Felicitász blogja

Terhesség, szülés, babázás, gyereknevelés. Gyógynövények, életmód, egészség. Szakirodalom, meg a szokásos tanácsaim gyűjteménye.

©

A blogon megjelenő írások, illetve azok részletei csak a szerző engedélyével, a blog linkjének feltüntetésével használhatók fel vagy közölhetők máshol.

Email: felicitasz@vipmail.hu

Facebook

Ennyien olvastok most

Locations of visitors to this page

Címkék

antibiotikum (2) antidepresszáns (5) anyanyelv (3) apa (3) aranyér (1) asszonygyökér (1) autizmus (6) autonómiára nevelés (5) baba (18) bábaság (22) balett (2) berry (1) beszédtanulás (11) bogyó (1) bölcsőde (1) boldogság (1) büntetés (4) burokrepedés (2) citromfű (2) családtervezés (10) csalán (1) császármetszés (14) császárseb (3) dicséret (3) d vitamin (1) egészség (16) életmód (15) elfogadás (3) engedetlenség (2) epidurális érzéstelenítés (2) érzelmi nevelés (1) eufenika (2) evésproblémák (1) fájdalomcsillapító (9) fejfájás (1) fejlődési rendellenesség (3) felicitasz (21) feminizmus (2) fészekrakó ösztön (2) fogamzás (5) fogamzásgátlás (3) fogamzásgátló tabletta (1) folsav (8) frontérzékenység (1) gátseb (1) genetikai tanácsadás (2) geréb ágnes (2) gyász (2) gyereknevelés (15) gyerekszám (6) gyerekvállalás (13) gyermekágy (12) gyermektelenség (7) gyógynövény (13) gyógyszer (7) h1n1 (11) halloween (1) harry (1) harry potter (10) hiszti (5) hőgörbe (2) hólyaggyulladás (1) homeopátia (1) hőmérőzés (2) hozzátáplálás (5) húsvét (1) idegennyelv tanulás (6) immunitás (3) influenza (13) influenzavírus (2) iskola (4) jutalom (2) kanada (22) kányabangita (1) karácsony (4) kétnyelvűség (6) kézzel tágítás (1) kiságy (1) kisgyermekkor (18) köhögés (1) kolin (1) költözés (1) komló (1) korai fejlesztés (10) korai vajúdás (2) koraszülés (2) kórház (3) kormányrendelet (1) lázcsillapító (2) levendula (2) magzatvédő vitamin (3) magzatvíz (1) meddőségi kezelés (3) medveszőlő (1) méhszájvizsgálat (1) menstruációs ciklus (5) mese (12) mikulás (1) mióma (1) mmr (2) montessori (4) napirend (4) nátha (4) nevelés (2) nyákvizsgálat (1) nyugtató (3) oltás (14) omega 3 (3) öngyilkosság (1) orvos (21) otthonszülés (27) otthonszülés kormányrendelet (3) óvintézkedés (12) óvoda (5) ovulációs teszt (1) oxitocin (3) párkapcsolat (10) peteérés (3) peteérésjelző (1) pg53 mikroszkóp (1) potter (1) pozitív (1) pozitív nevelés (7) prom (1) pronatalizmus (2) pszichoterápia (20) ptsd (8) rák (2) rooming in (2) szaporodási ösztön (2) székrekedés (1) szeretet (6) szoptatás (14) szülés (28) szülésélmény (1) szülésindítás (5) szülési terv (1) szüléstörténet (1) szülés utáni depresszió (9) születésélmény (2) szűrővizsgálat (9) tájékozott döntés (10) tápanyagszükséglet (12) táplálkozás (11) tápszer (3) tea (11) teherbe esés (11) tehetséggondozás (6) tej (2) tens (2) teratológia (1) terhesgondozás (10) terhesség (13) termékenységi problémák (6) termékeny nap (4) terminustúllépés (4) tigrisanya (2) többnyelvűség (3) tokofóbia (3) tőzegáfonya (2) tudomany (1) tudomány (2) túlhordás (3) tüneti hőmérőzéses módszer (3) tűzvédelem (1) újévi fogadalom (3) újszülött (12) ünnep (13) usa (18) utófájások (1) valentin nap (1) vas (2) vashiány (4) vérszegénység (3) zöld (1) zöld tea (1) zsurló (1) Címkefelhő

Friss kommentek

Poszttraumás stressz szindróma szülés után

2010.01.15. 06:23 Felicitasz

 

A szülés a legtöbb nő számára érzelmileg nagyon intenzív, meghatározó élmény. Sokan vannak, akik utóbb "csak a szépre emlékeznek", mások számára ez nem ilyen egyértelmű dolog, és olykor szinte lehetetlen is (például mert egy 26. heti HELLP-szindrómás vészhelyzet rémülete és az altatásból ébredés közt nincs is mi szépre emlékezni: majd a végkifejlet lesz szép és ünneplendő, ha mindenki megúszta élve és egészségesen). Gyereket szülni csodálatos és életveszélyes dolog, sokszor nagyon fájdalmas tapasztalat (nem csak fizikailag).

"A fiam életének első napjaiban nem éreztem semmilyen örömöt. Az egyik bábám bejött hozzám, "nagyon sajnálom, hogy nem váltak valóra az elképzeléseid". Elképzeléseim! Ez több az elképzelhetőnél, ez egy másik valóság. Csak azért tudok örülni annak, hogy élek, mert végül a kisfiam is él. Tudom, hogy a jövőnek része lesz ez a gyerek, és ez jó. De a jelen borzalmas, a jelen csövekből áll és egy katéterből, nem tudok végigmenni a szobán, nem tudom ellátni az újszülött gyermekemet. A bábám azt kérdezi, sírtam-e már. Még nem sírtam, mert túlságosan fájna. A bábám először azt hiszi, arra gondolok, hogy érzelmileg fájna túlságosan, de nem. Fizikailag fáj túlságosan, a hasamat minden feltörő zokogás mintha újra felvágná, úgyhogy egyelőre visszanyelem a feltörő zokogásokat.

Minden bába, akivel a terhességem alatt találkoztam, azt mondta, hogy a szülés nagyon fáj, de ez egy jó fájdalom és az anyák elfelejtik, amikor a kisbaba megszületik; a fájdalom el fog tűnni utána. Gyűlölöm a bábákat." (Lynn Madsen 1994; Rebounding from childbirth).

