Felébredtél? Jó reggelt, boldog és szerencsés új esztendőt. Mielőtt nekifognál az ünnepek utáni takarításnak - jaj de jó, hogy most jön még egy hétvége -, megint egy csésze teát ajánlok, meg egy kis évkezdő szünetet.
Ma reggel gyönyörű hóesésre ébredtünk és nem volt kedvem felkelni, csak bámultam ki az ablakon, aztán hirtelen elhatározásból kinyitottam a naplómat, hogy megörökítsem az utókornak az elmúlt heteket. Írás közben elkapott a szilveszteri évértékelő hangulat, és kedvem támadt játszani egyet.
10 éves korom óta van naplóm. Változó intenzitással írok, eleinte (sok éven át) csaknem minden este leültem, aztán persze az ember előbb-utóbb felnőtt lesz, azaz bőven van más dolga is, mint a nap végén még órákig firkálni pizsamában ülve az asztalánál. Megritkultak a bejegyzések, de vannak, töretlenül (és cserébe fölöttébb megnőtt a terjedelmük). Egy régi stílusú utazóládában őrzöm ifjúkorom telekörmölt füzeteit, és egész biztos vagyok benne, hogy hacsak tűzeset áldozatává nem válnak, meglesz velük a mulatságom öregségemre. Néha már most is előfordul, hogy történeti forrásként van a naplóimra szükségem ("melyik nyáron is volt az a görög táncház Balatonszepezden?"), de persze olyankor mindig belefeledkezem az olvasásba és könnyesre kacagom magam régmúlt idők nyári táborain, a felháborító meglepetés-röpdogákon és gimis osztálytársaim írásban megőrzött egykori poénjain.
Körülbelül 13 éves voltam, amikor kezembe került Sue Townsend könyve, A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója. Ezen keresztül ismertem meg az "újévi elhatározásaim" műfajt, és át is vettem még abban az évben. Persze nem olyasmiket soroltam fel, mint Adrian Mole, hogy például "mától kezdve mindig visszacsavarom a fogkrémes tubusra a kupakot használat után"; bár, ha belegondolok, ezek sem értelmetlen fogadalmak: a férjem garantáltan örülne, ha mától kezdve mindig azonnal visszatenném a tejet a hűtőbe kávékészítés után. De nem: én ennél már általános iskolás koromban is magasabbra törtem, és csupa olyan terveim voltak, mint például kitűnő bizonyítvány, heti egyszeri úszás, minden beérkezett levél két héten belüli megválaszolása (még az internet előtti időket éltük) és effélék. Emellett pedig volt egy magánhasználatra szánt kis éves helyzetjelentő kérdőívem: kedvenc állat, tantárgy, szín, együttes, dal, költő, író, könyv, időtöltés, érdeklődési terület; fontos emberek az életemben, legjobb barátok, példaképek, meg végül néhány fontos apróság, amit az adott év kapcsán fel akartam jegyezni. Később minden Szilveszterkor (vagy január elsején) sorra vettem, hogy mit sikerült a tavalyi tervekből megvalósítani és újra meg újra kitöltöttem a kérdőívet is, hogy lássam, mi változott. Aztán valahogy leszoktam erről - az ember felnőtt lesz, ugye.
Ma reggel - nem tudom, mi lelt - előkerestem a szilveszteri naplóbejegyzésemet abból az évből, amikor pont feleannyi idős voltam mint most, és még gimnáziumba jártam. Ahogy mindig, ezúttal is megvolt a szórakozásom egykori önmagamat látva, de most nem ez volt a fontos: kitöltöttem a régi kis kérdőívet (nem tudom, mi volt meglepőbb, azok a dolgok, amikben megváltoztam, vagy azok, amikben nem...), aztán megpróbáltam elgondolkodni, mit vennék fel most egy "újévi elhatározásaim" listára.
És rájöttem, mennyivel könnyebb volt ez gimnazistaként. Az ambícióim persze mit sem változtak, de felfedeztem, hogy már évek óta nem tűzök ki konkrét célokat magam elé. Az élet maga kevésbé strukturált és a dolgaim sem olyasmik, amik egy év alatt megvalósíthatók. Néha egyáltalán nem is lehet rájuk a "megvalósítható" szót használni; elég nevetséges lett volna például 2007 januárjában "elhatározni", hogy akkor én idén szülök egy gyereket, pedig abban az évben ez volt a legfontosabb dolog, amit csináltam. Ma arra jöttem rá, hogy a felnőttség számomra azzal járt, hogy a "cél" és az "eredmény" szavak elváltak egymástól. Valahogy úgy váltak különbözővé, mint ahogyan a sportolók számára is mást jelent az, hogy "a legjobbat kihozni önmagamból" és az, hogy "megnyerni a versenyt". Ez utóbbi sok mindenen múlik: elhatározni úgy igazából csak előbbit lehet.
A tervek persze nagyon fontosak, és újévkor nem véletlenül tervezgetünk, a megújulás szándéka egyidős az évkezdet ünneplésével. Ahogyan a természet minden évben újjászületik, ugyanúgy mi is szeretnénk - csak ne feledjük, hogy a természet maga az újjászületésében is állandó marad; a juharfa itt az ablakom előtt ugyanaz lesz idén is, a megújulás csak friss hajtásokat és leveleket jelent, nem pedig egy másik fát. Vagyis, új esztendő és fogadalmak ide vagy oda, ne akard magad lecserélni.
Sokan mások is felfedezték már, hogy az újévi elhatározások nem különösebben működőképesek. A 40 évesnél idősebbek körében például kevesebb mint feleannyi ember tesz újévi fogadalmakat, mint a fiatalabb korosztályokban. Ez magyarázható azzal is, hogy ők már megtapasztalták, mennyi fogadalom marad teljesítetlenül, és azzal is, hogy ekkorra tényleg felnő az ember, ennek egyik jeleként pedig nem akar többé erőszakkal mássá válni, mint ami.
Mégis, azt mindig érdemes felsorolni - újévkor is -, hogy mik fontosak nekem mostanában, mikből áll a "meg kéne még valamikor csinálni" lista. Ez segít észben tartani a lényeges dolgokat, és segít abban is, hogy ne vállaljuk túl magunkat és észrevegyük, mi mindennek örülhetünk: a tanulmányainknak, még ha befejezetlenek is, a működő testünknek, még ha van is rajta néhány fölösleges kiló, a lakásunknak, még ha át is kell alakítani, a barátainknak, még ha kilométeres is a régóta esedékes levelek listája.
Szóval, ma reggel megint összeírtam a fontos dolgokat. A felsorolásom persze elég lesz a következő tíz évre, de csüggedni nem szabad. Kezdetnek elég, ha amikor kész a kávé, rögtön visszateszem a tejet a hűtőbe.
Friss kommentek