik nem vegyesbe vitték a gyerekeiket, elégedettebbek voltak, mert ott volt játszótársa a csemetének,míg egy vegyesben biztos nincsen akkora "választék" szóval egy 5 éves nem "áll le" egy 3 évessel autókat hajigálni. Az egyik vegyes Montessori ahonnan sajnos eljöttünk, pont ilyen volt. Volt két-három egy korú fiú és volt két kislány. A többiek kisebbek voltak. (de mi igazán nem is emiatt jöttünk el. nem részletezem. Hosszú;-) És ez valóban ígyvan: A nagyobb gyerekek viselkedése, sok kicsiben ébreszt szorongást. A normál, nem vegyes csoportokban megtanulják azt, hogy egyenrangú felek vannak, meg kell küzdeni, ha kell, vagy partnernek kell lenni egyes játékokban. Egykorú gyerekek 5-évesen már nagyszerűen tudnak saját játékokat kitalálni együtt és nagyon élvezik.Szerintem ez sokkal fontosabb, mint az, hogy az 5 éves segítsen pelenkázni....

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.10.12. 02:21:04

Egy új könyv jelent meg a témában, Csíkszentmihályi Mihály: Tehetséges gyerekek - Flow az iskolában (Nyitott Könyvműhely 2010). Ha valaki már olvasta, és van kedve kommentben leírni a véleményét, akkor legyen szíves tegye meg.

avissi 2012.01.04. 13:38:51

Fontos bejegyzések és megjegyzések! Még nem tudtam mind elolvasni. Eszembe jut valami: Dr. Genevieve Painter Tanítsuk a kisbabát! c. könyvét még 1974-ben, megjelenésekor olvastam át. Megdöbbentett, mikor kb. ezt írta: vegyük fel a kisbabát és vágjunk két percig felváltva komoly és vidám arcot. Nem volt a környezetemben kisgyerek, tapasztalatlan voltam e téren, de a lelki-érzelmi spontaneitásnak ez a teljes hiánya a könyvben elriasztott. Nem is ajándékoztam oda a könyvet kismama barátnőmnek, akinek szántam.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2016.10.13. 17:36:52

Nagyon jó cikk van itt (nagyobb gyerekekről szól)
index.hu/tudomany/2016/10/12/igy_gondozd_a_zsenidet/

és főleg a konklúzión gondolkodtam el alaposan:
"Lubinski szerint ezeknek a diákoknak nincs szükségük innovatív vagy új oktatási módszerekre: csak korábban elérhetővé kell tenni számukra azt a tudást, amit az idősebbek is megkapnak."