 

Az emberek nagy része képes rá, hogy megrázó élményeket - amilyen például egy autóbaleset, lakástűz, földrengés, egy családtag hirtelen halála - feldolgozzon és integráljon, bár ilyen élmények után teljesen normális reakció, ha az ember még hetekig rosszul alszik, zavarodott, szomorú, szokásos cselekvéseit és kötelességeit - a szakirodalom terminusával: napi rutinját -  nem, vagy csak nagyon nehezen tudja ellátni, fizikai fájdalmakkal, rémálmokkal és az átélt eseményre utaló, váratlanul és kontrollálhatatlanul feltörő emlékekkel küzd (ez utóbbi jelenséget emlékbetörésnek, flashback-nek hívják). 

Poszttraumás stressz tünetegyüttesről (post-traumatic stress disorder, PTSD) akkor lehet beszélni, ha a megrázó eseményre válaszul jelentkező tünetek négy-hat hétnél tovább fennállnak; ugyanakkor fontos azt is tudni, hogy a tünetek nem feltétlenül alakulnak ki azonnal, hanem akár fél-egy (olykor két) év is eltelhet az esemény után. Ilyen esetekben az történik, hogy az illető  eleinte minden erejével a felépülésre, a felmerülő konkrét problémák megoldására és az élet kereteinek újbóli összerakására fókuszál, és a saját fájdalmának majd csak a mindennapok felépítése után fog teret adni. Külső szemlélők (családtagok, barátok) általában nem értik a hosszabb "úgy tűnik, minden rendben" szakaszt követő összeomlást, pedig ez is egy normális koreográfia, és ilyen esetben  is csak az jelent komolyabb problémát, ha a személy 4-6 hét elteltével sem képes a szokásos életvitelébe legalább nagyjából visszatérni.

A mentális problémák diagnosztizálásához használt egyik nemzetközi alapmű (a DSM-IV-TR, vagyis Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, 4th Edition, Text-Revised) meghatározása szerint a poszttraumás stressz szindróma egy jellegzetes tünetegyüttes, amely életveszélyes vagy súlyos fizikai sérüléssel fenyegető, súlyos fizikai sérüléssel járó tapasztalat hatására alakulhat ki, azoknál is, akik elszenvedték a történést, és azoknál is, akik annak tanúi voltak. (Konyhanyelven fogalmazva: a trauma szempontjából nincs érdemi különbség aközött, hogy a dolog velünk magunkkal történik vagy közvetlen közelről kell tehetetlenül végignéznünk.) Ilyen tapasztalat lehet például katonai támadás vagy egyéb háborús cselekmény, fegyveres rablás, robbantás, utcai lövöldözés, szexuális vagy fizikai bántalmazás, természeti katasztrófák, közlekedési és egyéb balesetek, orvosi beavatkozás. Bármi, amit a saját vagy egy szerettünk (pl. a kisbabánk) életveszélyes  vagy súlyos sérüléssel fenyegető állapotának éltünk meg, okozhat traumát, de az esemény jellege önmagában még nem feltétlenül lesz traumatizáló: poszttraumás állapot akkor alakul ki, ha az eseményre adott meghatározó érzelmi válaszunk intenzív félelem, sokkos rémület, irtózás, kontrollvesztés volt.

Poszttraumás állapotban az történik, hogy magunkban váratlanul és kontrollálhatatlanul  újra és újra átéljük valami módon az eseményeket, illetve az akkori érzéseinket. A PTSD jellemző tünetei a hirtelen és elemi erővel feltörő félelmetes emlékképek, rémálmok; az egyén részéről egyrészt szélsőséges stresszreakció mindenre, ami a traumát az emlékeibe idézi, másrészt ebből következően szisztematikus elkerülése mindazon embereknek, helyszíneknek, beszédtémáknak, gondolatoknak, tevékenységeknek, amelyek a traumához kapcsolódnak. További tünet az elkerülő magatartás miatti elszigetelődés a segíteni próbáló családtagoktól, barátoktól, orvosoktól; a traumához kapcsolódó néhány fontos tény tudatos felidézésére való képtelenség, az esemény egészével kapcsolatos különös érzelemmentesség, emlékezetkiesés; az illető személy mindennapi viselkedésében pedig érzékeny, túlfeszített, "vészhelyzetkész" idegállapot (hyperarousal) tapasztalható, ingerlékenység, képtelenség nyugodt pihenésre, koncentrálásra, alvásra; ez utóbbi tünetekre adott válaszul kialakulhat megnövekedett gyógyszer- vagy alkoholfogyasztás.

A pszichiátria 1994 óta tekinti orvosi ténynek, hogy a gyerekszülés, illetve az ahhoz kapcsolódó fizikai és érzelmi trauma is kiválthat PTSD-t (a szülés utáni traumás tünetegyüttest néha külön jelöléssel is illetik, a PN-PTSD-ben a PN a postnatal rövidítése, a PTSD-FC utolsó két betűje pedig azt jelenti, hogy "following childbirth", vagyis "szülés után"). Ez egy nagyon fontos szakmai felismerés volt, mert addig minden nőt, aki szülés után sokáig küzdött lelki problémákkal, egységesen szülés utáni depressziósként diagnosztizáltak, ennek minden következményével.

A PTSD tünetei közt természetesen ott lehet egy súlyos depresszióra emlékeztető állapot is, és ez megtévesztheti a kezelőorvost - ha egy orvos azt hallja, hogy alvászavarok, gyakori sírás, reménytelenség és védtelenség érzése stb., akkor nyilván depresszióra fog gondolni -, de poszttraumás tünetegyüttesben a depressziót kezelni kicsit olyan, mint a vészes vérszegénységét kezelni olyasvalakinek, aki valójában tbc-s. Előfordulhat tehát, hogy a részdiagnózis teljesen korrekt, de az így megtalált betegség még mindig csak egy tünet, egy háttérben húzódó nagyobb vagy másfajta probléma tünete.

Ebből persze az következik, hogy az (amúgyis vitatott hatékonyságú) antidepresszánsok PTSD esetén szinte biztosan nem fognak érdemben segíteni a problémán: lehet, hogy a depressziós tüneteken enyhítenek, de ez a probléma egészéhez képest édeskevés. Szóval, 1994 óta a PN-PTSD meg van különböztetve a szülés utáni depressziótól, és emiatt  szerencsére egyre többen jutnak megfelelő időben olyan segítséghez, amilyenre az állapotuk alapján szükségük van, ez pedig esszenciális jelentőségű dolog, mert széles körben ismert tény, hogy a fejlett társadalmakban az anyai halálozások vezető oka az öngyilkosság.

