Felicitász blogja

Terhesség, szülés, babázás, gyereknevelés. Gyógynövények, életmód, egészség. Szakirodalom, meg a szokásos tanácsaim gyűjteménye.

©

A blogon megjelenő írások, illetve azok részletei csak a szerző engedélyével, a blog linkjének feltüntetésével használhatók fel vagy közölhetők máshol.

Email: felicitasz@vipmail.hu

Facebook

Ennyien olvastok most

Locations of visitors to this page

Címkék

antibiotikum (2) antidepresszáns (5) anyanyelv (3) apa (3) aranyér (1) asszonygyökér (1) autizmus (6) autonómiára nevelés (5) baba (18) bábaság (22) balett (3) berry (1) beszédtanulás (11) bogyó (1) bölcsőde (1) boldogság (1) büntetés (4) burokrepedés (2) citromfű (2) családtervezés (8) csalán (1) császármetszés (14) császárseb (3) dicséret (3) d vitamin (1) egészség (15) életmód (13) elfogadás (3) engedetlenség (2) epidurális érzéstelenítés (2) érzelmi nevelés (1) eufenika (2) evésproblémák (1) fájdalomcsillapító (9) fejfájás (1) fejlődési rendellenesség (3) felicitasz (22) feminizmus (2) fészekrakó ösztön (2) fogamzás (4) fogamzásgátlás (3) fogamzásgátló tabletta (1) folsav (8) frontérzékenység (1) gátseb (1) genetikai tanácsadás (2) geréb ágnes (2) gyász (2) gyereknevelés (14) gyerekszám (6) gyerekvállalás (13) gyermekágy (12) gyermektelenség (7) gyógynövény (12) gyógyszer (7) h1n1 (11) halloween (1) harry (1) harry potter (10) hiszti (5) hőgörbe (1) hólyaggyulladás (1) homeopátia (1) hőmérőzés (1) hozzátáplálás (5) húsvét (1) idegennyelv tanulás (6) immunitás (3) influenza (13) influenzavírus (2) iskola (4) jutalom (2) kanada (22) kányabangita (1) karácsony (4) kétnyelvűség (6) kézzel tágítás (1) kiságy (1) kisgyermekkor (18) köhögés (1) kolin (1) költözés (1) komló (1) korai fejlesztés (10) korai vajúdás (2) koraszülés (2) korcsolya (1) kórház (3) kormányrendelet (1) lázcsillapító (2) levendula (2) magzatvédő vitamin (3) magzatvíz (1) meddőségi kezelés (3) medveszőlő (1) menstruációs ciklus (4) mese (11) meseterápia (1) mikulás (1) mióma (1) mmr (2) montessori (4) napirend (4) nátha (4) nevelés (2) nyugtató (3) oltás (14) omega 3 (3) öngyilkosság (1) orvos (20) otthonszülés (27) otthonszülés kormányrendelet (3) óvintézkedés (12) óvoda (5) ovulációs teszt (1) oxitocin (3) párkapcsolat (10) peteérés (2) peteérésjelző (1) pg53 mikroszkóp (1) potter (1) pozitív (1) pozitív nevelés (7) prom (1) pronatalizmus (2) pszichoterápia (20) ptsd (8) rák (2) rooming in (2) szaporodási ösztön (2) székrekedés (1) szeretet (6) szoptatás (14) szülés (27) szülésélmény (1) szülésindítás (5) szülési terv (1) szüléstörténet (1) szülés utáni depresszió (9) születésélmény (2) szűrővizsgálat (9) tájékozott döntés (10) tápanyagszükséglet (12) táplálkozás (11) tápszer (3) tea (11) teherbe esés (10) tehetséggondozás (6) tej (2) tens (2) teratológia (1) terhesgondozás (10) terhesség (14) termékenységi problémák (6) termékeny nap (3) természetes családtervezés (2) terminustúllépés (4) tigrisanya (2) többnyelvűség (3) tokofóbia (3) tőzegáfonya (2) tudomany (1) tudomány (2) túlhordás (3) tüneti hőmérőzéses módszer (1) tűzvédelem (1) újévi fogadalom (3) újszülött (12) ünnep (13) usa (19) utófájások (1) valentin nap (1) vas (2) vashiány (4) vérszegénység (3) zöld (1) zöld tea (1) zsurló (1) Címkefelhő

