Betettem az éppcsak langyos sütőbe kelni a kalácstésztát. Most van körülbelül egy órám, amikor megint leülhetek egy csésze teára, és megint megállapíthatom, hogy nincsenek lemosva az ablakok, nem törölgettem le a polcokat, nem tettem rendbe a szekrényeket... de mégis lesz kalács, és lesz húsvét, családi nátha ide, utazás és határidős munka oda.

Kel a kalácstészta, és én sehogysem értem a néphagyományt: nagypéntek és nagyszombat tradicionálisan dologtiltó napok voltak, de ha ezt csakugyan betartották, vajon mikor készült el az a rengeteg friss szentelnivaló étel, a vasárnapi ebéd? Ma nem lenne szabad se főzni, se mosni, se takarítani. Visszavonult, kevés beszédű várakozással kellene telnie az időnek, nem siettetve semmit, nem szorgalmatoskodva a holnapi napról.

Na persze.

Tapasztaltad már, hogy az októberi 15 fokhoz melegebben öltözöl fel, mint az áprilisihoz? Egy kedves tanárom ezt a jelenséget hívta voluntarista időjárásfelfogásnak: amikor két-három derült és madárcsicsergős nap után úgy döntünk, hogy kitavaszodott, és  előkerülnek a nyitott cipők, világos ruhák. Inkább didergünk kicsit, ha mégis erősebben fúj a reggeli szél, de nem vagyunk többé hajlandók felvenni az unásig hordott kabátot.

Mariclair Partee (ő egy anglikán lelkész) szerint a nagyszombatnak ez a legnehezebben megérthető üzenete, hogy az átmeneteket el kell viselni és ki kell várni a végüket. Nagyon nehéz a jelent élvezni, ha a jelen fájdalmas vagy bizonytalan; nehéz megmaradni az unásig hordott télikabátban, miközben már süt a nap, de a lábunk alatt még olvad a hó; nehéz csak egyszerűen a barna földet meglátni ott, ahol a lelki szemeink előtt már sárga nárciszok hajladoznak. Nagyszombaton semmi más teendőnk nem kéne hogy legyen, csak várakozni, és ráébredni, hogy a jövő nem a majdani nagy boldogság, amelyért olyan keservesen küzdünk, hanem csak az élet része, amelyet bárki elérhet óránként hatvan perces sebességgel.

Várakozom a kalácstésztára, leültem teázni és írni. Lehetne persze írás nélkül is elmélkedni, kevés beszédű visszavonultságban figyelni oda az átmenetre és a várakozásra magára. Megtanulni értékelni az életnek azt a szakaszát, amikor még semmi nincs kész, és nem is feltétlenül rajtam múlik, hogy kész lesz-e amikorra én késznek szeretném látni.

60 deka lisztben elmorzsoltam 6 deka vajat, bele 6 deka cukrot, és jól összegyúrtam 1 zacskó instant élesztővel - errefelé csak ilyen van -, amelyet langyos cukros tejben előbb felfuttattam. Lehet bele tenni egy marék mazsolát is. A tésztához még annyi langyos tejet kell önteni, hogy pont jó legyen, vagyis dagasztás közben elváljon a táltól. Most várok. Az élesztő munkáját nem tudom elvégezni, és nincs is rá semmi befolyásom, hacsak az nem, hogy nem nyitogatom fölöslegesen az éppcsak langyos sütő ajtaját.

Néha rettentő nehéz nem csinálni semmit, nem nyitogatni az ajtót és elviselni az átmeneteket türelmesen. Nem is mindig sikerül, és akkor inkább didergek kicsit az utcán, csak a télikabátot otthon hagyhassam végre. De ha a naptárnak hinni lehet, a húsvétvasárnap így is úgy is itt lesz, pont holnap reggelre.