A szülési traumával kapcsolatos kutatások egyik lényegi pontja, hogy ne csak arról gyűjtsünk adatokat, ami a szülés során "valójában" történt, hanem arról is, ahogyan ezeket a történéseket maguk a nők megélték. Az eredményekből az látszik, hogy a poszttraumás állapot kialakulása, illetve súlyossága kevésbé függ a konkrét eseményektől, mint attól, hogy a szülő nő mennyire érezte kontrollhelyzetben levő embernek vagy kiszolgáltatott tárgynak önmagát, hogyan bántak vele a szülésekor jelenlevők, meghallották-e a közléseit és reagáltak-e azokra, mennyi információval látták el arról, hogy mi történik vele és milyen volt a viszonya a terhesgondozását végző orvossal vagy bábával. Vagyis: nem mindig a rendkívüli orvosi vészhelyzetek nyomán alakul ki szülés utáni poszttraumás tünetegyüttes.

A lehetséges kiváltó okok közt persze szerepel a szülés módja. Nem döntő tényező - minden csoportból kikerülhetnek traumatizált és nem traumatizált nők is -, de a vizsgálatok alapján az indítást, a sürgősségi császármetszést és az eszközzel (vákummal, fogóval) segített kitolási szakaszt sokan élik meg traumatikus élményként. Sok nő számol be arról, hogy a hirtelen és befolyásolhatatlan orvosi beavatkozások nyomán elvesztette a testi integritás- és biztonságérzetét.

A sürgősségi császármetszés kiemelt kockázati faktornak számít a szülés utáni depresszió és a szülés utáni traumás tünetegyüttes szempontjából is. Ez nem véletlen: a sürgősségi császármetszések egy részére a teljesen nyilvánvaló közvetlen életveszély miatt kerül sor, és a császármetszésen így áteső nők mindegyike valós lehetőségként szembenéz a kisbabája halálával és a saját halálával is, mielőtt elalszik a műtőasztalon. Többen közülük úgy is ébrednek fel a műtét után, hogy első gondolatként azon tűnődnek, vajon ki fogja velük a gyermekük halálhírét közölni.

Különféle szülési komplikációk miatt sok anya és kisbaba kerül életveszélybe, sürgősségi császáros szülésbefejezés nélkül is. A halál tényleges közelségének élményét általában nem lehet egy-két nap vagy hét alatt feldolgozni, és ennek az élménynek nagyon erős hatása lehet az anya és a kisbaba közti korai kötődésre is. A hatás lehet pozitív; ilyenkor a gyermekágy ideje egyben az összekapaszkodásnak és egymás gyógyulni segítésének is ideje anya és gyermeke közt. Más esetekben viszont a megrázó élmény valószerűtlenné teszi a valóságot, hihetetlenné a tényt, hogy mindketten életben maradtunk és ez tényleg az "én" gyerekem, ez a korai elidegenedés pedig sokat árt a kapcsolat kezdetének. Különösen nagy lelki terhelés éri azokat a szülőket, akiknek a kisbabája  traumatikus szülésélmény után koraszülött és/vagy intenzív ellátásra szorul.

Szülési komplikációk nélkül is előfordulhat, hogy az anyát traumatizálják az indokolatlan, illetve az orvosával való előzetes megbeszélések során kifejezetten elutasított, de aztán mégis elvégzett beavatkozások. A megfelelő mennyiségű és korrekt információ, valamint az orvosi műveletekbe való beleegyezés megléte kulcsfontosságú ahhoz, hogy ne jöjjön léte a kontrollvesztésnek nevezett élmény, amely aztán a későbbi poszttraumás állapot fő kiváltó oka lehet. A kontrollvesztésre a legtöbben pánikkal, majd pedig egy sajátos, érzelmi megnyilvánulások nélküli, zsibbadt fásultsággal reagálunk, mintha a továbbiakban csak a testünk volna jelen, mi magunk nem (a szakirodalomban ezt hívják disszociációnak). A kontrollvesztést kiválthatja agresszív szülésvezetés, az egészségügyi személyzet negatív, emberszámba nem vevő attitűdje, a fizikai és érzelmi támogatás hiánya is.

A szüléssel járó fizikai fájdalom, illetve a nem megfelelő fájdalomcsillapítás újra és újra előkerül a nők beszámolóiban mint traumatizáló tényező. A fájdalomhoz való viszonyunkat egy sor nagyon személyes korábbi élmény és tapasztalat befolyásolja, úgyhogy nagyon fontos lenne, hogy mind a szülésre való felkészítés, mind a vajúdás során abban erősítsük meg az anyákat, hogy személyes szabadságukban áll eldönteni, hogyan küzdenek meg a szülési fájdalmakkal, függetlenül mindenféle társadalmi vagy kulturális előítélettől vagy bárki véleményétől: kizárólag az orvosi tényeket és a saját fizikai és pszichés teherbírásukat szem előtt tartva mérlegeljék a fájdalomcsillapítás lehetőségeit. Senkinek sem volna szabad gyengének éreznie vagy szégyellnie magát csak azért, mert a szülésekor segítségre volt szüksége. Ehhez képest gyakran előfordul, hogy vajúdó nők nem mernek fájdalomcsillapítót kérni vagy az ezirányú kérésüket elutasítás fogadja, sokan számolnak be érzéstelenítés nélkül elvégzett gátvarrásról, vagy arról, hogy az orvosuk vagy a szülésznőjük rájuk szólt, hogy maradjanak csendben. Kutatások szerint az epidurális érzéstelenítés bármikori elérhetősége fontosabb a szülő nők számára, mint az, hogy a szülésüket kísérő személyzet lehetőleg állandó maradjon, ennek ellenére a kórházak többsége kisebb figyelmet szentel a fájdalomcsillapítással kapcsolatos preferenciáknak.

A fizikai fájdalommal kapcsolatos emlékek sokszor évekig kísértik a szülő nőket, és egyben a későbbi elektív császármetszések vezető pszichológiai okát képezik.

Egyre több arra utaló adat van, hogy a nehéz szülés mellett egy korábbi mély traumatikus élmény megléte számít a másik döntő kockázati faktornak a szülés utáni PTSD szempontjából. A korábban fizikai vagy szexuális bántalmazást, invazív orvosi beavatkozásokat elszenvedő nőket a szokásos kórházi környezet és egy normál szüléssel természetesen együtt járó testi kiszolgáltatottság is elviselhetetlen mértékben emlékeztetheti a korábban elszenvedett sérüléseikre, és ők egy problémamentes szülés során is traumatizálódhatnak, ha a segítőik nem bánnak velük elég gyengéden és tisztelettel.