Friss kommentek

Szülési trauma és felépülés (1) - A kontroll elvesztése és visszaszerzése

2010.03.17. 20:45 Felicitasz

Egy kisbaba születése talán az élet legnagyobb csodája. Minél nagyobbra növekszik a világ fölötti kontrollunk, annál élesebben látszik, hogy mik azok a dolgok, amiket nem tudunk kontrollálni és kénytelenek vagyunk egyszerűen csak tudomásul venni őket, megszemlélni és befogadni őket úgy ahogyan vannak. Össze lehetne itt foglalni sok-sok kötet filozófiát (vagy akár teológiát), amely a létezés "titkát" feszegeti, és nem jut sehova - már persze azon kívül, hogy a létezés "csodálatos". Mindenki, aki ennek a csodának a nyomába indul, eljut ahhoz a kettősség-tapasztalathoz, amelyre az egész érzékelésünk és tudásunk épül: a világ mindenféle ellentétekből és ellenpontokból áll, és akkor járunk jól, ha megtanuljuk ezeket az ellentéteket úgy szemlélni, hogy mint szorosan összetartozó, szétválaszthatatlan dolgokat.

Ez kb. egy élet munkája (még mielőtt valaki elhatározná, hogy "holnaptól minden másképp lesz" ;-)), de persze van egy csomó mindennapi tapasztalatunk, amelyek segítenek abban, hogy ezt a szemléletet mindinkább a magunkévá tegyük. Hozzá vagyunk szokva például, hogy az igazán jó dolgokért valamilyen formában keményen meg kell dolgoznunk, és még amit az élet teljesen ingyen és magától értetődően felajánl - mint mondjuk egy csodás napkeltét minden reggel - és csak arra vár, hogy elvegyük, ahhoz is kell a részünkről valami minimális erőfeszítés (felkelni időben és elmenni legalább az ablakig).

Egy gyerek születése néha nagy fájdalommal jár, traumával és más erős negatív élményekkel. Másfelől, az összes ilyen megrázkódtatás magában hordoz egy csomó gyógyulási lehetőséget, ha képesek vagyunk ezeknek esélyt adni.

Alaptételként azonnal leszögezném, hogy ez nem úgy van, hogy örülnünk kellene a szenvedésnek, ami "abból a célból van", hogy épüljünk és tanuljunk belőle. Rengetegen küzdenek (küzdünk) ezzel a pedagógia-központú felfogással, aminek aztán az lesz az eredménye, hogy összetévesztjük a kemény munkát és áldozathozatalt a személyes fájdalommal és kínlódással. Az előbbi szükséges, mindenhez (lásd a napkeltés példát fentebb). Az utóbbi pedig van, és kész. Nem lehet fölötte kontrollunk, de amióta az emberiség létezik, azóta nem tudunk a sebezhetőségünkbe belenyugodni, és mindenféle magyarázatokkal kompenzálunk.

Se másnak, se önmagunknak nem kívánunk valami tragédiát azért, hogy aztán attól majd jól növekedhessünk. Az érvelés iránya fordított: ha már történt valami baj, akkor azt, ami történt, megpróbálhatjuk felhasználni arra, hogy tanuljunk belőle. Eközben a tanulás közben teljesen nyilvánvalóan növekedni fogunk, hiszen minden tanulás növekedés; és eközben a tanulás közben nyilván gyógyulni fogunk, hiszen egy bajból felépülni szükségszerűen azt is jelenti, hogy felépülünk egy csomó olyan múltbeli bajunkból is, amelyekre éppen a jelenlegi problémánk miatt tudunk új perspektívából nézni - de aki úgy gondolja, hogy a szenvedésnek ez a célja, az sürgősen keressen fel egy pszichológust (esetleg egy jezsuitát, ha már itt tartunk).

C. Panuthos és C. Romeo egy egész könyvet írtak az anyasággal, szülővé válással kapcsolatos veszteségekről (Ended beginnings, 1984), és a traumás szülésélmények közül külön fejezetet szenteltek a koraszülésnek és a császármetszésnek, illetve ők is megemlítették, hogy egy átlagos és egy traumás szülés kinézhet teljesen ugyanúgy - az illető anya (és apa) személyes múltja, érzései és reakciói számítanak a megkülönböztetésben. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a szülés "nem az volt, aminek elképzeltük": a traumát igazából az énképünk egy darabjának váratlan, erőszakos elvesztése okozza; a trauma nyomán elveszhet a biztonságérzetünk, az életbe, a külvilágba, a természetbe, illetve a saját megküzdési képességünkbe és erőnkbe vetett alapvető bizalmunk, a testi integritásunk sérthetetlen voltáról való meggyőződésünk, a testünkkel való harmónia élménye, vagy az a hitünk, hogy képesek vagyunk megvédeni önmagunkat, a társunkat, a kisbabánkat a veszélyektől stb.

Bowlby (a Loss c. könyvében, 1981) az érzelmi veszteség feldolgozásának négy stádiumát különíti el. Az első szakaszban a közvetlen problémamegoldásra koncentrálunk és próbáljuk a fájdalmat nem érezni. Ezt egy kereséssel és vágyakozással teli időszak követi, amikor igyekszünk összegyűjteni a tényeket, válaszokat és magyarázatokat találni a kérdéseinkhez, nem tudjuk abbahagyni a töprengést és a veszteség maga még nem része a realitásnak, tele vagyunk vágyfantáziákkal arról, hogy mégiscsak vissza kellene forgatni az időt és megváltoztatni a döntéseink egy részét. Ez az időszak felkészít minket arra, hogy a veszteséget mint realitást elfogadjuk, ezután viszont egyfajta érzelmi "szétesés" történik, a veszteség tényére adott komplex érzelmi válaszaink megnyilvánulása. Szomorúság, félelem, gyász, harag, bosszúvágy, kétségbeesés stb. válthatják egymást, illetve keveredhetnek, sokan beszámolnak arról, hogy a valóság egésze valószerűtlennek tűnik és úgy érzik, meg fognak őrülni, ha a szenvedésnek nem lesz hamarosan vége. Az érzelmek kifejezésének szakasza után a negyedik szakasz az újrarendeződés, amelynek során felismerjük, hogy túléltük a veszteséget és képesek vagyunk felépülni belőle. A négy szakasz nem feltétlenül különül el éles határokkal, nem feltétlenül zajlik szigorúan lineáris sorrendben: a négy szakasz jelenségeket ír le, amelyeket vagy megtapasztalsz külön-külön, vagy nem.

A gyógyuláshoz szükséges belső érzelmi energiát az egészség és a boldogság utáni ösztönös vágyunk adja, a külső kereteket pedig a jelen valóság. Ebből a kettőből a fentebb már említett Panuthos-Romeo szerzőpáros megfogalmaz egy tételkérdést, amelyet gyakran tegyél fel ellenőrzésül, miközben a gyógyulásodért dolgozol: segít rajtam és jót tesz nekem, amit most éppen csinálok?

Ugyanez kicsit elméletibb módon megközelítve: az események egy pontján a gyógyulás szükséges feltétele, hogy a figyelmed fókuszát fordítsd vissza a traumáról önmagadra. Ez nehezebb lesz, mint elsőre gondolnád.

Amíg az esemény kapcsán az a legfontosabb kérdésed, hogy "miért történt így?", addig a trauma van a középpontban, és a "miért" vagy a múltba visz, azáltal, hogy okokat keresel magyarázatul, vagy a jövőbe visz, azáltal, hogy értelmét és célját keresed a történteknek. Ez a stádium nem rossz; ez a stádium többnyire az első jele annak, hogy kezdesz a sokkból magadhoz térni és most már van időd és erőd gondolkodni. Az okok és célok keresgélése elkerülhetetlen (és néha egyetlen!) fázisa a felépülésnek: egyszerűen így van az ember összeszerelve, hogy valahogy muszáj értelmet találnia a rendszerben, akkor is, ha nincs benne.