Az adatokból az látszik, hogy az anyáknak sok minden jelenthet traumatikus élményt, ami orvosi vagy akár laikus szemszögből rutin és mindennapi történés. Emiatt a kettősség miatt sok nő úgy érzi, hogy teljesen magára maradt a félelmével, haragjával vagy szomorúságával, ebben az elszigetelődésben viszont valóban lehetetlen lesz a traumatikus élményével megküzdenie. A meg nem értettség és az elszigetelődés szimbolikus mondata a "de hát a gyerekkel minden rendben van, és végülis ez a fontos". Ez a jóakaratúnak szánt mondat kifejezetten a traumához vezető érzelmi állapotot aktivizálja újra és újra: megismétlődik vele a szülés közben átélt élmény, hogy az anya (érzései, testi integritása, emberi méltósága, fájdalomcsillapításra és segítségre való igénye, félelme, csalódása, fizikai és lelki fájdalma) "végülis" nem számít.

"Megraboltnak és becsapottnak érzem magam. Nem forgathatom vissza az órát, úgyhogy most már így kell élnem tovább, de a lelkem legmélyéig fáj. Amikor terhes nőket és fiatal anyukákat látok, haraggal és nehezteléssel nézem a boldogságukat. Majdnem mintha a kisbabám meghalt volna. Él, de én mégis gyászolok, és az emberek ezt nem értik, pedig olyan egyszerű. A kislányom születésének valami boldogító eseménynek kellett volna lennie, de én csak intenzív fájdalmat érzek, ahányszor visszaemlékszem rá. Életem legszörnyűbb napja volt. Nekem életem legszörnyűbb napjával kezdődött az anyaság, és mások azt várják tőlem, hogy csak simán 'lépjek túl rajta'."

Akik így éreznek, gyakran nem találják a helyüket a boldog többi anyuka közt, és úgy érzik, hogy ők valahogyan gyengébbek a többi nőnél, amiért képtelenek elfelejteni a szülésüket és csak "túllépni rajta". Az eredmény intenzív bűntudat lehet, különösen, ha még azt is hallják, hogy "túlzott elvárásaid voltak". Ez az érzelmi állapot persze egyáltalán nem kedvez anya és gyermeke közt a korai kötődés kialakulásának. Traumás szülések után gyakoribbak a szoptatással, altatással és általában az egymásra hangolódással kacsolatos problémák,  ugyanakkor fentebb már írtam arról, hogy egy trauma önmagában még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a korai kötődéssel is baj lesz.

A szülési traumára adott tankönyvi válaszreakció az úgynevezett elkerülő viselkedés. A PTSD korai szakaszában ez úgy nyilvánulhat meg, hogy a fiatal anya másra tereli a szót, valahányszor a szülés szóba kerül, a továbbiakban inkább más útvonalakon közlekedik, csak ne kelljen a kórház mellett elmennie és az épületet látnia, megszakítja a kapcsolatot az orvosával, esetleg az egészségügyi szolgáltatásokat úgy általában is kerülni kezdi. Sok traumatizált nő nem megy vissza a hathetes kontrollra és a későbbiekben sem jelenik meg semmilyen nőgyógyászati szűrővizsgálaton - ennek az egészségügyi kockázatát fölösleges is volna ragozni.

A poszttraumás stressz tünetegyüttestől szenvedő nők erős szorongással gondolhatnak egy esetleg bekövetkező újabb terhességre. Sokan ellentmondásos érzésekkel fogadják a menstruációs ciklusuk újbóli visszatérését és egy következő szülésnek a gondolatától is irtóznak (másodlagos tokofóbia). Ismét mások feloldhatatlan dilemmában találják magukat az újabb gyerekekre való vágyuk és az újabb terhesség elkerülésének vágya között. Ennek eredményeképpen elveszthetik a szexuális érdeklődésüket, de ez természetesen súlyos problémát okoz a párkapcsolatukban.

Az elkerülő viselkedés gyakori példája a következő szüléskor lelki okokból tudatosan választott programcsászár, de sajnos olyan is előfordul, hogy a vágyott magzatként megfogant babát végül mégiscsak elvetetik, mert a terhesség  ténye és egy következő szülés közeledte olyan szorongást vált ki, amit az illető nő mégsem tud 8-10 hétnél tovább elviselni.

Nem minden szülés traumás - a legtöbb szülés nem az -  és nem minden traumás szülésélményből lesz poszttraumás tünetegyüttes; a legtöbben néhány hét alatt képesek vagyunk újjáépíteni a külső és belső világunkat. A PTSD, mint címke, igazából egy jó eszköz ahhoz, hogy aki ráismer a tüneteire, az ne "betegnek", hanem "gyógyulófélben levőnek" lássa magát: ha rémálmok gyötörnek a szüléseddel kapcsolatban vagy szenvedés volt a számodra a gyereked első születésnapja, akkor ez azt jelenti, hogy éppen a szülésed traumáját dolgozod fel.

Vannak könyvek és cikkek, amelyek segíthetnek ebben a munkában; egy következő posztban írok belőlük egy összefoglalót.

25 komment

Címkék: szülés orvos gyermekágy otthonszülés császármetszés szülés utáni depresszió nyugtató omega 3 ptsd antidepresszáns termékenységi problémák születésélmény tokofóbia

A bejegyzés trackback címe:

http://felicitasz.blog.hu/api/trackback/id/tr131670521

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

zellerlevél 2010.01.15. 16:43:30

Meggyőződésem, hogy mostanában a háborítatlan szülést népszerűsítők legalább annyit ártanak e témában, mint az egészségügy a másik oldalról.

Nagyon sok kismama hiszi azt, hogy a szülésnek hatalmas "élmény"-nek KELL lennie, azonnal földöntúli boldogságot muszáj érezniük, amikor a baba kidugja a buksiját, CSAK akkor csináltak mindent jól. Ezt erősítik a neten található szülésbeszámolók, amik éppen úgy szubjektívek és az emlékeket illetően szelektívek, mint azok, amik a kórházi szörnyűségeket ecsetelik.