Sokan vannak, akik a miértektől irányított gondolkodási folyamatban rátalálnak a válaszra, amelyben aztán megnyugszanak, és tudják folytatni az életüket. Másoknak ez nem ilyen egyszerű: találnak válaszokat, de minden válaszból csak újabb és újabb kérdések és kétségek származnak, míg végül a gondolatmenetek ismételni kezdik önmagukat és az ember elfárad bennük, halálosan kimerül, és nem látja, merre tovább. Ha épp ez történik veled, akkor esetleg úgy érezheted, mintha valahogyan meguntad volna eddigre a saját kínlódásodat, csak éppen nem látsz belőle kiutat semerre; a magyarázatok - mégoly helytállók, akár orvosilag, akár lelki értelemben - nem vezetnek sehová.

A "sehová" egy tévedés, egyébként: a magyarázatok elvezettek eddig, ahol most vagy, és csak nem vezetnek tovább, ennyi történik. Ez nem azt jelenti, hogy a magyarázatok nem jók, csak azt, hogy innen már másképp kell továbbmenni.

Másképp továbbmenni azért nehéz, mert - ahogy fentebb említettem - a figyelmed irányát meg kell változtatni, és ez érzelmileg nagyon megterhelő lesz (egy ideig). A traumás eseményt mint tények és összefüggések gyűjteményét sokkal könnyebb elviselni, mint traumatizált önmagunk látványát, testi és lelki szenvedésünk összességét úgy ahogyan van. Más szóval, könnyebb a századik orvosi cikket vagy netes szüléstörténetet elolvasni és átgondolni, mint közel engedni saját magunkhoz a belső élményünket arról, hogy mennyire fájunk és félünk most. Ennek az elviselésére készen kell állni, ehhez előbb egy kicsit meg kell erősödni, vagyis ha neked jólesnek a miértek, a rájuk adott válaszok és a tényfeltáró munka, akkor hagyd magad békén, mert akkor erre van szükséged - és ha szerencséd van, akkor lehet, hogy másra nem is lesz(!).

Ha viszont szenvedsz az önmaguk körül forgó magyarázatoktól, akkor az érzelmeiddel  is dolgoznod kell, és ha unod a gondolkodást (frusztrálódsz, kétségbeesel és kimerülsz tőle), akkor már készen állsz másra. Nem lesz sétagalopp az se; az egyetlen vigaszt az fogja jelenteni, hogy legalább a megakadt gondolatok miatti választalan vergődésből kapsz egy kis szünetet.

Teljesen normális reakció az, hogy a fájdalmat igyekszünk elkerülni. Egy ideig sikerülhet is, sőt, egy ideig kifejezetten hasznos lehet, ha a fájdalomról nem veszünk tudomást: mindenki látott már sportolót, aki törött végtaggal is végigcsinálta a versenyt, mert a csapatnak ez fontos volt, mert neki magának fontos volt, mert ott és akkor az volt a fontos. A törés azonban attól még törés, vagyis lesz néhány olyan másodperc, amikor a fájdalom teljesen elnyeli az illetőt. Lehet, hogy ennek időpontját el lehet halasztani vagy meg lehet választani, de attól még elkerülhetetlen.

Vagyis, előfordulhat, hogy egy ideig - esetleg elég hosszú ideig - nem vettél tudomást a  lelki fájdalmadról, egyszerűen azért, mert minden erőddel a fizikai felépülésedre, a gyerekre, a családod egészére koncentráltál. Lehet, hogy el is határoztad, hogy igenis jól fogod érezni magad és nem leszel depressziós. Ha most mégis egyre rosszabbul vagy, akkor ez annak a jele, hogy egyre több energiádba kerül az érzéseket kontroll alatt tartani, és most már maguk az érzések követelnék azt a figyelmet és erőt, amit az elnyomásukhoz felhasználsz.

Érzéseket sokféleképpen el lehet nyomni: gondolkodással, minden percet kitöltő tevékenységgel és (fölösleges) házimunkával - leginkább takarítással -, evéssel, ivással, netezéssel, olvasással, tévénézéssel stb. Vagyis, segíthet, ha összeraksz egy napirendet - a gyereknek úgyis szüksége van rá - és igyekszel fegyelmezetten betartani; a nap bizonyos órájában mindig kimész a négy fal közül, rendesen eszel, akkor amikor annak ideje van és azt, ami a testednek jót tesz; hallgatsz a "nem kéne most bekapcsolni a tévét" belső hangra, és valóban nem is kapcsolod be a tévét. Nem mondom, hogy ez könnyű, de a felépüléshez nagyon fontos: a pótcselekvések helyett ugyanúgy megadja a dolgok feletti kontroll érzését az is, ha szervezett kereteket adsz az életed egészének. Az átmeneti időszak kemény lehet, amikor az érzelemzsibbasztó tevékenységek egy része már nincs, megtartó erejű napirend meg még nincs, de tényleg csak ezt a köztes időt kell erővel és önfegyelemmel bírnod, amíg a napirend nagyjából összeáll.

Alkalmazkodj a gyerekhez: nyilván tudod már, hogy kb. mikor szokott kelni, melyik az az 1-2 órája a napnak, amikor tuti, hogy alszik, illetve tuti, hogy ébren van, melyek a nap "semmilyen" időszakai, amikor történhet ez is, az is. A napirend kialakításáról majd írok külön posztot, hiszen mindenkit érint: neked az belőle a legfontosabb tétel, hogy amikor a gyerek alszik, akkor pihenj (aludj, meditálj, jógázz, írj naplót, ülj ki az erkélyre egy bögre teával, hívd fel a barátnődet, kapcsolódj ki). A felépülésnek van egy csomó fizikai feltétele: sokkal hatékonyabb pszichoterápiás munkát tudsz elvégezni saját magaddal, ha a testednek megadod, ami ehhez a munkához szükséges; megfelelő táplálékot, elég vizet, friss levegőt, vitamint, gyógynövényteát, sétát, mozgást, pihenést. Az összképnek nem kell tökéletesnek lennie: jó eséllyel küzdesz egy csomó olyan fizikai jellegű problémával, amelyeknek így vagy úgy közük van a lelki állapotodhoz; ajánlhatom én ezerszer, hogy aludj eleget, ha minden éjszaka rémálmokból ébredsz. Az iménti felsorolás arra vonatkozik, hogy ami feltétlen szükséges, azért tegyél meg mindent. Lehet, hogy hónapok óta nem alszol jól, de azzal nem fogsz magadon segíteni, ha emellé nem is eszel, nem szeded be a vasat amit az orvosod felírt és nem hagyod el a lakásodat. Ami rajtad múlik, azt add meg a testednek, hogy el tudjon kezdeni megerősödni.

(Az érzelmekkel, a gyógyulás elméleti modelljével és a további terhességekkel kapcsolatos kérdésekkel fogom a következő posztot folytatni.)

6 komment

Címkék: szülés pszichoterápia császármetszés szülés utáni depresszió napirend ptsd

A bejegyzés trackback címe:

http://felicitasz.blog.hu/api/trackback/id/tr281679596

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zellerlevél 2010.03.18. 07:53:12

:) Nagyon jó összefoglalás.

És kicsit elgondolkodtam rajta, hogy mitől van: a mai embernek a megállapításaidat külön el kell mondani. Régen meg "maguktól tudták", vagyis belenőtt ebbe a tudásba csaknem mindenki (pár művész és súlyos lelki betegek kivételével tényleg mindenki). És nem hiszem, hogy csak azért nem tudják most, mert a nagycsaládok, ahonnan ezt magába tudta szívni egy gyerek, már régen felbomlottak.

molloy 2010.03.18. 23:42:19

Tényleg nagyon jó összefoglalás, köszönöm :)

(Kicsit elkalandozva: akkor vajon mit lehet tenni, ha az ember egyszerűen _nem akar_ túljutni a fájdalmán, pl. haláleset vagy szakítás után, mert nem akarja elveszíteni az emléket? Meddig lehet azt mondani, hogy ezek szerint még nincs itt az ideje?)

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.03.19. 00:12:02

@molloy: Folytköv :-) Már írom a következő két részt. A kérdésedre a rövid válasz az, hogy egy idő után a szenvedés nyomása kényszerít ki változást: adódik az életben valami, amit az illető nagyon akar, vagy épp nem tud elkerülni, de amiben akadályozza a fájdalom amihez ragaszkodik. És akkor egy idő után megszületik a döntés, hogy lemond a fájdalmáról.
A hosszabb válasz meg úgy néz ki, hogy ez bonyolult dolog, mert élethosszig is benne lehet egy ilyen fájdalomban maradni, sőt, az egyénnek magának még hasznos is lehet, mert így megmenekülhet további veszteségektől. A környezete számára viszont mindenképp szenvedés lesz, és emiatt áttételesen neki magának is; nem abban, amit megkockáztat és elbukik, hanem a millió kihagyott lehetőségben, elhaló emberi kapcsolatokban, a leromló egészségében. Vagyis, nehéz ügy, lesz még róla szó.