Minden ilyen meghatóan szép születéstörténetnél érzem azt, hogy az anyukának ezzel a történettel kell igazolnia azt, hogy ő milyen jól döntött, milyen ügyes volt, mennyire megtett mindent a gyerekért. Ezzel nincs is baj, amíg segít neki. Csakhogy amíg a saját lelki egészségét helyreállítja az ilyen (részben) önerősítő szómágiával, addig egy-egy megjegyzéssel a másik kismamában lerombol legalább ennyit. (A "kedvencem" egy otthonszülőtől: akinek császárja volt, az ne mondjon semmit, mert nem tudta elengedni a gyerekét. Ezzel a mondattal ezerszer annyit ártott már, mint amennyit valaha is használni fog a háborítalan szülést bemutató honlapjával, az otthonszülésért dolgozó egyesületben végzett tevékenységével. Éppen úgy okoz kárt a hiányzó empátiakészéségével, a saját érdekeinek megfelelő cselekvéssel, mint az érzéketlen kórházi személyzet a másik oldalon. Bár... néha elgondolkodom, hogy még súlyosabb károkat is okoz, mert míg a kórházban az ember nem sok jót vár, addig egy bábaképzőt végzett, a nő főszereplő voltát hangsúlyozó "szakembertől" nem ezt várná.)

Kiírnám minden szülészet bejáratára a következő: a szülés nem okoz azonnal földöntúli boldogságot. Szabad fájdalmat érezni, lehet gyöngének lenni, elbizonytalanodni, segítséget kérni. Szabad sírni, kétségbeesni, elfáradni akkor is, amikor már megszületett a baba. Mert a szülő nő is ember, a szülés pedig nem egy feladat, amit ötösre kell végrehajtani.

misspony 2010.01.15. 23:14:04

Zellerlevél:
Ezzel egyetlen baj van, hogy a nők 80%-a azt érzi, amit mond. Felemelő, fájdalmas, csodás, szörnyű dolognak éli meg.
Azt érzi, hogy igenis földöntúli élmény volt, mikor kibújt a babája és odatették a mellkasára.

A nagy hibát én inkább abban látom, hogy tervekkel érkezünk szülni, pedig inkább elfogadással kellene. Elfogadni, hogy nem biztos semmi, és abból kihozni a legtöbbet! Ha császár, ám legyen!
Akik császárral szültek, azok is földöntúlinak élik meg azt a pillanatot, mikor odatolják a kis szuszogót egy puszira.

Abban igazad van, hogy a "KELL érezni" egy nagyon erős elvárás lehet, egy nyomás kívülről.

zellerlevél 2010.01.16. 10:29:50

@misspony:

:) nagyjából egyetértünk.

De ha azt mondom, hogy az első gyereknél nekem ehhez a boldogsághoz kb. még egy óra kellett, akkor én tudom, te tudod, hogy nincs ezzel semmi baj. De aki elolvasott a neten harminc megkönnyezhető születéstörténetet, az egyre csalódottabban fogja várni az érzést, és így nem sok esélye lesz rá, hogy felszínre engedje.

A negyedik gyerek nálunk is császárral született, hirtelen végezték, csak altatásra volt idő. Kb. 20 óra múlva találkoztam a lányommal, akinek nyilván nem ez volt a legkedvezőbb változatú első nap. De: semmilyen maradandó lelki károsodást nem szenvedett, és bár a hirtelen császár miatt voltak gondok a szoptatással az első hetekben, mégis 2,5 évig szopott.

JÓ lenne, ha minden anyuka biztos lehetne abban, hogy a szülés előtt, közben elszenvedett negatív érzések kezelhetők, sőt, esetleg felkészülne azok kezelésére...

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.01.16. 14:08:16

@zellerlevél: Ami nekem ebből fontos, az az a) előre felkészülne (a szülésfelkészítőkről nagyon rossz véleményem van, én nem is jártam, mert nem volt szükségem a biológiaóra + "úgyis minden rendben lesz" kombinációra), és a b) kicsit le kéne állni az előírásszerű koreográfiákkal; egyik oldalon az orvosi protokollt, a másikon a "minek kell történnie és mit fogunk ekkor érezni" intelmeket kellene sokkal rugalmasabban tálalni. A legtöbb nő ennek a kettőnek a tetszés szerinti keverékében találja magát, tök egyedül az összes olyan reakciójával, amely nem illik bele az "előírásokba".
A császár _önmagában szinte soha nem traumatizál (eleve ezért van olyan jelenség, hogy traumás szülések után az elektív császár egy igen gyakori verzió, és nem véletlenül elégedettek vele akik megszavazták maguknak, csak persze... hosszú, majd lesz róla szó).
Arról nem is beszélve, hogy aztán megvan a baba, és utóbb kiderül, hogy szoptatásra, gyerekellátásra szinte senki nincs "felkészítve", se arra, hogy kezdetben igenis nehéz lesz a legtöbb dolog, ha más nem, akkor az alváshiány; és a kismamák többsége semmit nem tud a tápszer, tea, cukros víz folyadékpótlási mizériáról. Csaknem mindenkinek szent meggyőződése, hogy a szoptatás ösztönösen megy, mint a karikacsapás - aztán amikor nem, vagy nem rögtön, akkor abból lelki megrázkódtatás van és egy csomó rossz döntés. De majd még folytatom ám, mielőtt kommentnek írnék egy újabb posztot. :-)

steierhoffer 2010.01.16. 16:37:44

" Az élet adása teszi a szülést transzcendális eseménnyé, miközben maga a folyamat keserves ,véres, fájdalmas. A legnagyobb szentség, ami nagyon is földi és testi valóság. Máig megmagyarázhatatlan misztikum, ugyanakkor biológiailag pontosan leirható. Egyszerre fennséges és alpári , fájdalmas és örömteli , félelmetes és gyönyörűséges , kiteljesülő és meggyötrő , kinzó szenvedés és diadalmas életadás. És ez az amiért azért különbözik a haláltól. "

zellerlevél 2010.01.16. 17:23:06

@Felicitasz: :)

És: nem véletlen, hogy a nők nincsenek felkészülve. Mert nincs is a környzetükben majdnem senki, aki mesélhetne a szülésről, a fiatal nők gyakorlatilag nem látnak kisbabát közelről soha, sőt, gyerekágyas nőt sem, alig van unokatestvér, testvér, akivel ilyen témákról beszélni lehetne. De ezzel már részben a szüleik is így voltak, akik harminc éve már biztosan kórházban, gépesítve és magányosan szültek, ahol akkoriban (is) minden emberi érzést igyekeztek kiiktatni a folyamatból.

Nem hiszem, hogy intézményesíteni lehetne ezt a folyamatot. Ha a lányok látnák a saját kistestvéreiket, aztán a nagytestvéreik, unokatestvéreik gyerekeit pocakban, szülés után közvetlenül, akkor olyan tapasztalatokat szerezhetnének, amit semmilyen tanfolyam nem tud pótolni.

És nyilván van egy akarati tényezője is a tanulásnak, mert a puszta információk azért elérhetők a könyvtárakban, az interneten. Ha valaki fel akar készülni lelkileg is a gyerekszülésre, akkor azért van rá lehetősége.

misspony 2010.01.18. 10:17:10

@zellerlevél:
Az akarati tényezőt nagyon ki kellene emelni!
Anno Nóri születése a családban hosszú idő után volt az első kisbaba élmény.
Mikor a hascsikarós 4 hetes popsiját ráztam, egyszer pont telefonált a barátnőm, hogy hogy vagytok, akkor ki is kifakadtam, hogy szegényem sír és borzasztó, hogy nem tudok vele semmit csinálni, nem tudom elmúlasztani, nem igaz már és társai..... Akkor azt a választ kaptam, hogy minden kisbaba sír, majd nem sokkal később letette a telefont.
Most terhes!
Vigyázni fogok, hogy ilyet ne mondjak neki, nekem nagyon rosszul esett...... És azt is remélem, hogy benne a szülés utáni korszakról nem a rózsaszín idilli rész él, mert akkro sajnos keservesen fog csalódni.

zzzsuzsa 2010.01.23. 22:48:05

@zellerlevél: Minden szavaddal mélyen egyetértek. És köszönöm is!! Az az igazság (most egy vallomás következik, öveket becsatolni:-) hogy a várandósságom alatt szem problémáim támadtak. Három szemorvosnál is voltam, és mindhárman megerősítették, hogy az erős nyomás (szülés:) következtében leszakadhat a retinám! Az első kettő 100% ot, a másik (alku eredményeképp:)) 20%-ot mondott a valószínűségre.(alkatilag vékonyabb a retinám az átlagosnál, mint kiderült)Ennek ellenére én úgy döntöttem, hogy nem progr.császár, hanem majd szülés közben eldöntjük, hogy mi legyen. Ha nagyon nehéz akkor császár. Így is lett. A vajúdás szakasza nem volt gond, átlagos, nem vészes, oké is lehetett volna. De telt az idő és csak nem jött a "sz.inger" én közben egyre inkább elbizonytalanodtam, bepánikoltam. Féltem, hogy a szememmel gond lesz és akkor ki lesz a babával!! Az orvosom döntött és "fájás gyengeségre" hivatkozva kiszedte belőlem a gyereket. Szóval altattak, és vágtak. Ami megrázó volt nekem és azóta sem tudok napirendre térni felette: A fiam, már majdnem kint volt tolófájás nélkül is. Magától kijött volna. Ha hagyják..... Na most ezen egyszerűen nem vagyok képes túllépni.(bár persze halványul az emlék és sok minden nagyon jó dolog csitítja a szorongásomat) Sokan vannak, akik ezt olyan traumaként élik meg, hogy egész életüket végigkíséri!!

bölcsésztanár 2010.01.24. 10:06:37

@zzzsuzsa:
Nagyon rossz lehet, hogy még évekig kell ilyenekkel foglalkozni az embernek, míg valahogy feldolgozza. Én nem vagyok érintett, mert nem császárral szültem, de sokat gondolkodtam ezen, hogy miért lehet ilyen nehéz.
Azt látom anyukákon, akikkel elég közeli viszonyban vagyunk, hogy aki előre tudja, hogy császár lesz, és nincs is más választása, valahogy könnyebben barátkozik meg a helyzettel, és már eleve máshogy készül fel.
Ugyanakkor van valamiféle nyomás is az ember lányán, mert mindenhol a természetes szülésről áradoznak, és tényleg úgy a legjobb, de ha őszinték vagyunk, Magyarországon nagyon kevesek tapasztalhatják meg az igazi háborítatlan szülést. Attól még ez az ideál, ide kéne eljutni. Csak valami olyasmi véleményre jutottam, hogy amíg ez nem valósul meg, azért addig is lehetne minden szülésünket úgy tekinteni, hogy egyszeri, megismételhetetlen és végeredményét tekintve fantasztikus élmény. Azért mondom ezt, mert azt látom, hogy az küzd jobban utólag az eseményekkel, aki egy ideálképet képzel el, és a valóság nem ilyen lesz. Viszont aki előtt nem pereg már előre a Csodálatos szülésem c. film, valahogy rugalmasabban és kevesebb fájdalommal tudja megélni.
Nem vagyok pszichológus, lehet vitázni.

zzzsuzsa 2010.01.24. 20:06:25

@bölcsésztanár: Igen, igen!! Nagyon nehéz ügy ez. Valóban szerettem volna tökéletes szülést, nagyon jól látod. A leginkább megrázó nekem az, hogy a gyerekem ezt így megszenvedte!! Nem az altatás és vágás. Az nem érdekel. Annál is inkább, mivel a gyerek tök éber volt és nagyon jól szopott. Az a tragikus, hogyha nem lett volna a szem problémám, akkor szerintem ez egy átlagosnál könnyebb szülés lett volna. "fájás gyengeség " és pánik közötti ok okozati összefüggés van. Szóval a psziché nem engedte a gyereket tovább. Azért vagyok nagyon mérges az otthonszülőkre, túl azon, hogy irigység és frusztráció van bennem, mert a te általad is hangoztatott "háborítatlan szülés" mellett úgy érvelnek, hogy közben tudatosan pocskondiáznak minden szülész orvost (ld Geréb Ági). Az én esetem a legjobb példa rá, hogy nem az orvos hibájából történt így a dolog, hanem azért, mert az én szervezetem így reagált és tudat alatt rendesen leblokkoltam a dolgot. Így utólag persze lehet, hogy ez jobb volt, mintha az erős nyomás következtében kiugrik a szemem:-)) és mehetek 6 hétre a szemklinikára. Így viszont szoptathattam és lehet, hogy nehézségek árán, de együtt lehettem a fiammal.
Egyszóval az a szomorúság amit érzek, valóban azért (is) van, mert én tökéletes szülést szerettem volna, csak nem számoltam azzal, hogy nem tudok magamon uralkodni! És ezért a bűntudat, a szomorúság, a harag keveréke mellett, mintha megcsillanna a józan belátás is, hogy így volt a jó. És ebben most te segítettél nekem!!! Kösz!!