steierhoffer 2010.03.21. 04:28:34

Könyvajánló : Sheila Kitzinger: A szülés árnyékában – katarzis vagy krízis

A szülést követő boldogtalanságot gyakran a depresszióval azonosítják és hormonzavar, az anyaság kezdetére jellemző szociális nyomás vagy kisgyermekkori élmények hatásának tulajdonítják. Az anyák azonban valójában gyakran nem depressziót, hanem aggodalmat, szorongást éreznek.

A poszt-traumás stressz szindróma normális reakció, ha fenyegető helyzetet kényszerülünk elviselni anélkül, hogy alakulását befolyásolhatnánk. Technokrata kultúránkban sok nő támadásként éli meg a szülést, egyesek egyenesen szexuális erőszaknak nevezik. Az esemény gyökeres hatással van én-érzékelésükre és a csecsemőjükkel, partnerükkel fennálló kapcsolatukra. Úgy érzik, nem olyanok, mint a többi nő, gyakran bűntudatuk van vagy magukat okolják boldogtalanságukért.

Hogyan lehet a poszt-traumás stressz szindrómát még nehéz szülés esetén is elkerülni a megfelelő gondoskodással, illetve a megfelelő kapcsolatok létrehozásával a szülés előtt, közben és után? Mit tehetnek a szülészorvosok, szülésznők, bábák azért, hogy amit a nők szülésük alatt átélnek, megerősítő katarzis, ne pedig olyan krízis legyen, amely akár egy életre visszahúzó erőt jelent? Hogyan lehet a már károsodott nőket segíteni?

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.03.21. 13:12:24

@steierhoffer: Kitzinger könyvére elég ellentmondásosak a reakciók. Sok mindenben igaza van, ugyanakkor pont a Birth Trauma Association oldalán lehet elolvasni, hogy sok traumatizált nő számára (és nem is csak az ő számukra) az jön le a könyvből, hogy a természetes szülés érdekében legjobb, ha elkerüljük az orvosokat. Ez pedig visszavezet ahhoz a problémakörhöz, hogy az intervenciók miatt traumatizálódott nők csak EGY RÉSZÉT képezik a PTSD-csoportnak, és ráadásul az ő problémájukat lehet "könnyebben" megoldani, azzal, hogy orvost, kórházat cserélnek, szülési tervet készítenek, dúlát keresnek a következő szülésükhöz és egyáltalán, kézbe veszik a kontrollt mindazon dolgok fölött amelyek rajtuk múlnak. Nekik segíthet Kitzinger könyve, miközben kifejezetten árthat azoknak, akik már halottak lennének az orvosaik segítsége nélkül és traumatizálta őket hogy 28 éves egészséges babaváróból néhány óra leforgása alatt az intenzíven találták magukat egy állítólag "természetes, élettani" folyamat keretében, és szülővé válásuk első élménye az volt, hogy semmit sem tehetnek az életveszélyben levő újszülöttjükért. A könyv igazából egy újabb példa annak alátámasztására, hogy mindenkinek egyénre szabott segítségre van szüksége, a megerősítő katarzis pedig NEM követelmény, nem elérendő cél, nem a "sikeres" szülés feltétele, és egyáltalán, ezt a kérdést így megközelíteni ugyanolyan preskriptív és protokollszerű tud lenni, mint egy ósdi szemléletű nőgyógyász professzor. Ha katarzis, akkor örvendezzünk és vigadjunk. Ha krízis, akkor pedig szerintem műhiba abból a kiindulásból kezdeni a felépülést, hogy katarzisnak "kellett volna" történnie.
Tudom, hogy orvos vagy: mit gondolsz erről?

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2011.06.26. 22:01:30

Akinek segítségre van szüksége, megnézheti ezt (július 1-jén találkoznak legközelebb):
www.eletkor.hu/2011/02/szilankok-szulesi-trauma-feldolgozo-csoport/