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.01.25. 04:30:48

@bölcsésztanár: Teljesen jól látod szerintem. Amikor az elképzelt ideál valami teljesítendő feladattá válik, az nagyon nehéz helyzetet teremt. Ugyanakkor, nem traumatizálnak bennünket azok a dolgok, amelyekre volt esélyünk felkészülni, és ezért könnyebb megbarátkozni az előre tudott császárral is.

molloy 2010.03.09. 23:19:17

Felicitász, nagyon-nagyon köszönöm ezt a posztot. Most megértettem, hogy mi történt-történik velem, és hogy nem (csak) arról van szó, hogy jobban meg kellett volna gondolnom, vállalok-e gyereket a rettenetes szorongó és depressziós alkatommal. Remélem, most már a gyógyulás, a feldolgozás útjára léphetek.

blazska 2010.03.10. 23:46:17

Felicitász, írnál arról, miért rossz a véleményed a szülésfelkészítőkről? Gondolom, az sem mind egyforma, de biztos van valami közös vonás, amire gondolsz. Én az első baba előtt jártam és nekem sokat segített szerintem. De az is igaz, hogy nekünk nem is ígérte ott senki, hogy minden rendben lesz. :-)

Amúgy bár nekem a szülés renben volt, de szerintem utána a kialvatlanság okozott valamiféle traumát. Ezt lehet, hogy nem szokták így megfogalmazni, simán a szülés utáni depresszióval hozzák összefüggésbe, de ahogy olvasom a posztot, teljesen látok párhuzamot. És tényleg az volt a gond, hogy nem voltam-voltunk erre felkészülve.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.03.11. 04:02:15

@blazska: Nem emlékszem, hogy írtam volna arról, hogy rossz a véleményem a szülésfelkészítőkről. De, ha már kérdezed, valóban elég vegyes dolgokat gondolok. Sokszor megtörténik, hogy a szülésfelkészítés egy biológiaóra + légzőgyakorlatok vajúdáshoz + minden rendben lesz koreográfia elegye, és az valóban csak a szerencséseknek lesz elég. Másfelől, érdekes kérdés, hogy kinek mire van szüksége. Van, aki korrektnek, van aki felháborítónak vagy fölösleges ijesztgetésnek tartja azt, ha a szülésfelkészítőn szó esik koraszülésről, császárról, tápszeres táplálásról, szülés utáni fertőzésekről stb. Különbözőek vagyunk. Információra mindenkinek szüksége van, a megszerzés módja azonban eltérő, és jó lenne, ha mindenkinek lenne valós lehetősége azt a módszert kiválasztani, amire neki magának szüksége van. Nekem hatalmas mázlim volt a bábáimmal, és ezek szerint Neked is a saját szülésfelkészítőddel, de nem mindenki ilyen elégedett.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.03.11. 15:35:50

@Felicitasz: (Blazska, közben látom, hogy de igen, itt fentebb a kommentekben írtam a szülésfelkészítős véleményemről, még a szavak is ugyanazok :-D Na, kifejtés meg itt fentebb. A bábapraxis vizitjein az alkalmankénti 20-50 perc nekem elég volt, ehhez képest a kórházak és egészségközpontok által szervezett szülésfelkészítők tematikáit végigolvasva úgy éreztem, hogy nem fognak tudni nekem semmi hasznosat mondani. Tudom, hogy mit egyek, mire vigyázzak, mi mikor fejlődik ki, melyik trimeszterben milyen tipikus tünetekkel mit kell csinálni, mik a szülés meginsulásának jelei, mikor kell kórházba menni, mi az az 5-6 alapvető légzőgyakorlat, pozíció, segédeszköz ami vajúdás alatt beválhat, mi az a húsz szülési és szoptatási illúzió, amit lehetőleg felejtsek el azonnal :-) Ugyanakkor a bábám tanácsára a császárról is elolvastam mindent, amit tudni érdemes, átnéztem a koraszülött, illetve újszülött intenzív osztály protokollját, néztem egy csomó szülésvideót stb. Mi otthonszülést terveztünk - aztán nem az lett - úgyhogy nekem rengeteg információra és sok tényszerű, korrekt "rémtörténet"-adatra volt szükségem, amit egy 8-10 alkalomból álló szülésfelkészítőn nem kaptam volna meg, néha így is hanyatt estek a kérdéseimtől a hozzáértők, semmi szükség nem lett volna arra, hogy egy szülésfelkészítőn játsszam az eminens tanulót, vagy éppen botránkoztassam azokat, akiknek tényleg a "minden rendben lesz" megerősítésre volt szükségük.
Amióta pedig velem magammal nem volt "minden rendben", nagyon komoly problémám van a "körömszakadtunkig háborítatlan szülés" irányzattal is: NEM IGAZ az a tétel, hogy a folyamat élettanilag végigmegy, csak hagyni kell végigmenni. Ha sikerül, akkor április közepén megyek egy konferenciára, ahol Michel Odentet, Ina May Gaskint és más nagy neveket személyesen is lehetőségem lesz megkérdezni arról, hogy akik ezt hirdetik, mit értettek félre ;-)Ina May Gaskinnak is van császáraránya - na persze nem 30% - úgyhogy nekem is van még néhány kérdésem.)

pizzafutár 2010.03.12. 15:09:30

A kialvatlanság nekem eleve kockázati tényező régebbi depressziós epizódok kapcsán. Most biztosan nincs ilyen poszt-traumás stressz zavarom, az elsőnél sem volt igazán, szerintem, de ott nagyon közel voltam hozzá, beleértve azt is, hogy a kórházban az utolsó reggelen kevés választott el attól, hogy gyerekkel együtt kiugorjak az ablakon.
Most a nagy féltékenységi reakciói feletti tehetetlenségem és a kialvatlanság együttesen az, ami nagyon megvisel. Az első lépés az volt, hogy elkezdtem kávézni reggel. Rendesen. Ezzel már kihúzom délig, onnan meg megy a túlélés. Amikor azt vettem észre, hogy az energiaszintem a nulla alatt van és nincs egy értelmes szavam a nagyhoz, pusztán azért, mert az álmosságtól nem látok ki a fejemből, akkor nyúltam először a kávéhoz. Terhesség alatt is ittam, csak szoptatás mellett eleinte nem mertem. Most a reggeli fejés után azonnal bedobom a jó erős kávémat és 5 perc múlva már meg is mozdulnak a kerekeim. Ezzel a babával és a mostani szülésemmel egyébként minden nagyon szép volt, olyan "szülésfelkészítős" :-). Az elsővel meg nagyon nem, és a fizikai rosszullét meg a csalódottság és sok minden együtt épp az ellenkezője volt az ott hallottaknak. Most szinte 2 nappal szülés után, már futottam, 3 hét után már lochia sem volt, nem kaszaboltak szét. Az elsőnél maga a szülés is durva volt, 3 hónapig véreztem, 4 hónapig alig tudtam ülni és a gyerekem betegen született, szoptatni meg nem tudtam, egyrészt lelki okokból, meg utólag már látom, hogy az elsőnek nagyon gyenge volt a szopóreflexe is.

blazska 2010.03.12. 15:14:14

Felicitász, na igen, gondoltam, hogy neked nem sok újat mondhattak volna, úgyis mindent kiderítesz máshonnan. :-) Nekem jól jött, hogy a terhestorna-, legző- meg egyéb gyakorlatokat meg is mutatták, csináltuk is, nekem ez papírról nem megy olyan könnyen. :-) Viszont nálunk nem volt bábapraxis fogadóóra. Az igaz, hogy koraszülésről kevés szó esett, császárról is kevesebb, mint a természetes szülésről, de a lehetséges beavatkozásokról (akár szükség esetén, akár kérésre) bőven. Ja, a zabpehely + narancslé kombót is ott hallottam, valakinek ajánlotta a dokinéni a hemoglobinjára. Amúgy lehet, hogy tényleg mázlim volt, hogy jó tanfolyamot fogtam ki, a szülésnél meg egész biztos, hogy mázlim volt, mindenesetre tudtam egy csomó mindent hasznosítani a "tananyagból", és az ügyeletes szülésznők is csodálkozva rákérdeztek, kihez jártam felkészítőre - persze továbbadtam a dokinéninek és örült. :-)

Konferencia - ez de jó, majd várjuk a cikket! :-D Amúgy én nem látok ebben az egész témában semmi misztikát. Világos, hogy van a dolognak olyan összetevője, ami nem befolyásolható pszichésen, meg van olyan, ami igen, még a mögötte levő fő hormonális mechanizmusok is ismertek. Ha valaki orvos/egészségügyi dolgozó létére azt állítja, hogy egy fiziológiai folyamat száz százalékban működik, és ha mégsem, akkor vessen magára az illető, akkor az már nagyon messze van a realitástól. Hiszen már az sem igaz, hogy mindenki két lábbal születik. Ettől még persze az is igaz, hogy ne stresszeljük a kismamát, ha nem muszáj, mert igenis azon IS múlhat a dolog. No meg amúgy is...

türkiz 2010.03.12. 17:30:50

@Felicitasz: "Amióta pedig velem magammal nem volt "minden rendben", nagyon komoly problémám van a "körömszakadtunkig háborítatlan szülés" irányzattal is" - ezt a császárnak tulajdonítod? vagy több?

Egy ideje csiklandoz, hogy be kellene kapcsolódni ebbe a témába, de túlontúl érintett vagyok, még mindig nincs erőm hozzá.
Néha eljátszom a gondolattal (mert vágyom is egy harmadikra), mi lenne, ha újra állapotos volnék... valószínűleg az első utam nem a nőgyógyászhoz kellene, hogy vezessen, hanem a pszichológushoz :( és még így is lehet, hogy 9 hónap kevés lenne ahhoz, hogy kitörölje a rossz emlékeimet...

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.03.12. 19:14:37

@türkiz: Egész pontosan arra gondolok, hogy én az lettem, akinél nem indult meg a szülés (burokrepedés + 55 óránál mentünk be rásegítésre), azaz több mint két napot vártunk produktív vajúdásra, aztán oxitocinnal szórakoztunk még 13 órát, aztán volt egy császárom, amiről csak jót tudok mondani. Oxitocin helyett én azonnal császárt kértem volna, ha választhattam volna, csak sajnos a protokoll értelmében mindent meg kell tenni egy hüvelyi szülésért amíg van remény. De azóta már elolvastam Michel Odent egyik újabb cikkében (pedig ha valaki nem császárpárti, akkor ő biztos nem), hogy ez a protokoll nem biztos, hogy jó. Nagyon furcsa érzés volt Odenttől olyan cikket olvasni, amelyben a császár mellett foglalt állást az indítás ellenében, tőle egyáltalán nem ezt vártam volna. De azóta egy csomó gondolatom van a tárgyban és alig várom, hogy a megfelelő helyen feltehessem a kérdéseimet.

molloy 2010.03.13. 17:08:36

Felicitász, reménykedve várom az ígért cikkeket a feldolgozáshoz, nagyon nagy szükségem lenne rájuk!

Lapis Lazuli 2010.03.17. 15:21:56

@türkiz: Húú engem is csiklandoz. Azon kapom magam időnként, hogy "szüléstörténetet" írok fejben... Az első igazán minden szempontból peches szülés és gyermekágy után 10 évvel szültem újra, és nagyon más volt minden, de kellett az a 10 év. Már Felicitasz cikke előtt is összeállt, h mi történt velem, de a cikk, még 10 évvel később is reveláció volt, abban az értelemben, h "húú, ez de jól össze van rakva!" "de kár, h nem olvastam 10 évvel ezelőtt".

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.03.17. 20:56:12

@molloy: Készülnek (és az ilyen sürgetés előnye, hogy utána előbbre veszem a sorban az adott témát...).

olíva 2010.03.24. 07:42:57

Létezi ez pepitában is: a terhességem kezdetétől minden orvos egyetértett abban, hogy teljesen biztos, hogy császárom lesz. Ezt írták az orvosi szakkönyvek, ezt tanítják az iskolában, beletörődtem, nekem ez lett a "normál" szülés. A gond csak az volt, hogy a picikém nem olvasta a tankönyveket, úgyhogy ott találtam magam a szülőágyon egy szál előzetes infó nélkül, egy nem túl kedves szülésznő társaságában.
Aztán a legnagyobb trauma mégsem ez lett, hanem a "ugyan már, szoptatni mindenki ösztönösen tud" című nótához képest a valóság. Az "anyám én nem ilyen lovat akartam" érzés a lelkifurdalással együtt (hiszen annyira vártuk a pindurt), megspékelve a "jóakarók" tanácsaival nem egy leányálom.

manner 2010.10.08. 23:04:21

Huhh, még csak ma keveredtem ide, de ez a poszt is nagyon szíven talált.... köszönet érte!

21 hónap · http://www.reprintkiado.hu 2011.10.17. 22:11:16

Köszönöm... egy házasság és hat év ment rá, hogy megtaláljam az okát annak, hogy miért fordult ki a világom a négy sarkából.
Azóta - másik apától - született még két gyerekem. Nr. 2 rohamszüléssel, apa kezébe, Nr. 3 pedig már tervezetten itthon.
Talán a legnagyobb hatodik születésnapján már elmondhatom magamról, hogy a gyógyulás útjára léptem egy szülésnek álcázott, a gyerekem apja által rettegve végigaggódott orvosi nemi erőszak után...